hirdetés

Turi Tímea: A szívem mélyén egy hivatalnok vagyok

2017. szeptember 1.

„Azt, hogy hogyan leszünk felnőtté, férfivá vagy nővé, nagyon sok történet határozza meg, szimbolikus történetek, amiket sokszor az irodalmi művek közvetítenek, és amiket eddig többnyire férfiak írtak.” – Turi Tímeával Stermeczky Zsolt Gábor beszélgetett Anna visszafordul című kötetéről és a szerkesztői munkáról.

hirdetés

Az Anna visszafordul címében szerepel a visszafordulás motívuma, én pedig úgy érzem, a kötet hangnemében, témáiban, játékosságában inkább az első kötetedre, a Jönnek az összes férfiak címűre emlékeztet. Mi több, a mostani kötetben található egy Az összes férfi című vers is. Számodra jelentett ez valamiféle visszafordulást ahhoz a kötethez?

Remélem, hogy nem. Persze mindig törekszem arra, hogy az újabb szövegeim kötődjenek valamiképpen az előzőekhez, de reményeim szerint úgy, hogy tolvajlétrát tartanak a következőknek. Szeretném azt hinni, hogy közérthetőbben fogalmazom a Jönnek az összes férfiak óta. Persze az Anna címe kifordított utalás a Jönnekre: ott sok férfi jön, itt egy darab nő fordul vissza.

Több olyan világirodalmi műre szerepel utalás az Anna visszafordul verseiben, amelyeknek fontos mozgatórugójuk a szerelem. Például a Sámson és Delila történetére utaló Sórek völgyében, a címében is egyértelmű Tatjána válasza Anyegin harmadik levelére, vagy a Solvejg elköltözik, amely a Peer Gynt szereplőjének a vallomása. Hogyan kerültek előtérbe ezek a történetek?

Mindig is vonzottak a koncept-kötetek, amikor egy világos elgondolás szolgálatában állnak egy könyv szövegei. Az előző könyvemben, A dolgok, amikről nem beszélünk címűben volt egy mondat, amihez nagyon kötődöm: hogy „soha többé nem leszek személyes”. Az alanyi költészet iszonyatosan nagy csáberővel bír szerzőnek és olvasónak egyaránt, ugyanakkor megpróbáltam ellenállni ennek a szirénéneknek, és végiggondolni, amit szerepverseken keresztül lehet; azt, hogy végülis a hétköznapi életben is hogyan vagyunk kiszolgáltatva a szerepeknek. Azt, hogy hogyan leszünk felnőtté, férfivá vagy nővé, nagyon sok történet határozza meg, szimbolikus történetek, amiket sokszor az irodalmi művek közvetítenek, és amiket eddig többnyire férfiak írtak. Ezeket a számomra fontos történeteket akartam végiggondolni.

Mindig is fontos volt a versnyelvedben az irónia, ennek a mostani kötetnek a legjobb példája erre szerintem az A nők táskái című vers, amelyről könnyen el tudom képzelni, hogy például iskolai szavalóversenyek potenciális szövegévé váljon. Szerinted az irónia használata mennyire szükséges ma ahhoz, hogy egy vers népszerű legyen?

Az irónia nem eszköz, hanem egyfajta hangoltság. Nem szuperfegyver, önmagában nem garantál semmit, és az elmúlt években a kritikai szövegekben hol fétis volt, hol boxzsák. Pedig az irónia tényleg tud segíteni, mert valójában önreflexiót jelent. Nem vicces kívülállást, hanem lehetőséget arra, hogy a dolgokat a maguk összetettségében mutassuk meg. Minél bonyolultabb dolgokat minél egyszerűbben megfogalmazni: engem ez vonz a versírásban, és ebben valóban tud segíteni az irónia.

A kötet néhány verse feltűnően erősen beszél közéleti témákról, amely eddig nem igazán volt jellemző a költészetedre. Különösen a Ti azt hiszitek, mindent meg lehet beszélni című ciklusban olvashatóak ilyenek. Ezekre miért volt szükség, illetve hogyhogy csak most születtek meg?

Az elmúlt években nyilván telítődtem én is mindazzal, ami ebben az országban történik, mint mindenki, aki komolyan gondolja, hogy ennek az országnak az állampolgáraként élni döntés is, és nem csupán kényszer. De nem csak én változtam ebben az időszakban, hanem mindaz, amit a közéletről gondolunk: a nők helyzetéről, a felemás emancipációról például az elmúlt években kezdtünk köz- és nem magánéleti témaként beszélni. Engem ezekben a versekben – és persze a mindennapokban is – az érdekel, hogy hogyan tud és hogyan nem tud megvalósulni a társadalom különböző tagjai és rétegei között a szolidaritás. És mivel a hatalom (el)nyomása ma is alapvetően nyelvi természetű, a nyelven keresztül jön létre, azt gondolom, a magyar irodalmat művelni ma sem lehet más, mint hazafias tett.

A Ne énekeljetek a jóhangzás miatt! című ciklusban több olyan szöveg is található, amelyek az irodalom szakmai szemléletéről árulkodnak. Mennyiben áll ez összefüggésben azzal, hogy civilben is a Magvető Kiadónál dolgozol?

Hát persze, hogy kapcsolatban van, ahogy a játszóteres verseim meg kapcsolatban vannak azzal, hogy a kisfiammal sokat vagyok kint a téren. Ezekben a közegekben van terepismeretem. Egyszerre lenni szerkesztőnek és szerzőnek egy folyamatos szerepzavar, nem is vagyok benne biztos, hogy mindig jól kezelem ezt a kettős helyzetet, de az biztos, hogy a szerkesztő szerepben sokkal magabiztosabban mozgok, például azért is, mert természetesen több időt töltök vele. A versírás nem napi nyolc órás tevékenység, és ez jól is van így.

Július óta vagy főszerkesztő a Magvetőnél. Milyen új kihívásokat jelent ez számodra a korábbi szerkesztői pozícióhoz képest? Főszerkesztőként milyen terveid vannak?

Hála az égnek a kiadói munka csapatmunka, Dávid Anna igazgatóval és Szegő János és Schmal Alexandra szerkesztőtársaimmal együtt hozzuk a döntéseket. A főszerkesztés egyrészt logisztikai tervezőmunka, én pedig a szívem mélyén egy hivatalnok vagyok. Ugyanakkor nem lehet attól eltekinteni, hogy az irodalom és a környezete is folyamatosan változik. Megváltozott az irodalmi művek akusztikája: egyrészt egyre több a lélektani-társadalmi katasztrófaturista olvasásmód, másrészt valóban több minden kap közéleti felhangot, talán az is, ami máshogy olvasva többet jelenthetne. A Magvető eddig is Magyarország vezető szépirodalmi kiadója volt, és azon dolgozunk, hogy továbbra is így legyen: ebben a furcsa akusztikában megtaláljuk az érvényes irodalmi műveket, és eljuttassuk őket az olvasókhoz.

 

A bevezető melletti fotót Valuska Gábor, a cikkben található képet Bokor Krisztián készítette.

Stermeczky Zsolt Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.