hirdetés

Május könyve - Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl, Magvető, 2012

2012. május 27.

Elgondolkodtató, hogy a magyarországi olvasónak miért olyannyira mellbevágó tapasztalat, és miféle szövegek, történetek és múltak kondicionálják a rácsodálkozást: ez a regény nem ironizál, nincs benne cinizmus. - Szűcs Teri kritikája Melinda Nadj Abonji  regényéről.

hirdetés

Tündöklő szitkok

1980-ban egy csokoládébarna, öreg Chevrolet, 1986-ban egy fehér Mercedes, 1989-ben pedig egy újabb modell, egy ezüstszürke Mercedes indul el a Zürich melletti faluból Zentára. Melinda Nadj Abonji főszereplőinek, a Vajdaságból kivándorolt Kocsis-családnak svájci felemelkedését, „sikerét” szépen mutatja az autók sorozata. Szépen mutatni – ez nem csupán eszköze a regénynek, hanem célja is. A Galambok röppenek föl a két Kocsis-lány közül a nagyobbik, Ildi szemével láttatja Svájcot és a Vajdaságot, a családot, a különböző világokat, és Ildi szeme a szépséget keresi, lojalitása, szeretete a szépnek-látásban, a megszépítésben nyilvánul meg. Szép a por és a hőség, a nyárfasor, amin átgurul a Chevrolet, szép a sár, amibe beleragad a fehér Mercedes. Dalibornak, Ildi szerelmének, a dezertőr szerb fiúnak rosszak a fogai, mégis széppé teszik mosolyát. Gyönyörűek a Kocsis-szülők, amikor az anya sírva-vigadós ötvenedik születésnapjára készülnek, a tóparti étterembe, ahol majd az asztalvégen, egy üres teríték mellett az ünnepelt nővérének, a háborús Szerbiában ragadt Icunak a bekeretezett fotója áll. Szép és ökonomikus mozdulatokkal kell jó kávét készíteni a Mondialban, a Kocsisék által vezetett kávéházban – és többek közt saját összezavarodott, szögletessé váló kézmozdulatiból látja majd Ildi, hogy ki kell lépnie a család üzletből és végül az együttélésből is. Szépek a magyar férfiak, az apák, amikor lerészegednek, káromkodnak, átkozódnak, szidják a politikusokat, a kommunistákat, akik mindenről tehetnek – szép az ilyenkor „vakmerővé és csupasszá” váló nyakuk.

Az autók és a többi motívum – a címbeli galamboké, amikre még visszatérünk – finoman elrejtőznek a szövegben, inkább csak második olvasásra derül ki, hogy ezek valóban szerkezeti elemek. Hasonlóan rejtőzködve határozza meg a regény ritmusát a svájci és a visszaemlékező vajdasági fejezetek váltakozása. Egy ilyen, egy olyan – eleinte feszes a rend, ahogyan az emigráns- és kivándorlócsaládok is igyekeznek rendet vinni a szülőfölddel (Nadj Abonji szóválasztása) való kapcsolattartásba. De mikor 1989-ben meghal az, aki ennek a kapcsolatnak testet adott, a mamika, majd kitör a háború, és Ildi egy bő évtizedig nem megy Zentára, akkor a svájci fejezetek közé csupán néhány vajdasági epizód ékelődik be, és ezek mind traumaelbeszélések: a nagymama története a családot romba döntő évtizedekről, a negyvenes és ötvenes évekről; és Ildi saját traumatörténete az elutazásról, a búcsúról a megszokott udvartól, háztól, amit majd az ugyancsak traumatikus találkozás követ a négy éve nem látott, Svájcban fogösszeszorítva robotoló szülőkkel, végül pedig az utolsó törés, a búcsúzás a Zentára visszainduló mamikától.

Talán minden emigráns- és kivándorlócsaládnak, pontosabban minden olyan családnak, amit távolság tagol szét, van mamikája, aki nem csupán nagymama, hanem külön névvel bír, és aki míg él, a szülőföld szülő-voltát tartja fönn, akihez vissza lehet menni. A Galambok röppenek föl mamikája szelíd, „galambszívű”, ez az egyik kedvenc dala is: „galambszívet örököltem az édesanyámtól”. Galambokat nevel Béla, a Kocsis-lányok imádott unokabátyja – aki majd feladja a sorozók előli bujkálást, és akit Banja Lukára visznek harcolni. A regényből nem derül ki, vissza lehet-e jönni onnan. Galambok járnak a hajnali pályaudvaron, amikor a foglalt házból lett klubban átbulizott éjszaka után hazaindulnak a Kocsis-lányok – egyedül itt metaforizálódik a galamb, a felrebbenő raj. De a motívumok, a fejezetek rendszere csak háttér – a regény elsősorban különös struktúrájú hosszú mondataival, lassú sodrású nyelvével hat. (A fordító, Blaschtik Éva körültekintő munkája a magyar címben is megnyilvánul: a Tauben fliegen auf egyszerűségéhez képest ő egy poétikusabb, és a vajdasági beszédmód hangzásához közelebb álló, ö-ző verziót választott.) A szöveg szépen hangolt zenéje mintha az érzelmek intenzitását adná vissza, ugyanakkor nagyfokú tudatosság van mögötte (– igaz, helyenként kicsúszik Nadj Abonji kezéből és ilyenkor a sodrás e tudatosság ellenében hat). És mintha ugyanez a kettősség nyilvánulna meg abban, ahogyan Ildi a szeretteihez viszonyul és ahogy fenntartja a lojalitását: figyelem, döntés, reflexió van mögötte, közelség és távolság játéka – a szépnek-látás olykor tudatos megszépítés is. (És elgondolkodtató, hogy nekem, magyarországi olvasónak miért olyannyira mellbevágó tapasztalat, és miféle szövegek, történetek és múltak kondicionálják a rácsodálkozást: ez a regény nem ironizál, nincs benne cinizmus – és ahogyan főszereplője szereti poros, elkínzott, féloldalas történeti tudatú szülőföldjét, indulatos apját, olykor meghunyászkodó anyját és az erősen hímsoviniszta kultúrát, amiből származik, abban sincsen se irónia, se cinizmus.)

Számtalan epizódon és regényoldalon kell túljutnunk, mire kimondatik: a balkáni háború időközben kitört. A szövegbeli halogatás pontosan tükrözi a rokonaikért aggódó és svájci biztonságukban lelkiismeretfurdalással küszködő Kocsisék dermedtségét. A Mondial kávéházban pedig felvonul az ún. „szerbiai magyar kisebbség” mellett szinte az egész délszláv régió: Glorija horvát, Dalibor horvátországi szerb, Dragana pedig, akihez mindenhonnan az ostromlott Szarajevóban rekedt kisfia hangja szól, boszniai szerb. A Kocsis-szülők tagadással védekeznek a távolságtartásukat felemésztő, kétségbeejtő hírek ellen: „nem engedhetjük meg magunknak, hogy az üzletben politikáról essen szó”. Miklós, az apa alkalmazottai származásáról se kíván tudni. A vajdasági magyarok kívülállásában, kívülmaradásában reménykedik, de a háború és az etnikai konfliktus a Vajdaságot is bekebelezi.

A lányaikért áldozatot hozó Kocsis-szülők pontosan tudják: Svájcban (is) csak másodrendű állampolgárok lehetnek, akikről csorog az izzadtság akcentusuk, nyelvi hibáik miatti zavarukban. Részleges integrálódásuk egyedüli útja a munka, a még több munka és a kifogástalan eredmény – első szavuk Svájcban pontosan ez: Arbeit; és jelmondatuk, hogy „Nekünk itt még nincsen emberi sorsunk, még meg kell dolgoznunk érte.” Mindeközben pedig kiderül, hogy a demokrácia erős hagyományával bíró befogadó ország korántsem befogadó – az idegentől demokratikus eszközökkel határolódik el. A regény által áttekintett svájci évtizedekben, a hetvenesektől a kilencvenesekig, újabb és újabb próbálkozások történnek a bevándorlók megregulázására – a Schwarzenbach-javaslat az olaszokat szorította volna ki, a Svájci Néppárt a Jugoszlávia, majd a volt Jugoszlávia területéről érkezőket – a mai muzulmánellenességhez el se jutunk. Így zajlik a Svájcba kitelepedők történelme, miközben a Balkánon másmilyen történelem tarol. A Mondial kávéházban Herr Pfister, Herr Berger és Herr Tognoni (maga is egykori idegen, „Tching”, azaz digó) diskurál megállíthatatlanul a vad „homo balcanicus” civilizálatlanságáról és a balkániak fejformájáról. A xenofóbia végül a kávéház ürülékkel összekent mosdójában tárgyiasul, szarrá, és azért fontos ez a szó, mondja a regény, mert míg egy decens német mondatban nem szerepelhet, addig a „szaros jugók”-összetételben mégiscsak használatos. A Kocsis-szülők nem akarnak tudomást venni az esetről, Ildi viszont feljelentést tenne. És ebben nyilvánul meg, hogy a szülők áldozathozatalának volt értelme: lányaik már nem izzadnak, hanem kifogástalanul beszélnek németül, és nem kívánják magukra venni a másodrendű állampolgár szerepét. Kocsisék sikerrel jártak, de ezzel a kivándorló-család kicsi, zárt mikrokozmosza fel is bomlik; Ildi, hogy saját szabadságát és a szülei iránti lojalitását megélhesse, beköltözik a városba.

Az apa, Kocsis Miklós káromkodása, svájci mércével, kétszeresen is érthetetlen, kétszeresen is megjelölt, tiltott nyelv. De Ildi elragadtatottan hallgatja: „semmit sem szeretek jobban hallgatni, mit az ő átkozódásait és szitkozódásait […], ilyenkor tudom, hogy van benne valami, amit megértek, és azt kívánom, bárcsak hallhatóvá tehetném apa szitkait, bárcsak lefordíthatnám egy másik nyelvre, de úgy, hogy valóban tündököljenek”. Nyilvánvaló, hogy megintcsak a távolság, és megintcsak a szeretet szükséges ahhoz, hogy ne váljon riasztóvá az apából így kiáradó agresszió. Az átkozódásban a Kocsisok elfojtott családtörténete válik hallhatóvá, akiket az elmúlt fél évszázad fasisztái, partizánjai, a Jugoszláv Népköztársaság pribékjei, a kisajátítások, a munkatábor tettek tönkre. A függetlenségre vágyó Miklós dacát hallja meg lánya. De most már tündökölnek ezek a szitkok, a fordítás elkészült, a regény itt van.

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl, Magvető, 2012. Fordította: Blaschtik Éva, 284 oldal, 2990 Ft.

Szűcs Teri

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
roefi roefi 2012-05-27 22:02

Kedves Teri,
nagyon tetszik a recenziód, örülök, hogy írtál errööl a könyvrööl. Én németül olvastam, mindjárt a német díj után, és nagyon megrázó tapasztalat volt, gondolom, ebbe a saját külföldi életem és ebbööl adódó
komplexusaim is belejátszottak. Éppen most akarok néhány mondatot írni róla az itteni osztrák és svájci ismerööseimnek, hogy esetleg megértessem
velük a saját világérzékelésemet.
puszik, Sára