A helyszínlelő a végén kezdi, úgy jár el, mint kiskorában, amikor a könyveket az utolsó oldalukon ütötte fel, az utolsó mondatokkal indított, remélt kedvet, remélt kudarcot. Nos, a Moszkva téri gomba magányos pultjánál gimnasztikázva a hely-színlelő előtt ujjlenyomatos, gyantás katedrálablak emelkedett, inkább szélvédő, áttetsző spanyolfal. A kilátást mértéktelenül biztosította, bármely behatolással szemben komoly akadályként fenyegetett. A tekintet azonban nem kifele, hanem befele fordult, elmúlt éveken mélázott, de nem Krúdy-modorban, hanem talán a Petri-féle keserédes gyomornedvek vetettek hullámokat a töprengő homlokzaton. Várt a helyszínlelő, várakozott, státusza nem volt kedvezőtlennek mondható amúgy; az imént találkozott egy rég nem látott kollégával például, aki a Millenáris-parkon keresztül lépkedett. Elsőre bizonytalannak sem voltak mondhatók a lépések, a laikus pillantások hovatovább egy sétálót konstatálhattak volna, felnőtt, jóllehet kicsit bohém férfit, aki eme kulturális ünnepen tiszteletét teszi; Enquisttel nem dedikáltat, de Németh Gáborral egy kávét megiszik okvetlenül. Jó ízlésű embert képzeljünk a mogorva fellegek alá, akivel a helyszínlelő (Tatort-Gruppe Nr. 1.) összetalálkozott. Valami miatt az amúgy elég ritkán kibökött kérdés: Hogy vagy?, most elhangzott, a hely színe-fonákja ezzel rukkolt, de nem kellett két másodperc, kiderült, nem előre, hanem hátra, mert a válasz az volt: kiraktak. Na erre stoppolj foltot kistestvérem, gondolta tenyeresből a hely szelleme. Kicsit hümmögött, már a gombára gondolt, Moszkvára, a Moszkva térre, a hentesre, ahol blokkra adják a disznósajnost, Dantéra gondolt, az anyjára, és néhány angyalra. Mindezt abban a résben, amíg az elbúcsúzáshoz az erőt a nyelv gyűjtötte magában. Fel a fejjel, amíg van. Hopp, az apja segítette ki a helytelenkedőt, a régi duma, a nagy szöveg; ez volt mindig a kotta, ha bármi baj érte a hely-Joe-t felnőttebb korában, általában nőket hibázott el, szóval apja ezzel jött a legtöbbször: fel a fejjel, amíg van, Na, például a huszadikat megelőző századokban ez fővesztéssel járt volna, gondolta akkoriban, a maga idejében, kedvetlenül a konyhában az uborkasalátája fölött a megszólított; apja pedig bólogatott, akárha Q.E.D igazolni kívánná tételét. A Millenáris Parkban elhangzott végül a mondat, a tolvajkulcs csikorogva, de forgott a zárban.  

A Moszkva téri gombáig rövid út vezetett már, örömtelinek is nevezhető; a zokni- és kiselemárusok sorfalán átverekednie magát a helyszínhabnak bagatell, félvállas vállalkozásnak tűnt. Az is volt. A kisgösser sárgájában, inkább: folyékony borostyánjában mesésen szállingóztak az oxigén gömböcskék, a hely semmit nem változott, a felhozatal a réginek volt mondható, megbízható minőség, nem zaklatnak meglepetésekkel. Az egyik állópultnál művirággal ékes, szaggatott tonzúrájú hölgy árválkodott; magányát kisfröccsével és egy bézbólsapkással osztotta, aki nem célozgatott, nem udvarolt; neked sincs munkád, kérdezte inkább, jaj, de jó, hogy találkoztunk, vágta rá a jóváhagyó biccentésre. Sanyikám, állás közben megszomjaztál, kérdezte a pultos mádám a játékgépektől feléje forduló dolgozót.

Ezért jöttem, ezért megérte, fújta ki a füstöt a helysíelő, majd gondolataiba mélyedve visszafordult a pénteki napjára, Eva Menasse jutott az eszébe.

Bíró Kriszta, a tolmács és Eva Menasse
fotó: Valuska Gábor

 

Eva Menasse, akinek az Ab Ovo adta ki a Bocsánatos főbűnök című kötetét. Fodor Zsuzsa fordításában. Itt elmélázik a helyszimpatikus, ugyanis nevezett írónő előző, Vienna indexű opuszát Sarankó Márta lőtte át magyarra, hihetetlen finomságú szövetet szőtt a német kézimunka nyomán. A másodikra már nem őt nevezte ki a jószerencse, amivel nem a mostani translaiter érdemeit mérsékeli a helyrevizor, hanem egyszerűen értetlenkedésének ad hangot. Persze a helyszíne-visszája optimista, mindig azt nézi, maradt-e az üvegben, s ha igen, megkönnyebbül, kortyol egy picit, nyelvén lebegteti a nedűt. Örül. Örül a Supka teremben is, mert Menassa elképesztően megnyerő személy, csínja és bínja kívül belül világít. Visel és képvisel valamit, ami Bécs, középeurópaiság, a mi örök álmunkat prezentálja, Bécs és Budapest távolságát, a szalontüdők közötti különbséget, azt, ahogyan egybeszabott, hátul-zippzáros, zöldmintás női ruhát hordani lehet könnyű tavaszi sállal. Menasse. Nem hang és füst a név. Bíró Kriszta a kelleténél olykor zsurnalistább kérdései nyomán megtudhattuk tőle, hogy a Vienna önéletrajzi alapú regény, bár itt az alapúság a hangsúlyos, mert a bécsi zsidó család történetéből, ismert képlet, feltehetőleg az elfojtások sorozatán át kevés maradt az utódnak. Kérdéseire tényekkel válaszoltak, dokumentumokkal leginkább, tehát el kellett képzelni egy históriát ennek a famíliának, erre vállalkozott Menasse, akinek testévére a joggal közismert író, apja futballista, szintén erős népszerűséggel; ültéből ugrik egy méter magasat, jellemezte Menasse édesapját meccsnézés közben, meg elmondta, hogy apja a fent már bevilágított történelmi körülmények okán nevelőszülőknél töltötte életét nyolc és tizenhét éves kora között, valódi szüleiről nem tudta, élnek-e, halnak-e, nagybátyja Burmában, angol színekben harcolt, nagynénje Kanadában halt meg. Nos, Wittgensteinnel szólva, ezek lettek volna a die Fakten, a tények maguk, amelyekből Menasse elindult, s egyben a repülőrajtot vette, ahonnan az irodalomban találta magát legott. Elvesztett ekképp egy fogadást is, merthogy a testvére a húszas éveinek elején járó Menassénak bejósolta, író lesz belőle, akárki meglássa; egy üveg elegáns, alig megfizethető pezsgő várakozik azóta is a bevásárlókosárban.

Mit szólt a család, kérdezte a beszélgetés elejét és végét lucidusan átélt felolvasással izgató Bíró Kriszta, mire Menasse apró rezdülésű mimikával kísért mondatokban reagált; apja jelezte: amikor az apai figura neki tetszik, akkor ezt magára veszi, amikor nem tetszik, akkor ez nem ő. A nagybácsi nehezményezte, hogy a könyvben dakszlijai kövérebbek az illendőnél, egy unokatestvére, akiből a „valóságban” egy, a regényben kettő van, boldogságtól csattant a duplaszerep olvastán. A Vienna mindenesetre annyiban, így Menasse, feltétlenül hű képe családjának, hogy történetszövésébe belefordul ez a világ, mert a Menasse famíliára – és most egy német szó következik, nem hivalkodik a helyszíni direktor, elragadtatottságát kívánja megosztani összesen -, szóval rájuk az anekdotenseeligkeit a legmegfelelőbb szó. Szó. Anekdotafogékonyság? Anekdotaérzékenység? Anekdotalelkűség? Istenem, sóhajt fel a helyszíntelen.,

Menasse aztán a Bocsánatos főbűnök című kötetéről beszélt. A cím Günter Grasstól kapott lelemény, benne az európai kultúrkör összes paradoxona. Részletezőbben pedig leitmotivként az idegenség tapasztalata, amely végighúzódik, összeköti a bűnöket, novellákat, és Menassét önmagával, tekintve, hogy Németországban él bécsi zsidóként és katolikusként. Rendes közép-európaiként.

A helyszínfelelős ereiben friss vér csörgedezését, tüdejében sűrű levegő lüktetését  érezte, amikor búcsút intett a Supka teremnek, hiányérzete abból adódott csupán, hogy számot kellette vetnie azzal: Menassével találkoznia az elkövetkező években nem garantált, holott annak kéne lennie. Ülhetne, mondjuk, a Calgariban esténként. Lehetne ott törzsvendég. De erről bővebb eresztésben a következő helyszínlelt szemlében, Esterházy, Trojanov, Schulz Kati és egy norvég népdalénekes kapcsán. Lehet készülni.