Bár az ezt megelőző beszámolóm zárógondolata minden bizonnyal akkor lett volna igazán könnyekig megható, ha kiteszem a mondat végére a három pontot, a kedves Sziget-közönség kulturális tapasztalatai – hovatovább önértése – a szombati naptól tovább mélyülhettek. Több irányban is. Akadt ugyanis az Irodalmi sátornak még jónéhány dolog a tarsolyában, amely nemcsak tartalmas és felemelő, de vicces, megindító vagy csodálkozásra késztető élmények garmadáját zúdíthatta a lazító hallgatóságra.

 

Kezdve rögvest a szombati nap – és talán az egész heti program – fő attrakciójával, az Udvariatlan szerelem című darab előadásával. Ennek előzménye egy azonos című kiváló kötet Szigeti Csaba és Bánki Éva szerkesztésében, amely a középkori európai líra obszcén, „udvariatlan” válfajából nyújt bőséges ízelítőt. A pajzán, mindenféle testnedvektől csöpögő és bravúros obszcén nyelvi-esztétikai megoldásokkal büszkélkedő antológia – melynek legnagyobb érdeme természetesen a gördülékeny, friss, mai fordítás – nem ismeretlen az olvasóközönség előtt: megjelenését egy csaknem turnészámba menő országos bemutató kísérte a fiatal fordítók és szerkesztők részvételével. Közülük Győrei Zsolt készített a versek egy részéből színdarabot, melynek jelenetei laza összefüggésben, zenés kísérettel, dalbetétekkel gazdagítva teremtik meg a középkori obszcén líra vizuális élményét. A négy fiatal színész – (Bakos-Kiss Gábor, Csórics Balázs, Fekete Linda és Horváth Andor) – előadása, Győrei Zsolt fölkonferálásával, alighanem a Sziget Irodalmi sátrának legsikeresebb, a leginkább figyelemmel követett produkciója volt, annak ellenére is, hogy a hangosítással érthető módon támadtak nehézségek: a Sátor közvetlen szomszédságában fáradhatatlanul nyomták a latinos muzsikát, ezért elég alaposan hegyezni kellett a fülünket.

 

 

A vasárnap a fiatal magyar líra napja volt Friss versek elnevezéssel. Ezúttal minden egyes művész előtt – Györe Bori, Juhász Katalin, Vida Gergely, Dunajcsik Mátyás, Krusovszky Dénes – mikrofon volt, így a hallhatósággal nem akadt probléma. (Bár a prózanap kapcsán említett olvasásgyakorlat hasonlata olykor itt is beugrott, a versolvasásról azért kellemesebb benyomások születtek.) A költők egymás után, három blokkban olvasták föl verseiket – Györe Borit leszámítva, akinek eddig folyóirat-publikációi vannak, mindenki a legfrissebb kötetéből nyújtott ízelítőt –, a blokkok között és alatt egy fiatal leányzó, DJ Sanyi szolgáltatta a versalávalót. Némely ponton ez elég mulatságosnak bizonyult, nekem legalábbis fanyar mosoly rendeződött az arcomra, amikor az első blokkot követően az öt költő némi kelletlenséggel, de türelmesen hallgatta végig a valaha írt egyik legcikibb francia szerelmesdalt. – A költők művei nagyjából egyenletes színvonalat ígért, és bár reménykedni lehetett benne, hogy olyan darabokkal fognak (tudni) szolgálni, amely oldottabb hangulatot eredményez – netán még szórakoztat is –, ez csak részben teljesült. Kaptunk ugyanis rendesen a tragizáló hangnemből is, súlyos és komor témák egyaránt napirendre kerültek, ki így, ki úgy szembesítve a közönséget a nyelvi létesülés változatos formáival. Dunajcsik Mátyás Eszmélet-szétírása és Vida Gergely kompozíciói voltak talán a legüdébb színfoltjai az eseménynek, de természetesen a többiek produkcióját is nagy tapssal jutalmazta a közönség.

 

 

A hétfői nap a hangköltészet jegyében telt az Irodalmi sátornál. A program Kortárs hangköltészeti est és performansz címen hirdette magát, a következő művészek részvételével: k. kabai lóránt, Sőrés Zsolt, Székelyhidi Zsolt és Tatár Balázs János.

 

 

Teljesítményük megítélésére aligha én vagyok az alkalmas ember: mert ugyan világosan látom s értem, milyen technikákkal és hogyan kíván a performansz szembesíteni bennünket a gépi technológia valamint az emberi hang s a művészetek szövevényes viszonyrendszerével (illetve azzal, mennyire meghatározza mindez az életünket és a gondolkodásunknak), én magam mérsékelt lelkesedéssel figyeltem az előadásokat. A minimál-noise „zenei” aláfestés – vagy, éppen, az ember helyébe lépő mesterséges (gépi) jelenség – egészen biztosan meghatározó a kortárs hangköltészetben és performanszművészetben, de számomra kimerül a puszta zajkeltés effektusában, amit pedig képtelen vagyok huzamosabb ideig figyelemmel követni. Ami végső soron mindenkinek jó, mert én legyintve elmehetek sört venni, a művész pedig tovább erősítheti magában a meg nem értettség felemelő érzését.

 

 

Az utolsó nap (kedd) volt a kakukktojás az Irodalmi sátorban. A Nyitott versest – dzsesszel tálalt irodalmi csemege felhívásra ugyancsak szép számmal tették tiszteletüket az esemény helyszínén. A zenét Barabás Lőrinc és társai szolgáltatták, a program címében szereplő „nyitott” szó pedig arra utalt, hogy a felolvasókon – Gyukics Gáboron, Dukai Nagy Ádámon és a San Franciscóból érkezett performer-költőn, Tom Stolmaron – kívül minden arra járó költő és érdeklődő szigetlakó felolvashatta a verseit. Az ilyesmit, azt hiszem, nem szokás vagy nem illik különösebben kommentálni: én alapvetően kedves és mulatságos ötletnek tartom, mert ironikusan is lehet viszonyulni mind az irodalomhoz, mind saját magunkhoz és a szereplésünk körülményeihez. Gyukics Gábor műsorkezdő oroszlánüvöltésére (tiszteletet parancsoló Wake up!-bömbölését alighanem Zack de la Rocha, a Rage Against The Machine énekese is elismeréssel nyugtázná – ugye, emlékszünk még a Mátrix filmzenéjeként is elhíresült klasszikusra!) lassan-lassan fölébredt kábulatából a hallgatóság, s még olyanok is kikerültek a közönség soraiból, akik rászánták magukat, hogy fölolvassák szerzeményeiket. A költőjelöltek fölváltva szerepelhettek a meghívott művészekkel, és utolsó nap ide vagy oda, végül is jó kis buli kerekedett az Irodalmi sátornál. A közeli büfé pedig egészen biztosan nyereségesen zárta, nem csak ezt a napot, de kétséget kizáróan a teljes hetet.