Beburkolózni burnuszunkba, és le éjjel a parkba, ha biztosan kihalt, ne érjen semmilyen benyomás emberek felől, főleg ne kereskedelmi, politikai - műtermünknek tekinthetni a parkot, befelé tekinthetni zavartalanul, akkor is, ha felnézünk az égre. A föld, a talaj, köröskörbe vastagon befödve szürkéssárga avarral, a fák és cserjék egyre tisztuló "szerkezetrajza", ha kilépünk, a vigasztalanság üdítővé pezsdül. Bizarr hatású hír: Theo Van Goghot meggyilkolta egy arab terrorista. Vincent Van Gogh ükunokaöccsét! Azét, aki harminchét évesen varjúölő puskát emelt magára, gyomron lőtte magát, és harmadnapon kiszenvedett. Ez lüktet fejünkben a parkban, és nem az, hogy hova vezet a művészet, ha eltekintünk a körülményektől.
A parkot örömest látja önkéntes börtönudvarának az ember. Csíkokra szabdalja magában, amit visel, fényére s árnyékára, színére s visszájára, csusszanva egyikéről a másikára és viszont, majdnem egyenletesen, ahogy a lába hozza, viszi. A Van Gogh-i bánat éppen nem egykedvű; emelkedői megviselnek, megismétlődnek, kiszárítják a torkot, hogy aztán a lejtőn a szárazát kiköpködhesd. A tárgy még mindig az ükunokaöcs, de a politikum nem játszik benne, főleg nem érzelmileg. Érzelmileg szándékosan is távol tartod magad a vallási és politikai nyilvánulásoktól, és milyen megnyugtató volna, ha ugyanezt az anyagiakkal szemben is elérnéd; ha önkéntes börtönudvarod az egzisztenciális buktatóktól is megóvna. Burnuszt viselnél valóban, valamint csadort a nőd - ha volna. Ha tiltják, annál inkább, a francba!
Theo munkatársnője, ha helyesen értettem, nem csupán áttetsző, de egyenesen átlátszó csadorba öltözve mutatkozott "ükunokaöcsénk" filmjében, tiltakozásul - mi ellen is. Az arab nők rabtartói ellen. Arab rabnők - ez engem gyerekkoromba szállít, Bagdad fölé, ébenfa-lovon, vagy perzsa varázsszőnyegen A vak bagoly vidékére, nálunk Hajnóczy Péter merített belőle sokat, a halál-emlékű hetvenes években, Sádeq Hedájet, ha jól emlékszem írott nevére, s ha jól tudom, ő is a Francban végzett magával, s talán hasonló okból, mint a vörös szakállú Vincent. Nem bírta tovább a belső vihart. Nem maradt türelme kifújni magát. Rohannia kellett. A vak bagoly szerelmi kísértet-történet, állandó jelenideje a múlt, amelyben (egy kígyóveremben) minden bevégeztetett, báty és öcs egyetlen (koldus) vénember gyanánt maradt (vihogó, csupasz szájával) a színen. Theo és Vincent. Persze, nálunk, Európában, főleg manapság, ilyesmi csak a mesében állhatja meg a helyét. Vagy ha műben, műszakilag mintegy, működésbe lép egy genetikai csavar, amitől a szerelem ahogy fellobban, úgy menten el is hamvad, illetve elhamvad, mielőtt még valóban lobbanhatna egyet. De most látom, hogy értenem kellene, például, a robbanó motorfélékhez, hogy hasonlatomért kezeskedhessek is; hogy ilyen vonatkozásában is szellemi otthonom alternatívájaként képzeljem magam elé (vagy idézzem magam elé?) (esetleg magam alá? úgy értem: a lábam alá?) a Közel-Keletet. Vagy mit keresnék én ott - mondjuk az olaj helyett? A csillagos eget?
Milyen lehet az a vallás (tömeges világnézet), mondja a meggyilkolt Theo munkatársnője, amelynek már az első prófétája pedofil örömöknek áldozott, tizenéves lánykákkal készíttette elő magát az üdvtörténeti időre! Szeráfi szeráj! (gyógyszeráj - engedtessék meg ennyi nekünk). De menjünk, körbe, tovább. A park fái sötétek, elvetemültek. "Mi csak tagjai vagyunk egy láncnak." - Visszhangozzák, ezúttal Vincent szavait. Más szóval viszont ez annyit tesz (vagy legalábbis tehet), hogy a gonoszság (vagy legalábbis komiszság) a láncban lakozik, kerülgetve a tagokat mindétig, míg csak azok egymásnak nem esnek. Egymás szemének, torkának, fülének (!) - világnézetének. (Közbülső nézetek ettől még, persze, egybe-egybevághatnak.) Kivéve terrorizmus és pedofília! Hiszen ha mi, errefelé, történetesen túl vagyunk rajta, a terrorizmuson tudniillik, akkor azon eszközökhöz a másik se nyúljék. Mert ha mégis megteszi, gondnokság alá helyezzük. Mint őrültet, gyermeket, idültet, idiótát, gazembert s így tovább... Nem szólva pedofilekről; azokat szintén közéjük zárjuk, idióták, őrültek, gazemberek és gyermekek közé!
Nekem pedig újabban, egypár éve, már-már szinte tetszik ez a börtönélet. Nyugtatgatni, fenntartani keringésemet, csak lélek ne járjon még erre kívülem. Kivenni korom betegségéből a részemet, elkülöníteni koromtól, igazság szerint, mert az igazat megvallva, évekig egész jól elvoltunk a legrosszabb társaságban is. (Ezek ugyancsak nagyrészt Vincent szavai.) Arabokról azonban semmi biztosat, Theo halott, az volt persze - szó játszik vagy sem - már a huszadik század köszöbén, sőt az alatt és előtt is, ha gondolunk itt - Vincent-nal parallel - az istenölő istenülő Nietzschére; gondolunk rá feltételből feltétlenülő reflexszel. Mint az öngyilkosságra, okkal és oktalan, egyre sűrűbben, a láncos avarcsörgésben. Mondogatván: Üdv, történetem!