hirdetés

Lakatos István: Túlillusztrált mesekönyvet írtam

2010. május 25.
Lakatos István immáron harmadszor nyerte el a legnagyobb hazai képregényes elismerésnek számító Alfabéta-díjat, Lencsilány című, legújabb kötetét pedig megkülönböztetett figyelem övezte a képregény-fesztiválon. Nagy Krisztiánnak, a folyamatos dedikálásokat megszakítva, sikerült beszélgetnie a szerzővel.
hirdetés

Milyen érzés háromszoros Alfabéta-díjas szerzőnek lenni?

Hát furcsa, még nem is fogtam föl. Meg hát, ezek a díjak valójában a következmények fényében lesznek igazából díjak, mint ahogy az első Alfabéta-díj után kaptam a Lencsilány-os lehetőséget. Most egyelőre kaptam két papírt, aztán meglátjuk.
Pontosan hogyan határoznád meg a 6. Képregényfesztiválra megjelent Lencsilány-köteted: képregény vagy mesekönyv?

A kettő között. Szeretem túlillusztrált mesekönyvnek nevezni, mert igazából nem képregénypanelek vannak benne, hiszen tudatosan figyeltem arra, hogy a képeknél ne legyen keret és a szövegezés is olyan, hogy nincsen szóbuborék minden figuránál, különösen a Lencsilány és a Lencsibaba esetében, az ő mondanivalójuk bele van építve a szövegbe. Tulajdonképpen ez azért is alakult ki, mert nem vagyok egy nagy panelvirtuóz, és egyszerűen biztonsági megoldás. Egy képregénynél ráadásul nincs az, hogy leírom, mi történik a képen, nálam pedig mégis van egy kis átfedés. Néha a kép fölött az a szöveg szerepel, amit illusztrálok, ez a mesekönyvszerűségre való szándékos törekvés nálam.

Ismerős alakokat fedezhetünk fel a Lencsilányban, az egyik ugye Edgar bácsi, a másik a Fekete Csönd...

Igen, mert két novella-feldolgozás is szerepel a kötetben (Edgar Allan Poe: Az elhasznált ember, Csáth Géza: A fekete csönd), de ezeket sokkal szabadabban kezeltem, mint A kis gyufaárus lányt vagy a Jászberényi-féle Kutyabizniszt. Körülbelül annyira rugaszkodtam el, mint a Tim Burton-féle Álmosvölgy legendája az eredeti Washington Irving novellától, amiben másfél sor van a fejnélküli lovasról és tulajdonképpen egy elcseszett szerelmi történet a kisvárosi tanítóról. És hát a Csáth-novellában nincs vízidisznó...

Mondtad ugyan, hogy ez inkább mesekönyv, de szerintem nem igazán kisgyerekeknek való. Ezt jól látom?

Nem szándékom gyerekeket megríkatni, sírnak ők majd még eleget, de ez nem is volt koncepció. Megtévesztő lehet, de szerintem ez olyan, mint Gaiman Coraline-ja, az is mese, de közben nagyon durván sötét, félelmetes horrortörténet, noha amikor annak idején elkezdte írni, az ötéves lányának szánta. A Lencsilány egyértelműen nem gyerekmese, ami egyébként azért is nagyon érdekes, mert ha a történet erőszakos és félelmetes, ugyanakkor humoros is, a gyerekek szórakoztatónak találják, amire nagyszerű példák a Cartoon Network rajzfilmjei vagy akár a Tom és Jerry. Míg ha egy ilyen sötét mesénél előjönnek az érzelmek, az rögtön komollyá válik, amit, a felnőttekkel ellentétben, ők nehezen dolgoznak fel. De a Lencsilányok nem is igazi történetek, ezek hangulatok, ezért is 16 oldalas a leghosszabb belőlük.

Hogyan tovább? Vannak ötleteid a következő kötetekre?

Poe-tól még Az áruló szívet szeretném nagyon feldolgozni, Kafkától az Átváltozást, a Kis gömböc történetét, valamint van egy Lencsilány-univerzumhoz kötődő ötletem egy másik világból érkező bolygó hollandi villamosról, aminek a vezetőjét elátkozták, és egy zokniról, aki ismeri a két világ közti átjárást. Egyszer valamikor megírnám az Ember irgalmazz előzményét, hogy bemutathassam a főszereplő inkvizítor múltját, és  azt, hogyan vált megkeseredett alakká. Vannak még megvalósíthatatlannak tetsző ötleteim, mint például egy "posztapokaliptikus zombi-western-musical", amihez egy költő barátomat kérném fel a versbetétek megírására, de ez már tényleg a jövő ködébe vész.

Nagy Krisztián

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.