hirdetés

Turbuly Lilla: Kamaszkorom legszebb nyara

2018. augusztus 26.

Megtapasztaltuk, hogy az őzeknek ritka ronda hangjuk van, ha el akarják ijeszteni az embert a közelükből. Éjszakánként jókat rettegtünk a vészjósló ágroppanásoktól és a körülöttünk zajló titkos erdei élet neszeitől. – Kamaszkorom legszebb nyarasorozatunkban Turbuly Lilla írása.

hirdetés

A senki földje volt az a nyár, 1979 nyara. Egy nagy sírással kezdődött, a ballagás előtti estén. Nem akartam, hogy hallják, de hát nyolcan voltunk a szobában, nyolc kamaszlány egy valamikori jezsuita rendház boltíves, enyhén dohszagú hálójában, hogyne hallották volna. Akkor éreztem először életemben, milyen, amikor vége van valaminek, amiben otthon tudtam lenni. Abban a kollégiumban és abban az osztályban. Nem mintha annyira szerettem volna kosárlabdázni, hajnalban kelni, edzésekre járni. De az a sportiskola a saját döntésem volt, a saját végigküzdött két évem az otthoni túlféltés és túlszeretés ellenében (amire egy hosszúra nyúlt gyerekkori betegség adott okot). És ha az első évbe majdnem beletörtem is, a nyári szünetet már végigizgultam, hogy felépüljek egy sportsérülésből, és nyolcadikra még visszamehessek. Visszamehettem még egy évre, de most már végleg vége volt.

A sírásból közös sírás lett, abból pedig fogadalom: ezt a nyarat még együtt töltjük. Nyolcunkból végül hármunkat engedtek el egy utolsó, közös nyaralásra: Jutkát, Andit és engem. Nagynéném szőlős pincéjébe mentünk, egy ország végi, kis zalai falu határán is túl vagy három kilométerrel. A pince nem szőlőhegyen állt, hanem egymagában, egy kis erdő mellett, pár száz méterre egy Újmajor nevű helytől. Akkor még éltek ott pár tucatnyian, és mi is onnan hoztuk az ivóvizet, a major központjának számító közkútról. Reggelente, félálmunkba lehallatszott a kis kápolna harangja. Volt néhány velünk korú gyerek is, de csak távolról méregettük egymást, nem értették, hogy mehetünk oda nyaralni, ahonnan ők elvágyakoznak éppen.

Fotó: Fűzy-Molnár Zoltán

Nekünk majdnem mindegy volt, hol vagyunk, azt hittük legalábbis. Gyászolni mentünk oda, a véget ért közös két évünket, talán többet is, a gyerekkorunkat.

Nem történt semmi eget rengető. Kóboroltunk a környéken, „rendes” szőlőhegyeken ettük végig az éppen érő gyümölcsfákat. (Hogy különben mit ettünk, arról végképp nincs emlékem, főzni, ha tudtunk volna egyáltalán, akkor sem lehetett a villany és víz nélküli pincében, tűzrakással biztosan nem próbálkoztunk.) Elvonatoztunk fürödni a közeli kisvárosba, majd tovább, a határig, de túlra csak egyedül mehettem volna át a határsávban élőknek járó „kishatárral”, így csak átnéztünk a szlovéniai dombok felé.

Megtapasztaltuk, hogy az őzeknek ritka ronda hangjuk van, ha el akarják ijeszteni az embert a közelükből. Éjszakánként jókat rettegtünk a vészjósló ágroppanásoktól és a körülöttünk zajló titkos erdei élet neszeitől. Egyszer egy egér surrant el a takaró alól kilógó lábamhoz érve, onnantól az éjjelek felét lábrázogatással töltöttem.

Fotó: Rácz Péter

A legerősebb emlékem, hogy egy kirándulásból hazafelé menet leszakadt ránk az ég. Bújtunk a fák alá, hogy ott talán nem ázunk, de talpig vizesek lettünk mégis. Akkor már mindegy volt: futottunk az esőben, a sárpatakká vált földúton, mezítláb taposva és dagonyázva, sárgolyókkal dobálózva, elcsúszva és tovább botladozva. És akkor hirtelen megéreztem a szabadság extázisát, és ugyanabban a pillanatban a tünékenység fájdalmát is. A ballagás előtti éjszaka sírására rímelt az a pillanat. Most, majdnem negyven évvel később annak a megsejtését olvasom rá, hogy a szabadság talán a két korszak senki földjén létező pillanat.

Nagynéném hosszú életet élt, de a pincét már jóval a halála előtt eladták. Múlt évben szokatlanul meleg és napos volt a karácsony másnapja. A nagycsaládi ebéd után néhányan elindultunk, hogy lejárjuk az ünnepi menüt, és egyszer csak ott találtuk magunkat a pincéhez vezető úton. Pontosabban, az eltűnt út helyén. Akkor a közeli szántás szélén próbáltunk eljutni oda, de nem sikerült. A vízmosta, elbokrosodott területhez komolyabb túrafelszerelés kellett volna, nem városi cipő. Gondoltuk, hátha a másik irányból, a majorhoz vezető távolabbi útról odajutunk. Két ház állt még úgy ahogy a romok között, és a kápolna, benne egy Szent Antal szoborral. A major ember nem lakta, misztikus hellyé változott, szarvasok és vaddisznók lábnyomaival mindenütt.  A pincéhez (ha megvan még egyáltalán) innen sem tudtunk lemenni.

Kamaszkorom legszebb nyarát elnyelte a vadon.

Turbuly Lilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.