hirdetés

Tverdota György: Így sem teljes

2018. május 26.

József Attila éles szemmel észrevette a réseket, hiányokat, szerkezeti hibákat, az elméletírók által szabadon hagyott mozgásteret, s ezek tudatában alakította ki saját álláspontját. - Megjelent József Attila Összes tanulmánya és cikke 1930-1937- kritikai kiadás. A kötet egyik szerkesztőjével, Tverdota Györggyel beszélgetett Jánossy Lajos.

hirdetés

A József Attila írások, töredékek történetétől a bevezetőkben olvashatunk; nem volt zökkenőmentes a végső korpusz összeállítása. Milyen buktatókkal és elakadásokkal volt teli ez a „nyomozás"? És mikor jött el a pillanat, amikor ki lehetett mondani: minden lehetőség ki lett merítve, emberi számítás szerint újabb kézirat nem kerül elő?

Tverdota György: A Szabolcsi Miklós által készített és 1958-ban megjelent prózai kritikai kiadás a nyolcvanas évek közepére teljesen idejét múlta. Egyetlen egyet emelek ki az elavulás okai közül. 1985-ben vagy 1986-ban mutatott Horváth Iván egy hatalmas terjedelmű kéziratköteget, amelyről könnyen megállapíthattuk, hogy József Attila kéziratos hagyatékának elveszett része vagy annak nagy hányada került elő. Az elveszés azzal függhetett össze, hogy József Jolán lehetőséget teremtett Sándor Pálnak ahhoz, hogy egy Költészet és nemzet címmel 1940-ben megjelent kis prózai szövegválogatás elkészítése során hozzájusson a kéziratos hagyatékhoz. A kéziratok egy része nála maradt, és egészen a nyolcvanas évek közepéig lappangott. Ez az új korpusz annyi korábban nem ismert szöveget vagy szövegváltozatot tartalmazott, ami alapvetően változtatta meg a gondolkodó-értekező József Attiláról a korábbi években kialakított képet. Ez a terjedelmes kéziratanyag indította Horváth Ivánt és engem arra, hogy tervbe vegyük egy új József Attila kritikai kiadás készítését. Több éves munkával Horváth Iván és fiatalokból, egyetemi hallgatókból álló munkacsoportja feldolgozta a prózai életmű 1923. és 1930. ősze közötti korszakának kéziratait. Én magam pedig elkészítettem a kéziratok kommentárját. Munkánk eredménye 1995-ben napvilágot látott az Osiris kiadó gondozásában.

Közben még egy örvendetes anyagbővülés is történt. A rendszerváltás táján publikálhatóvá váltak József Attila pszichoanalitikus vallomásai. Az 1992-ben a Horváth Iván és az én szerkesztésemben megjelent Miért fáj ma is című kötetben a kritikai kiadás igényével közzé tettük ezeket a vallomásos írásokat. Ez tette lehetővé, hogy amikor a kritikai kiadás második, most megjelent részéhez hozzáfogtunk, úgy dönthessünk, hogy ebből a kiadványból kihagyjuk a vallomásos szövegeket, és csak az értekező jellegű fogalmazványokat és megjelent cikkeket dolgozzuk föl.

A korpusz így sem teljes. Tudunk szövegekről, amelyek nagy valószínűséggel elpusztultak, maga Szántó Judit is beszámol naplójában és emlékiratában arról, hogy a költő egyik prózai írását széttépte. A legtöbb érdeklődésre egy olyan írás tarthat számot, amelynek megtalálásáról máig nem mondtunk le, mert feltételezésünk szerint valahol lappang. A Miért nem én? című pamfletről van szó, amelyet József Attila abbeli haragjában fogalmazott meg, mert a moszkvai nemzetközi írókongresszusra nem őt, hanem Illyés Gyulát és Nagy Lajost hívták meg. De a fennmaradt prózai hagyatékban is sok a töredék, és nem lehetetlen, hogy még előkerülnek a szövegek eddig ismeretlen részei. A rendelkezésünkre álló korpusz alapján azonban ma már teljes folyamatrajzot tudunk adni a gondolkodó József Attiláról, jelen esetben az 1930-1937-ig tartó szakaszról.

A költő prózai műveinek első kötete, ahogyan te is említetted, az 1923 és 1930 között keletkezett szövegkritikai kiadás folytatása ez a mostani. A felosztásnak szakmai, avagy technikai okai voltak; az 1930-as év jelent-e cezúrát a költő gondolkodásában?

Technikai okokról annyiban beszélhetünk, hogy Horváth Ivánnal egy nekifutásra nem vállalkozhattunk a teljes prózai életmű kritikai feldolgozására. Valahol, a „közepén" ketté kellett vágnunk azzal a szándékkal, hogy némi pihenő után nekivágunk az életmű második felének sajtó alá rendezéséhez. 1930 ősze, mint korszakhatár azonban teljes egészében szakmai megalapozottságú cezúrát jelent.

A József Attila-kutatásban hosszú ideig zavar uralkodott abban a kérdésben, hogy a költő mikortól tekinthető proletárköltőnek, mikortól tekinthető szocialista világnézetűnek, mikortól kezdve azonosult a forradalmi munkásmozgalom politikai állásfoglalásával. A szocialista kultúrpolitikának talán érdeke is volt fenntartani a homályt, hogy az egész, vagy majdnem az egész életművet kisajátíthassa. Számos adat bizonyítja a költő szociáldemokrata, anarchista elkötelezettségét 1923-tól kezdve, eléggé hitelesnek tűnik, hogy 1927-ben Párizsban közel került a Francia Kommunista Párt magyar szekciójához. Feltételezhető, hogy rendelkezett ismeretekkel a tudományos szocializmusról. Úgy tűnik azonban, hogy ezek az ismeretek felületesek, töredékesek, alkalmiak voltak. József Attila marxista fordulatára 1930 őszén került sor, amikor kapcsolatba került az illegális kommunista párttal. Ennek az új orientációnak első jelei 1930 szeptemberében mutatkoztak, s a legjelentősebb írás, amely erről az új irányvételről tanúskodik, az Irodalom és szocializmus. A most megjelent kiadás lényegében ennek az opusnak a feldolgozásával kezdődik. A marxista tájékozódáshoz 1931 nyarától, őszétől kezdve társult a freudi mélylélektan iránti érdeklődés. Mindkettő, párhuzamosan és egymással feszültségben is és ötvöződve is, fokozatosan elmélyült, és végigkísérte József Attilát egészen a haláláig. A második kötet a marxista és freudista elkötelezettségű József Attila gondolkodásának a dokumentumait tartalmazza, szemben az 1995-ben megjelent kötettel, amelynek anyaga a költőnek a polgári filozófia különböző irányzataival való érintkezését bizonyítja (Bergson, Croce, Pauler, stb.)

Miként, milyen vargabetűkkel írható le ez az olykor kritikátlan, dogmatikus (ld. József Attila Kassák-kritikáját), majd kritikai akcentusokkal telt, személyes marxizmustörténet?

Mielőtt a harmincas években írt szövegeket szigorú időrendbe rakva feldolgoztuk volna, senkinek sem volt átfogó képe arról, hogyan is alakult József Attila gondolkodói fejlődése. Még a költő évtizedeken át legjelentősebb kutatójának, Szabolcsi Miklósnak sem. Közbevetőleg megjegyzem, hogy mivel a költő szövegeinek nagy hányada életében nem jelent meg, egy-egy írás időbeli elhelyezése a legnagyobb gondjaink közé tartozott. Néha a papír minőségét, a rajta található vízjelet is igénybe vettük kronológiai érveléseink során. Mindenesetre most elmondható, hogy a szövegek keltezése, időbeli születési sorrendjük megállapítása szakmailag megbízható módon történt. Még akkor is, ha alkalmanként megoldásaink vita tárgyát képezhetik.

Csak előfeltevéseink voltak a gondolati fejlődés mikéntjéről. Én is felültem a látszatnak, amelyet az okozott, hogy József Attila polemikus alkat volt, álláspontjait markánsan fogalmazta meg, s ennek alapján úgy tűnt, mintha nézeteit aszerint váltogatná, mit olvasott, milyen problémával szembesült. Ez azonban csak a felszínen van így. Most úgy látom, hogy fejlődése mélyebb, lényegi szinten majdnem nyílegyenes volt. Folyton korrigálta, építette eszmerendszerét. Eleinte ortodox marxista volt, túlbuzgó neofita az elméleti gondolkodás területén is. A Kassák-kritika valóban ilyen szellemű, igazságtalan visszavágás volt az őt Kassáktól ért vélt és valóságos sérelmekre, bár a pszichoanalízis felé fordulás első jelével épp ebben az írásban találkozunk. Ebben a neofita buzgalomban azonban semmi rendkívüli nincs. Egy tant nem lehet úgy elsajátítani, hogy az ember csak ímmel-ámmal kapcsolódik hozzá. Egy mozgalomban, egy szubkultúrában nem lehet úgy otthonossá lenni, hogy az egyén nem alkalmazkodik a közmegegyezéshez.

A költő marxista olvasottsága igen gyorsan elmélyült. Ebben talán része van annak is, hogy bizonyos erudícióra már a húszas években szert tett a marxizmus klasszikusaiból, bár erre nézve hiteles, megfogható információkkal nem rendelkezünk. A másik ok, hogy mint szabadon lebegő értelmiségi, időmilliomos volt, és feltételezhető, hogy napjából jelentős mennyiségű időt fordított olvasásra. A marxi tanokat nagy odaadással, de nem kisebb kritikai figyelemmel tanulmányozta, és igen hamar korrekciókra szánta el magát. Már az is nagy korrekció volt, hogy 1931 nyarán, őszén bekövetkezett freudista fordulata. Marx és Engels, valamint követőik, Mehring, Bebel, Kautsky, valamint Plehanov, akinek volt tényleges lélektani koncepciója, a maguk korának lélektani tudásával rendelkeztek, ami a Freud által kezdeményezett tudományos fordulat következtében túlhaladottnak volt tekinthető.

József Attila úgy ítélte meg, hogy kora marxizmusának nincs korszerű szubjektumelmélete. Olyan teóriát, amely meggyőzte őt, Freudnál és a bécsi tudós tanítványainál talált. Marxista tájékozódása továbbra is domináns maradt, de ezt kiegészítette a pszichoanalízis elméletével. Ebben a vállalkozásában az segítette őt, hogy talált precedenst a korban, aki a két tan, a marxizmus és a freudizmus összeötvözésére tett kísérletet. Ezt a precedenst Wilhelm Reich munkái jelentették. Igaz, hogy mire József Attila fejlődésében eljutott erre a pontra, Reich kísérletét a marxisták is, és maga Freud is elutasította. A freudomarxizmus számára egyre szűkülő mozgástér maradt, az irányt egyre élesebb kritikák érték. De József Attila makacsul kitartott a nem sokkal később a kiátkozás sorsára jutott ötvözet mellett.

A kitartás nem akadályozta meg abban, hogy egyre több ponton kritikát fogalmazott meg a marxizmus elméleti tételeivel szemben éppúgy, mint a freudizmussal szemben. Elméleti írásai annál érdekesebbé, eredetibbé és gondolati értelemben jelentősebbé váltak, minél jobban teret nyert ez a kritika. Félreértés ne essék. József Attila ambíciója nem az volt, hogy megcáfolja Marxot, sem pedig, hogy szakítson vele, vagy akárcsak eltávolodjon tőle. Bizonyos lényeges kérdésekben nem elégítette ki az, amit a marxista munkákban talált, s ezeken a pontokon elhajolt a hivatalos nézetektől. Freud-kritikája nem kis mértékben abban állt, hogy a bécsi mester nézetrendszerének folyamatos korrekciói, belső fordulatai folytán ugyanazokról a kérdésekről eltérő válaszokkal találkozott, és nem egyszer megtörtént, hogy nem követte Freud irányváltásait, a régebbi felfogásával értett egyet, ebben a tekintetben Reich mintájára.

Az elmélet belső rendszertani helyzetének figyelmes tanulmányozásán túl külső, társadalmi, politikai, kulturális és személyes okok is befolyásolták álláspontjának alakulását. A személyes sérelmek, például az illegális mozgalomból történt kitessékelése kevésbé zavarták meg gondolkodásának logikáját. A belső mozgalmi konfliktusok mögött rendre kimutathatók mélyebb, elvi összeférhetetlenségek. A forradalmi munkásmozgalomba bekapcsolódva József Attila ambíciója az volt, hogy egy, a polgárival egyenértékű, sőt, azt leváltani képes proletárkultúra kialakításában kap szerepet. Be kellett látnia, hogy ez a szándéka ábránd volt. A proletár közönség nem volt képes méltányolni költői erényeit, és általában, a munkásosztály nem tud új, korszerű kultúrát teremteni és eltartani. Ez a nagy csalódás személyes vetélkedésekben, torzsalkodásokban jutott kifejezésre, azt a látszatot keltve, mintha a kicsinyes vetélkedések negatív következménye lett volna ez a kiábrándulás.

Az igazán nagy, elméleti következményekkel is járó megrázkódtatást a forradalomra készülő nemzetközi munkásmozgalom történelmi veresége, és a nácizmus uralomra jutása jelentette. Ez a fordulat mindenkit megzavart, tanácstalanná, bizonytalanná tett. József Attilát is. De marxista meggyőződésétől ez sem tántorította el őt. Intranzigens, felforgató alkata és rendszerkritikus alapállása ellenére a történelmi kataklizma a demokratikus szocializmushoz, a szociáldemokráciához közelítette álláspontját, anélkül, hogy beérte volna a kompromisszumra hajló, következetlen szocdem magatartással. A proletárközönséggel való kapcsolat anomáliái, a liberális polgárság bizonyos köreinek a radikalizmus irányába tett lépései a polgári kritikával, közönséggel történt kapcsolatának helyreállítását eredményezte. A Szép Szó szerkesztőjeként szövetségre lépett a polgári liberális körökkel, elfogadta bizonyos elveiket (urbanitás, európaiság, szabadság-igény, humanizmus), de maga Ignotus Pál jelentette ki egy 1936 nyarán adott interjújában, hogy a Szép Szót ő, a liberális és a szocialista József Attila szerkesztik. Mindenesetre a költő fiatalember volt, aki költőként ugyan megállapodott, 1927 óta – többféle módszerrel – remekműveket írt, de gondolkodóként folyamatos fejlődésben látjuk őt, utolsó nagy tanulmányával, a befejezetlen Hegel – Marx – Freuddal bezárólag.

Mennyire jellemző a korra József Attila kereső nyughatatlansága? Ha az efemer szövegekhez fűzött rendkívül alapos jegyzeteket olvassuk, feltárul a két háború közötti magyar világ, azon belül az írók szervezkedései, táborütéseik (p. Bartha Miklós Társaság, Új Szellemi Front, Márciusi Front, stb.), lapalapításaik (Válasz, Szép Szó, stb.), a csillapíthatatlan helykeresés, ideológiai csörték sora ...

Ha a mélyben rejtőző, a megállapodottság stagnáló állapotába még el nem jutott, folytonos fejlődésben lévő, de a marxizmus és freudizmus kereteiből soha ki nem lépő gondolkodói mozgással szemben a felületen zajló, sokkal idegesebb, szeszélyesebb rajzolatú oszcillálást vesszük tekintetbe, ennek különböző okait jelölhetjük meg: Egy részük politikai jellegű: a versailles-i békekötés nyomán bekövetkezett tragikus területvesztés feldolgozhatatlan sérelemérzetet idézett elő majdnem az egész nemzeti közösség egészében. Ezen a közös nevezőn eltérő alternatívák bontakoztak ki: a területi revízió hívei, az új állami keretekbe beilleszkedő újrakezdést vállalók, és az egyetemes nemzetközi megoldásban való fogyatkozó reménykedés mellett kitartók kerültek szembe egymással. Egy serdülőkori fellobbanás után József Attilát ez a kérdés nem foglalkoztatta intenzíven. Gondolkodói teljesítményében ennek nemigen találjuk nyomát.

A Bethlen-konszolidáció hatására hazatérő emigránsok a századelő polgári radikális mozgolódásának és a radikális avantgárd kísérletezésnek a felélénkülését ígérték, de ezek a rétegek a Horthy-korszakban nem rendelkeztek befolyással, csak utóvédharcaikat folytatták. József Attilát mindkettő megérintette, de tartós befolyást nem gyakoroltak rá. Az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság radikalizálta, főleg a fiatal értelmiségi nemzedékeket, s a felforrósodott, forradalomváró hangulat uralta a harmincas évek elejét. Erre a hullámra József Attila is felkapaszkodott. Marxista műveltsége ebben az időszakban mélyült el. A nácizmus 1933-mas uralomra jutása súlyos zavart, tanácstalanságot idézett elő a baloldali ellenzék egészében, és az új megoldások keresésére indította az értelmiséget, köztük József Attilát is. Az új megoldás, az antifasiszta népfrontpolitika felé kezdett el tapogatózni a válságot meghaladni kívánók köre. Az eddig egymással éles harcra készülő társadalmi rétegek elkezdték keresni az együttműködés útját.

Ezt a politikai lövészárok-rendszert keresztezte egy másik, amelyet a huszadik század első felének viharos társadalmi átalakulása alakított ki. A Kiegyezés után kezdődött a polgárság térnyerése a közélet fórumain. A 19. és a 20. század fordulóján a munkásmozgalom lépett fel a történelemalakítás igényével, a két háború közötti korszakot pedig a paraszti rétegek ébredése dominálta. A történelmi osztályok ereje legyengült, az első világháború végére megbénult, majd a forradalmak és a területvesztés után lendületes restauráció vette kezdetét. A visszaszerzett hatalom birtokában durva eszközökkel szorították ki és tartották sakkban az újonnan fellépő osztályok törekvéseit. Szellemi-kulturális téren a költő pályakezdésekor szintén erős konzervatív szervezkedés vette kezdetét, s kialakult a hatalom birtokosai által művelt és a modernség jegyében a századelőn kidolgozott kulturális paradigma békétlenkedő együttélése. A munkásosztály saját kultúra kiépítésére tett kísérletet. A parasztság emancipációs mozgását maga mögött tudó népi mozgalom olykor a hatalommal kompromisszumot kötve, olykor azzal szembefordulva határozta meg magát. A népi törekvésekkel szemben a századelő polgári radikális örökségét ébresztő új polgári generációk a város, a modern civilizáció, a nyugatos kultúra védelmében urbánusnak nevezték magukat.

Hozzá kell tenni, hogy a századelő individualizmusa, az egyén számára nagyobb mozgásteret biztosító szellemisége után a két háború között kialakult táborok az egyéntől erős és nyílt elköteleződést vártak el. Az irodalom és a művészetek immanens fejlődése csak egyetlen nagy belső meghasonlást hordozott: az első világháború előtt induló radikálisan modern avantgárd irányzatokkal szemben egy, a modernséget a hagyománykövetéssel összeegyeztetni képes változat bontakozott ki. József Attilának a maga gondolkodói teljesítményét ebben a közegben kellett megvalósítania, s ezekre a körülményekre kellett reagálnia. Ez a kényszerű sokfelé hadakozás okozza azt a látszatot, mintha az ő szellemi fejlődése is olyan szeszélyesen és kuszán alakult volna, mint amilyen képet a korszak egésze nyújt.

Az is kérdés, a feldolgozott szövegek alapján mennyire szuverén, avagy nyomkövető gondolkodó József Attila?

Az eddigiekből is kitűnik, hogy József Attila fegyelmezett gondolkodó volt. Nem kapott bele szeszélyesen mindenféle, útjába kerülő ötletekbe. Ha vállalt egy gondolkodási paradigmát, igyekezett mellette kitartani. De amit a követendő mintául kiválasztott elméleti koncepciókban talált, azt maga a saját fejével újra végiggondolta, és ha hibát, ugrást, homályt, zavart talált, azzal szemben megfogalmazta fenntartásait. Az egyik gondolkodói gyenge pontja épp az volt, hogy hajlott az erős formális logikai okoskodásra, és ez a megismert álláspontokkal szemben nemegyszer rugalmatlanná, szertelenné tette. A pragmatikus, engedékeny, „esszé-szerű" oldottság helyett a pánlogikus túlbonyolítottságot részesítette előnyben.

Ugyanakkor volt benne önvédelmi furfangosság is. Antipszichologizmusa ellenére, ha kellett, támaszkodott Wundt lélektanára. A polgári gondolkodás elutasítójaként mindvégig igénybe vette Bergson tanításait. Max Weber vallásfilozófiai belátásait egyenesen a marxizmus kritikája során használta fel. Pauler Ákos nevét nem írta le, de az Irodalom és szocializmus szellemi építménye nem jött volna részre pauleri elem nélkül. Ezen túl pedig a vállalt doktrínák sem voltak minden elemükben zárt, ellentmondásmentes konstrukciók. József Attila éles szemmel észrevette a réseket, hiányokat, szerkezeti hibákat, az elméletírók által szabadon hagyott mozgásteret, s ezek tudatában alakította ki saját álláspontját. A társadalom természetbe ágyazottságát például erősebben hangsúlyozta mint a marxizmus klasszikusai.

Amikor eljött a hangsúlyosabb bírálat ideje, akkor kétségbe vonta a determinizmus mindenhatóságát, a dialektikát csak a gondolkodás szabályaként ismerte el, kétségbe vonva, hogy a természeti valóságot a dialektika mozgatná. Ebben az értelemben tehát szuverén gondolkodónak kell őt tekintenünk, aki sohasem volt a tudományos divatok kiszolgáltatottja, de nem volt a tekintélyes elméletek szolgai követője sem. Jellemző erre a középosztály szerepéről rendezett ankéthoz való hozzászólása, amelyben „marxista zsargonban", az osztályelmélet fogalmi rendszerében megmaradva arra a következtetésre jutott, hogy a társadalom osztályszerkezete bonyolultabb, hogysem a két alapvető, egymással szemben álló osztállyal, a proletariátussal és a burzsoáziával számolva megfelelően le lehetne írni. A leírásban a középosztály létével és magatartásával számolnunk kell.

Bevezetődben többek között arra hívtad fel a figyelmet, hogy József Attila az abszolútat, a bizonyosat, az alapzatot kereste, és úgy hitte, ezt lelte meg Marxnál, illetve Freudnál, végül a freudomarxizmusban. Ugyanakkor máig él az a feltételezés, hogy a költőt a kommunista pártból történő kizárása roppantotta meg végzetesen és pszichoanalitikus terápiák idézték elő összeomlását. A mostani kutatások eloszlathatják ezeket a kételyeket?

Érdekes sajátossága József Attila gondolkodásmódjának, hogy egyfelől a konkrét részletek végtelen, kusza halmazával számolt. Egyik oldalról ezt pozitívumként élte át, mert ezek a részletek adják a tapasztalatot a maga sokszínűségében, gazdagságában. Másik oldalról rendezetlenségük, kuszaságuk miatt kínos élményt jelentett számára a velük való bánásmód. Ezért gondolkodásának másik meghatározó eleme az az igény, hogy ezt az irdatlan, kaotikus halmazt végső, szilárd alapokra vezesse vissza. Ez a kettősség nála rendszerré a húszas évek végén, Pauler Ákos tiszta logikájának hatására fejlődött ki. Pauler tiszta logikáján viszonylag hamar túllépett, de ezt az elvet, amelyet Arisztotelészre hivatkozva „a végtelen regresszus lehetetlensége" elvének nevezett, mindhalálig érvényben tartotta. Olyan eszmerendszerek esetében is alkalmazta, amelyek a pauleri gondolati építménytől merőben idegenek, mint a marxizmus vagy a freudi metapszichológia. A két oldal, a részletek kusza gazdagsága és az egyszerű, szilárd alap, amelyre e gazdagság visszavezethető, talán a rend fogalmában szintetizálható.
Utolsó éveiben írott versei egy részében arról vallott a költő, hogy ez a rend felbomlóban van, s a bomlást nem tudja megakadályozni, sem ő, sem más. Érzékelhetően küzdött ellene, és a verseivel szemben gondolati munkáiban ennek a szétesésnek, felbomlásnak nincs nyoma. Nem könnyű megmondani, mi vezetett ide.

A korabeli cikkek a szegénységre, a nélkülözésre, a félreállítottságra hivatkoztak. A nekrológok és a rá következő bőséges irodalom különféle bűnbakokat keresett. Ezek közé tartozott az illegális kommunista párt viselkedése, más esetben a szociáldemokrata párt szűkkeblűsége és szűkmarkúsága is. Fennmaradt a költő néhány dühös kirohanása a kommunista körök ellen, de ez a téma távolról sem uralja írásait. Még a Szabad-ötletek jegyzékében sem kapott nagy hangsúlyt a párttal való konfliktusa. Ma inkább a kizárásban hiszek, de mire erre sor került, a költő már valószínűleg nem élte ezt meg olyan tragikusan. A pszichoanalitikus terápia is a vádlottak padjára került, ám ezek a gyógyítási kísérletek már manifesztálódott pszichés problémákat próbáltak meg kezelni. Még ha nem megfelelően végezték is munkájukat a terapeuták, nem lehetnek okai, legföljebb összetevői a fiatalember korai összeomlásának. Az okok messzebbre, mélyebbre vezetnek és szerteágazóbbak ennél. A rend akarása, keresése nem egyenértékű annak megtalálásával, birtoklásával. Sőt, talán épp ellenkezőleg: szilárd alapokra való igényét az tudja leghatékonyabban megfogalmazni, aki nélkülözi ezeket.

József Attila eszmetörténeti tájékozódása, a polgári filozófiák befolyásától az anarchizmuson át a marxizmusig vezető pályája milyen fokon alakította költészetét? Vannak az ismertnek mondható úgynevezett munkásmozgalmi versei, amelyeknél talán egyértelmű a helyzet. De miként látható ez a költészet a világnézeti összefüggések fényében? Például a nyolcvanas években Németh G. Béla által egyenesen a heideggeri egzisztencializmus problémakörébe emelt, kései művek?

A kérdés több, igaz, egymással összefüggő kérdésre szedhető szét. Az első arra a vitára utal, amely arról szól, hogy szabad-e egy költői műalkotást eszmetörténeti módszerrel megközelíteni? Messzire vezetne belebonyolódni ebbe a vitába, azzal zárom rövidre a problémát, hogy én azok közé tartozom, akik éltek ezzel a módszerrel (pl. a Kövek című verset visszavezettem Nietzsche Zarathustrájára), és élni is kívánok vele (A város peremén című óda értelmezését lehetetlennek gondolom az eszmetörténeti szempont bevonása nélkül). A másik kérdés egy másik vitára utalhat vissza. Arra, hogy mi lehet a funkciója József Attila értekező prózai írásainak? Lengyel András szerint ez a próza méltó kiegészítése a költői életműnek.

Mások, például Szabolcsi Miklós vitatják önálló jelentőségét. Az én álláspontom a másokéval együtt az volt, hogy azért nélkülözhetetlen ismerni a költő prózai írásait, mert ezáltal jobban meg tudjuk érteni költészetét. A kritikai kiadás elkészítésének köszönhetően közeledett álláspontom a Lengyel Andráséhoz. A költő szövegeinek egy része, a későbbi keletkezésűek még töredékes formájukban is értéket képviselnek a modern magyar értekező irodalomban. Ugyanakkor azonban változatlanul vallom, hogy kellő óvatossággal felfedhetők olyan szálak, amelyek a költemények kijelentéseit filozofémákkal kötik össze, tehát József Attila versei nem függetlenek a költő eszmetörténeti tájékozódásától. Nem beszélve arról, hogy a kritikai kiadás anyagának kisebb hányadában szólt a költő közéleti, politikai kérdésekről, nagyobbrészt a művészettel, irodalommal kapcsolatos témákat tárgyal.

A „munkásmozgalmi versek" csoportja újraértelmezésének és újraértékelésének is itt az ideje. Kevés olyan költeménye van József Attilának, a harmincas évek elején megjelent darabjait is beleértve, amelyek alacsonyabbra értékelése indokolt lenne. A szóban forgó verscsoportot én nem tematikai szempontból, hanem történeti megközelítésben tárgyalnám. Volt egy forradalmi időszak a költő életében, 1930 végétől 1932 végéig, amikor másokkal, nemzedéknek legjobbjaival együtt a magyar és az európai helyzet gyors, radikális változására, a kapitalizmus összeomlására és egy új, szocialista társadalom felépítésére számított. Petőfi-szerepet szánt magának. Ekkor keletkeztek „munkásmozgalmi" versei. Amikor a forradalom reménye elenyészett, nem írt több „munkásmozgalmi" verset. Ebben az időszakban építette bele előszeretettel verseibe a marxista filozófia és közgazdaságtan szótárának elemeit. Ezeknek a daraboknak a megértése nem történhet meg, ha mögötte nem tárjuk föl a költő marxista eszmetörténeti tájékozódását. Ez most a kritikai kiadásunkban megtörtént.

Bori Imre a hatvanas évek elején, majd nem sokkal utána Gyertyán Ervin mutatott rá József Attila költészetének az egzisztencializmussal párhuzamba állítható részleteire. Németh G. Béla szintén még a hatvanas években két nagy tanulmányban vetette föl József Attila kései költészetének a heideggeri filozófia felőli megközelíthetőségét. De egyikük sem állította, hogy filológiai összefüggés lenne kimutatható a magyar költő és a német filozófus között. Inkább tipológiai párhuzamról beszéltek, azaz arról, hogy Heidegger a filozófia fejlődésének új fejleményeként jutott el oda, ahová József Attila a költészeti hagyományok indítása nyomán érkezett meg. Filológiai kapcsolat bizonyítására csak jóval később tett – szerintem sikertelen – kísérletet Lengyel András.

Jobb, ha megmaradunk a tipológiai rokonságnál. Érdekes jelenség, de valószínűleg nem alaptalan feltevés, hogy egy adott korban, az egyenlőtlen fejlődés lehetőségét elfogadva is, a tudás horizontja egyetemes. Egy – intellektuálisan akár igénytelen vagy közepes – költő a világról, az emberről való tudásnak nagyjából azt a szintjét fejezheti ki, amit a kor legmélyebben, legbonyolultabban gondolkodó filozófusa.

Hogyan lehet jellemezni a két kötet prózanyelvét? A filozófiai észjárás formáit? És mennyire voltak pontosak József Attila idézetei, a többnyire németből lefordított passzusok?

Ez a nyelv minden, csak nem könnyed és behízelgő. Nem esszé-nyelv, ha esszén az esszéíró nemzedék írásmódját értjük. Ellenfelei, de néha még barátai is „skolasztikusnak", túlbonyolítottnak, körmönfontnak minősítik. Olvasása általában fokozott figyelmet, szellemi erőfeszítéseket igényel. József Attilát szóbeli vitáiban is szőrszálhasogatás jellemezte, ahogy Ignotus Pál barátja fogalmazott: Attilát ilyenkor elkapta a világrejtély-feszegető merevgörcs. Túlságosan sokat bízott a formális logika szabályaira. Szenvedélyes vitázó volt, aki belekötött vitapartnereibe, és egy-egy érvelését elvitte abszurd végkifejletig. Ezzel nem az olvasót kívánom elijeszteni József Attila értekezéseinek olvasásától, mert ha van is igazság e vádakban, a hibák nem fordulnak el olyan sűrűn, hogy eltorzítanák okfejtéseinek gyakran briliáns voltát, csökkentenék a gondolati eredmények értékét, amelyekhez eljutott. Tudományos nyelv ez, amely él a pamflet vagy általában a publicisztika retorikai eszközeivel. Korábban pauleri filozófia logizmusa, később a hegeli dialektika tanulmányozása bátorította őt a fogalmazásnak erre a módjára.

Az elmondottak nem minden írására érvényesek. Tudott prózát írni művészi igénnyel, élvezetes és érdekfeszítő módon. Két legszebben megfogalmazott értekező prózai írása talán a Kosztolányi-kritika és a Szép Szó Szerkesztői üzenete.

József Attila két idegen nyelven olvasott: franciául és németül. Német nyelvtudása, úgy tűnik, magasabb szintű volt. Francia műfordításai vannak, de értekező prózát inkább németből fordított. Farkas János László tanulmányt írt német tudásáról, német nyelvű Lenin-szövegek fordítása kapcsán Fordította József Attila címmel.

Nehéz filozófiai szövegekkel jól megbirkózott, de találhatók a fordításaiban értelemzavaró hibák, félreértések is. Ha valamely szöveg nagyon érdekelte, főleg a későbbi években, a belőle készült fordítása is sokkal jobb minőségű. A magyarul hozzáférhetetlen marxista és freudista munkákat leginkább németül olvasta.

József Attila életében összesen huszonkilenc szöveg jelent meg, a többi töredék. „Nagy töredékgyártó volt", írtad az előszóban. Érdekes ellentmondás: olyan filozófiákban gondolkozott, amelyek rendszeralkotó igénnyel léptek fel, ő mégis a fragmentumokban fejezte ki magát ...

A „Nagy töredékgyártó volt" mondat nem azt jelenti, hogy a költő Pascal vagy Nietzsche módjára rövid, tömör, hosszú gondolatmenetté ki nem fejtett formában fogalmazta meg gondolatait. Nagyobb lélegzetű tanulmányok írására törekedett, de szövegeit gyakran félbehagyta. Ennek egyik oka az lehetett, hogy érett korszakában, a Szép Szó megalapításáig nemigen kapott szerepet a kulturális-irodalmi életben, nem igen volt igény a szerkesztőségekben, hogy megszólaltassák őt. Ha nincs megrendelés, könnyen félbemarad a munka... A másik ok pedig, hogy nagyon igényes volt magával szemben, és egy-egy probléma megtárgyalásának több ízben nekifutott. A húszas évek végén egy komplett művészetbölcselet megírását tűzte ki célul, fogalmazványok egész sorát gyártotta, de a munkának nem jutott a végére. Ugyanilyen befejezetlenül maradt értekező életművének egyik fő darabja, a Hegel – Marx – Freud. Igaz, a meglévő szövegrész sokkal koherensebb, mint az Ihlet és nemzet volt. Babits: Az európai irodalom történetéről elkezdett és befejezetlen kritikája még egy dologról árulkodik. A költő belekezdett egy fejtegetésbe, majd a gondolatmenet egy pontján egy valószínűleg még lényegesebbnek érzett pszichoanalitikai problémába ütközött, és gondolatmenete eltérült az eredeti tervtől.

A rendszerben gondolkodás egyébként, mondhatni, szinte rögeszméje volt. Ez a töredékgyártás azoknak az érvelését támasztja alá, akik önálló gondolkodói teljesítményének értékét annyiban vitatják, hogy ha valakinek a gondolatai halála után évtizedekkel látnak először napvilágot, arról nem állíthatjuk, hogy saját korában értekező prózájával erős hatást fejtett ki.

Az irodalomkritika munkái sem számosak, amelyek viszont megszülettek, mély nyomokat hagytak az irodalomtörténetben. Kosztolányi és Kassák és Babits hol erőteljes, hol megsemmisítő támadásban részesül. Ezeket az értelmezéseket mennyire hatják át az elméleti vonzalmak? Az olvasók többsége csupán a személyeskedésekről, a sértettségekről tud.

József Attila kritikáit, különösen az említetteket, sajátos kettősség jellemzi. A Babits-pamfletet ugyan „tárgyi kritikai tanulmány"-nak becézi, de ha valami nincs benne, az épp a tárgyilagosság, elfogulatlanság. Személyes sérelmek törlesztésének vágya dominálja, és torzítja el számos ponton ezt a különösen értékes gondolatmenetet. Nagy kár érte, mert a bosszún túl van egy másik szintje a pamfletnek: József Attila művészetbölcseleti álláspontjának legszínvonalasabb kifejtése az Irodalom és szocializmus előtt. Olyan információkat árul el a szöveg, amely a költő semmilyen más írásában nem ismétlődik meg, holott kulcsjelentőségű a gondolkodásának jobb megértése szempontjából. Elsősorban filozófiai és etnológiai jellegű fejtegetésekről van szó. Ugyanez elmondható az Ady-vízió című vitacikkéről, amelynek függelékében először fogalmazta meg a nyilvánosság előtt művészetbölcseleti koncepcióját. De mindez érvényes a harmincas években írt számos szövegére is.

A Kosztolányi-kritikát ellenben nem tekinteném megsemmisítőnek. Épp az az érdekes, hogy míg Kassákkal és Babitscsal életében nemigen sikerült kibékülnie, Kosztolányi és József Attila erős rokonszenvvel viseltettek egymás iránt. Ennek alapja többek között az a megbecsülés, amellyel a fiatalabb társ Kosztolányi költészetét övezte. Mégis túltette magát ezen az elemi erejű megbecsülésen, és képes volt kritikusan szólni költőtársa alkotói programjának szerinte problematikus vonásairól. Közmegegyezés alakult ki abban a tekintetben, hogy a Kosztolányi-kritika volt József Attila legsikeresebb kritikai teljesítménye. Amit a kettősségről mondtam, a Kassák-kritikára hatványozottan jellemző. Miközben a kötet erényei, a témátlan számozott versek korábbi darabjainál sokkal koherensebb és erőteljesebb volta iránt teljes érzéketlenséget árul el, a pszichoanalízis rá gyakorolt hatásáról az első információt tartalmazza. Kiderül a gondolatmenetből, hogy a freudi és a bergsoni terminológiát összehangolhatónak ítéli. A kritikai kiadás ezekre a tényekre kellő hangsúllyal felhívja a figyelmet.

A költő kisajátítása a kommunista hatalomátvétel után következett be. A hatvanas évektől azonban, a Szabolcsi-féle összegyűjtött művekben már megjelenhettek azok az inkriminált írások, amelyek korábban szóba sem jöhettek volna. Mi volt az oka ennek az enyhülésnek, milyen jellegű JA-kultuszok, tehát értelmezői körök bontakoztak ki a későbbiekben?

József Attila utóéletének első szakaszában, 1937-től 1945-ig a kommunista értékelés alig volt érzékelhető (ha eltekintünk például Bálint Györgytől vagy más kriptokommunisták, Kállai Gyula, Barcs Sándor, Losonczy Géza kisgazda vagy szociáldemokrata fórumokban kifejtett méltatásaitól). A Magyar Kommunista Párt, 1945. december 2-án tartott rendezvényén, Lukács Györgynek a pártköltészetről és Horváth Mártonnak József Attiláról tartott előadásával jelentette be igényét a költő életművére. A kisajátítás valóban a fordulat évével vett nagy lendületet.

Nevezetteken kívül az ötvenes évek első felében Révai Józsefnek és a költő özvegyeként méltatott Szántó Juditnak jutott kulcsszerep a hivatalos József Attila-kép megformálásában. Tudomásom szerint a születés ötvenedik évfordulójára, 1955-re kellett volna elkészülnie a Szabolcsi Miklós által szerkesztett József Attila Emlékkönyvnek. A kiadvány megjelentetése csúszott, és a közbejött 1956-os forradalom miatt csak 1957-ben, a költő halálának huszadik évfordulóján jelent volna meg, ha Marosán György nem akadályozta volna meg, a benne olvasható, a költő és az illegális kommunista párt viszonyát felidéző egyik-másik emlékezés miatt. A kötetet nem zúzták be, „csak" elhelyezték a Kossuth kiadó raktárában.

Ilyen baljós feltételek között készült el József Attila prózai műveinek kritikai kiadása Szabolcsi Miklós szerkesztésében. Nem lévén jelenkor-történész, nem tudtam utána járni, hogyan lehetséges, hogy ezekben a vészterhes időkben, 1958-ban a Szabolcsi rendelkezésére álló szövegek olyan cenzúrázatlanul meg tudtak jelenni.

Nyomdafestéket kaphatott például József Attila A szocializmus bölcselete című írása, amely szociáldemokrata szellemben éles kritikát gyakorolt a kommunistákon, sőt, a mögöttük álló Szovjetunión. Aki ezt az írást elolvasta, az előtt világossá kellett váljon, hogy a költő 1934-ben már nem volt kommunista. Szabolcsi a kiadás során, ahogy mondani szokás, elment a falig, s ez kiadványának becsületére válik. A József Attila szakirodalom azonban óvakodott a rendelkezésre álló szövegből a megfelelő, könnyen adódó következtetések levonásától. Az általunk közreadott kritikai kiadásban az egyes szövegek recepciótörténetét részletesen és alaposan megvilágító fejezetek olvashatók, így nyomon követhető A szocializmus bölcseletének az utóélete.

József Attila népszerűsége halála óta folyamatosan, tehát az ötvenes években is töretlen volt. Mégis, a hatvanas években váltak költeményei egy minden eddiginél szélesebb olvasó réteg mindennapi szellemi kenyerévé. Még az 56-os emigráció nyugatra szakadt tagjai számára is ő lett vagy ő maradt A költő.

Ha a kultuszának történetét korszakolni lehet, akkor az első szakasz a tragikus halál hatása alatt bontakozott ki, s a gyermek- és ifjúkori nélkülözések, a félreállítottság, a szinte észrevétlen létrehozott halhatatlan teljesítmény álltak a középpontjában. A második szakasz 1948 körül kezdődött, a kommunista kisajátítás jegyében, a proletárköltőt állítva reflektorfénybe. A harmadik korszakban, 1958 körül történt az addig is közkedvelt költő népszerűségének robbanásszerű kivirágzása. A konszolidálódó kádári kultúrpolitikának sikerült olyan formulát találni József Attilára, amely a hatalom igényeit is kiszolgálta, de a hatalomban nem részes, sőt, inkább ellenzéki beállítottságú közönségnek is megfelelt. Az előbbi a nem agresszíven képviselt szocializmus költőjét ünnepelte benne, az utóbbi pedig a szocialista keretek nyílt feszegetése nélkül a vaskalaposságtól elrugaszkodó, a modern gondolkodással együtt haladni képes művészként tisztelte József Attilát. Ebből bontakozott ki a hatvanas évek végétől kezdve a „kései József Attila" kultusza, amely burkolt vitát jelentett a kincstári József Attila-képpel. A költő presztízsét a rendszerváltás és a posztmodern térfoglalása sem csökkentette.

A 2005-ös, századik születési évfordulón a kései versekre irányuló, idő közben funkciótlanná vált egyoldalú figyelem helyett a sokarcú, sokféle alkotó módszerrel egyaránt remekműveket író József Attila-arc bontakozott ki. A társadalmi-politikai fejlemények folytán mára a harmincas évek elejének „munkásmozgalmi verseit" sujtó anatéma is feloldódni látszik, a költő világnézeti, politikai mondandója mintha újra nyitott fülekre találna.

Lehet-e azt mondani, hogy ez a mostani összkiadás a lehető legtöbb nézőpontból mutatja fel az életmű ezen vonulatát, vagyis a legtágabb értelmezői horizonton helyezi el, tehát biztosítja az újabb interpretációk esélyét?

Amikor a kritikai kiadást készítő munkacsoport tagjaival egymás között vagy nyilvánosság előtt beszéltünk, az a közös felismerés fogalmazódott meg, hogy a kritikai kiadás ezer kérdést megoldott, tisztázott, lezárhatóvá tett, de csak azért, hogy most már végre nekiláthassunk igazán izgalmas új kérdések megválaszolásához. A korábbi válaszok új kérdéseket nyitnak meg. Talán A művészet kérdése és a proletárság című befejezetlen fogalmazvánnyal tudom legkönnyebben szemléltetni ezt a helyzetet. A csonkább formában már az 1958-as kiadásban is szereplő szövegnek előkerült egy újabb, bővebb terjedelmű változata, ami világossá tette, (bár erről a kutatásnak már korábban is voltak sejtései), hogy József Attila egyik legrejtélyesebb, legnehezebben megmagyarázható és legfontosabb írásával állunk szemben. Keltezése megnyugtató módon majdnem lehetetlen feladat. A folyamatos szöveg első fele csak 1933 előtt, második fele csak 1933 után születhetett. Magában az írásban történt meg a marxi és freudi elméleteken alapuló gondolkodás fejlődésbeli ugrása. Kizárt dolog, hogy a kritikai kiadás általam írt jegyzete ne keltsen további vitákat. A középosztályról szóló Cobden-vitához a költő által írt hozzászólás értelmezése olyannyira fontos és olyannyira nehéz feladat, hogy külön konferenciát rendeztünk, szociológus és történész külső meghívottak részvételével bizonyos kérdések tisztázása érdekében, még a jegyzet megírása előtt. A nemzeti szocializmus... című kéziratról és a Szerkesztői üzenetről az eddigi magyarázatokhoz képest markánsan elütő megközelítésű leírást adtunk, amit a korábbi vélemények képviselői aligha hagynak annyiban. De ez csak néhány kiragadott példa, talán nem is a legfontosabbak, amelyek arra mutatnak, hogy József Attilát mostantól kezdve nem lehet elég jól megérteni, csak annak, aki átrágja magát ezen a nem kis terjedelmű kiadáson. Annál inkább, mert nagy gonddal és figyelemmel készítettünk minden utóélettel rendelkező József Attila-íráshoz recepciótörténetet, ami az eredeti szövegeket bevezeti a róluk készített interpretációk történeti folyamatába.

A könyv tárgyilagosságához, elfogultságának kisebb fokához talán az is hozzájárul, hogy a jegyzetek és az apparátus készítését nem egyetlen személy, hanem egy munkaközösség végezte. Szerzőnként változik a nézőpont, nem uralkodik el egyetlen vízió vagy intenció az egész szövegen. Munkaközösségben dolgozni nemcsak azt jelentette, hogy ki-ki elkészítette a maga jegyzetét, hanem rendszeres összejöveteleket tartottunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban, amelyeken sokszor éles viták folytak közöttünk, egyeztetések zajlottak. Nemegyszer sikerült a vitatott szerzővel elfogadtatni eredeti álláspontjával ellentétes felfogást. Ebben az értelemben a sokszínűség mellett a kiadvány a szerzők közmegegyezését is tükrözi.

Ahol nem sikerült egymást meggyőznünk igazunkról, ott a szerző felelősségének elve alapján tudomásul vettük az adott személy megoldását. Már csak ez a körülmény is biztosítja a kötet megjelenése utáni viták bekövetkezését, ami egy ilyen kiadvány életének a voltaképpeni éltető közege.

Tíz év munkája során jött létre ez a hallatlan szakmai gondosságról tanúskodó kötet. Ha az olvasó kezébe veszi, azonnal látni fogja a filológiai munka minden részletre kiterjedő figyelmét, a vállalkozás monumentális jellegét. Arra is kíváncsi lehet, hogyan épült fel ez a kutatói működés, milyen „logisztikai" szerkezetet kellett kidolgozni?

Ha szorosan véve a most megjelent két kötet létrejöttét nézzük, akkor az elkészülés két jól elkülöníthető szakaszáról kell beszélnünk. 2002-ben nyújtottam be egy pályázatot az Országos Tudományos Kutatási Alaphoz József Attila: Tanulmányok és cikkek 1930–1937 címmel, azoknak a szövegeknek kritikai igényű feldolgozására, amelyeket József Attila 1930. és 1937. között írt. A munka elvégzésére, a szövegek elektronikus formában történt közzétételére egy Horváth Iván által szervezett és vezetett, egyetemi hallgatókból álló munkacsoport vállalkozott. Az OTKA támogatás 2003-2005 között lefolyt három éve elégséges volt az online kiadás elkészítésére, amit a munkacsoport a következő években tovább javított, pontosított. Én magam a pályázat adminisztrációs ügyeit intéztem, a szöveggondozás munkálataiból nem vettem ki a részem, csak az eredmények ellenőrzését végeztem el. A szöveg megfelelt a korszerű kritikai kiadás kívánalmairól ezekben az években érvényben lévő közmegegyezésnek.

2003-ban megalakult a József Attila Társaság, amely egyik legfontosabb feladatának tekintette a költő életműve tudományos feldolgozásának elősegítését. Ennek érdekében konferenciákat, tudományos előadásokat és szeminárium-szerű eszmecseréket szerveztünk. Rendezvényeinknek helyszínének egyre gyakrabban a Petőfi Irodalmi Múzeumot választottuk, s végül a Múzeum lett a József Attila Társaság székhelye, titkára a PIM munkatársa, Kemény Aranka. Eszmecseréinknek a tárgyát egyre sűrűbben József Attila prózai írásai képezték, így a szervezett munka voltaképpeni elkezdése előtt ezeken a szemináriumokon kiválogatódott egy szűkebb munkacsoport, amely a kritikai kiadást készítő közösség magva lett: Veres András, N. Horváth Béla, Agárdi Péter, Bókay Antal, Farkas János László, Rigó Béla, Valachi Anna, Sárközi Éva.

Újabb pénzügyi támogatás elnyerése érdekében a munkacsoport egyik tagja, N. Horváth Béla 2012-ben nyújtott be pályázatot az OTKÁ-hoz. Ennek a vállalkozásnak az volt a célja, hogy elkészítsük a Horváth Iván vezette munkacsoport által sajtó alá rendezett szöveg kritikai apparátussal és tudományos kommentárokkal történő kiegészítését, majd az így elkészített teljes kritikai kiadást papír formában, könyv alakban megjelentessük. Kialakult a munkacsoport fő vállalkozóiból a seniorok szűkebb köre: Agárdi Péter, Bókay Antal, N. Horváth Béla, Tverdota György, Veres András. E szűkebb csoportba integráltuk Sárközi Évát, akinek textológiai szakértelme a vállalkozás sikerének egyik záloga volt. Fájdalmas veszteségek is érték a közösséget: a munkafolyamat kellős közepén távozott Farkas János László, majd Rigó Béla. Eredetileg – kissé túlértékelve a kapacitásainkat és alábecsülve a feladat nagyságát – a kritikai kiadás mellett egy teljes József Attila bibliográfia, egy részletes József Attila kronológia, egy József Attila szótár elkészítését is tervbe vettük. Valachi Anna például erejének nagy részét a kronológia elkészítésére fordította. Be kellett látnunk, hogy mindez meghaladja lehetőségeinket, s ha nem mondunk le terveinkről, ezeket akkor is későbbre kell halasztanunk.

A feladat sikeres elvégzésére csak akkor voltak esélyeink, ha a seniorok mellett külső szakembereket is felkérünk az együttműködésre. Akadt közöttük bibliográfus (Buda Attila), történész (Sipos Balázs), a verstan szakértője (Szigeti Csaba), a német nyelvű források feldolgozását elvégző munkatárs (Schulz Katalin). A munka során felmerült nehéz, saját körben csak fogyatékosan megoldható problémáknak a szélesebb tudományos közvélemény bevonásával történt feldolgozása érdekében egy-egy József Attila-szövegről külön konferenciát rendeztünk. Fontosnak ítéltük fiatal munkatársak, egyetemi hallgatók és doktoranduszok bevonását (Török Sándor Mátyás, H. Nagy Boglárka, Nothnagel Zoltán, Csókás Máté). A Petőfi Irodalmi Múzeum nemcsak befogadta a munkacsoport rendszeressé váló eszmecseréit, de mivel a József Attila-kéziratok túlnyomó többsége itt található, a kézirattár tevékeny együttműködése is nagy mértékben elősegítette munkánkat.

A rendszeres és módszeres közös tevékenység azzal kezdődött, hogy egy szigorú és pontos kritériumrendszert dolgoztunk ki, amely pontosan leírta, hogy ki-ki milyen formai követelményeknek megfelelően dolgozza föl az általa választott szövegeket. Ezek a kritériumok egészen a bibliográfia-készítés legapróbb szabályaiig menően rögzítették a munka formai feltételeit. A kritikai vizsgálódás során döbbentek rá a munkacsoport tagjai, hogy a Horváth Iván által vezetett munkacsoport szöveggondozása sok tekintetben nem felel meg az újabb, szigorú textológiai követelményeknek, amelyekhez tartani kívántuk magunkat. Így a voltaképpeni vállalkozásunkon túl mindenegyes szöveg esetében, az eredeti kézirat figyelembevételével el kellett végezni a korábbi szöveggondozás figyelmes kritikáját is.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.