Főhőse Enrico Türmer, az ő hátrahagyott leveleit és prózakísérleteit olvashatjuk a könyvben. A levelek 1990 első félévében születtek, írójuk beszámolt egyrészt a Fal leomlása utáni első hónapok lázas igyekezetéről, a bizonytalanságról, a szabadság és a Nyugattól kapott kultúra megízleléséről; másrészt elmesélte bennük egész életét, az NDK-ban töltött gyerek- és fiatalkorát, diák- és katonaéveit, és természetesen az 1989-es év történéseit. A levelek közreadója, egy Ingo Schulze nevű fiktív író olykor hasznos, máskor bosszantóan rosszindulatú kommentárokkal egészíti ki a hagyatékot: mint menet közben kiderül, ellenszenve mögött magántermészetű és kollegiális féltékenység rejlik. Ingo Schulze a németországi irodalmi üzemben kissé szokatlan módon hét évig váratta olvasóit. A regény megírásának történetéről, múltról és jelenről, politikáról és személyességről beszélgetett vele fordítója, Nádori Lídia.

Hogyan emlékszel vissza a regényírással töltött évekre?

 

Nem erény és nem is hiba, ha valaki hét éven keresztül kotlik egy könyvön. De azért napról napra jobban örülök, hogy vége. Persze közben boldogság is volt, például amikor hirtelen úgy éreztem, most megvan, kezemben a gyeplő, végre arról írhatok, amiről akarok. Sokáig tartott, amíg megtaláltam a megfelelő szerkezetet, a megfelelő perspektívát, ahonnét nézve minden ambivalens. Amikor megjelent a regény, megajándékoztam magam Max Beckmann grafikájával: Jákob harca az angyallal. Erre a képre sokat gondoltam munka közben. Erődön felül harcolsz valamivel, ami nagyobb nálad.

 

A regény ideje a közelmúlt. Éppen ezzel a közelmúlttal kapcsolatban lángolnak fel újabb és újabb – sokszor heves – viták Németországban is. Vissza tudsz emlékezni olyan nyilvános vitára, ami a regényírás hét éve alatt bontakozott ki, és ami valamilyen módon befolyásolta a munkádat?

 

Hogy ilyen viták befolyásoltak volna, arra nem emlékszem. De a világképem erősen megváltozott 1998-99 óta. Általánosságban fogalmazva: újrapolitizálódtam. A kormányváltással kezdődött, vagyis amikor Kohltól a szociáldemokrata-zöld koalíció vette át a kormányzást. Egy darabig úgy gondoltam, az SPD és a Zöldek aránylag jól képviselik azt, amit akartunk. De amikor Joschka Fischer külügyminiszter jött az Auschwitz-hasonlatával, majd bombázni kezdték Belgrádot, sorsukra hagyva a koszovóiakat, és arra vártak a határon, hogy Milošević beavatkozzon, anélkül hogy fogalmuk lett volna, mi legyen a következő lépés – akkor felelősnek éreztem magam a történtekért, hiszen én is erre a kormányra szavaztam. Próbáltam újságcikkekben artikulálni a véleményemet. Afganisztánról is, Irakról is. Ha az ember abban a helyzetben van, hogy kinyomtatják a szavait, akkor meg kell szólalnia. Az iraki háborútól legalább megkímélt bennünket a kormány… Ezek a tapasztalatok persze nem befolyásolták közvetlenül a munkát, de élesítették a szememet. A változások a Handy című elbeszéléskötetben válnak explicitté.

 

 

 

A fordulat idején politikai szerepet vállaltál, részt vettél az altenburgi Kerekasztal munkájában mint a Neues Forum képviselője. Mikor érkezett el az a pillanat, amikor csalódottan hátat fordítottál a politikának?

 

Tulajdonképpen nem én fordítottam hátat a politikának, a politika fordult el tőlem. Azért alapítottunk újságot, hogy végigkísérjük a demokratizálódás folyamatát. Úgy látom, a döntő fordulat az első szabad Népi Kamara-választás volt, 1990. március 18-án. Ezt le is írtam a könyvben, a levelek fiktív közreadója a pontos választási eredményeket is közli. A Neues Forum, amelyhez kötődtem, vagyis a polgári mozgalom, amely ’89 őszén a legfontosabb politikai erő volt, a szavazatok 2,9 százalékát kapta. Több mint 40 százalékkal elsöprő győzelmet aratott a CDU keletnémet blokkpártja, amely körülbelül ugyanazt mondta, mint az SED, csak tagjai gyakran még doktrinérebbek voltak, mint az elvtársak. Az emberek valójában Helmut Kohlra szavaztak, de a konkrét győztesek mégis azok az emberek lettek, akik ősszel még velünk szemben ültek, az ellentétes oldalon. Ezek a választási eredmények nem változtak sem az önkormányzati választásokkor, sem az 1933 utáni első szabad össznémet választásokon, 1990 végén. Úgy éreztem, mintha hátulról elgáncsoltak volna. Az érzés, hogy nincs szükség rám, legalábbis nem úgy, ahogyan én hittem, letaglózott, de egyúttal felszabadító hatással is volt rám. Azt jelentette, hogy búcsút lehet venni az utópikus társadalomtól, cserébe viszont szabadok lehetünk abban a társadalomban, amelyik adatott. Az NDK-s időkben azt hittük, egyek vagyunk mindannyian, mi itt, ők amott. Hogy mennyire becsaptuk magunkat, csak 1990-ben fogtam fel.

 

Enrico Türmer leveleiben és – nem utolsósorban – I. S. kommentárjaiban gyakran esik szó Türmer „prózakísérleteiről”. A levélregény tehát lehetővé teszi az olvasónak, hogy eljátsszék a gondolattal, vajon milyen volt ez a Türmer írónak. Dilettáns? Tehetséges? Zseniális? A végén pedig, mintegy a feladvány megoldásaként ott állnak a szövegek. Nem merült föl benned a gondolat, hogy ne „add közre”, vagyis ne írd meg őket, hanem meghagyd az olvasónak a játék lehetőségét?

 

Nem, erre nem gondoltam. Talán azért nem, mert az egész vállalkozás kiindulópontja az volt, hogy egy kisregényt akartam írni a diákéveimről. És mivel sehogy sem találtam meg a kisregény hangját, mivel írás közben valahogy „posztellenzékinek” éreztem magam, végül is arra jutottam, hogy kitalálok valamit, ami relativizálja az egészet, vagyis beleveszem az 1989 utáni időszakot. Ugyanis rájöttem: nem írhatok a Keletről úgy, hogy szóba se kerüljön a Nyugat, illetve a Fal leomlása.

 

Mit is értesz azon, hogy „posztellenzéki”? A hozzáállást, vagy a hangot…?

 

Hozzáállást, amely természetesen a hangot is produkálja. Amikor elbeszélés közben kioltódik a jelenidő. Leszámolunk a múlttal, de úgy, mintha ez a múlt egyszer s mindenkorra szilárd, változhatatlan valami volna, mintha nem változna a múltra vetett pillantásunk minden egyes újabb tapasztalattal. Holott éppen az összehasonlítás az érdekes, a váltás a világok között. A múltra vonatkozó kérdés mindig a jelenből érkezik. A múltnak meg kell tudnia szólítani engem, valamilyen viszonyba kell kerülnöm vele a magam mindenkori jelenével. Posztellenzéki az, aki nagyot rúg az NDK-ba úgy, hogy közben nem kockáztat semmit. Az én konkrét esetemben ez volt a Titus-kisregény. Sehogy sem haladtam vele. Abban reménykedtem, hogy valami Tonio Kröger-stílus, amit a mélyen polgári Drezda miatt a sajátomnak éreztem, megtörik az NDK valóságán. Csakhogy írás közben észrevettem, hogy nem lehet ilyen egyszerűen írni az NDK-ról. Észrevettem, hogy az 1989/90-es váltásnak is benne kell lennie, meg mindannak, ami utána jött…

 

 

Hogyan lehetne megfogalmazni ennek a váltásnak a természetét és a tartalmát?

 

Nagyon tömören: az NDK-ban a szavak eltakarták a számokat. Emiatt ment tönkre az egész keleti rendszer. A szavak jelentősége 1989 őszén érte el a tetőpontját, gondolj csak a lipcsei tüntetések jelszavaira. A tömeg elkezdett kiabálni valamit, és erre összeomlott egy világ. Ezután úgy felgyorsult minden, hogy szavakkal nem is lehetett utolérni. És aztán hirtelen vége lett. Hirtelen megjelent a nyugati márka. Onnantól fogva mindegy volt, mit hordtál össze, kifizetődőnek kellett lenni.

 

De félbeszakítottalak. Térjünk vissza a levelek keletkezéséhez.

 

Szóval bele akartam venni a fordulat időszakának perspektíváját, és valahogy akkor jött az ötlet a levelekkel, amelyek az említett kisregény és egyéb írások hátoldalára íródnak. Így, mint piszkozatot – amúgy Murr kandúr-módra –, mint megtagadott művet már viszonylag könnyen meg tudtam írni. De előbb még félretettem az első fejezet után, és csak hat évvel később tértem vissza hozzá, ennyi idő alatt írtam meg a leveleket. Akkorra már volt fogalmam arról, ki is ez a Türmer, így sikerült megírni az írásait. Üres helyeket töltöttek ki, további variánsokat hoztak játékba, és úgy írhattam az NDK-ról, mint aki nem tudja, hogy vége lesz. Ez egészen új lehetőségeket és perspektívákat nyitott, amelyeknek nagyon örültem. Élveztem ezt a kétfenekű játékot. Leginkább azért kell benne lenniük a szövegeknek a könyvben, mert a segítségükkel követhetjük, hogyan csúszik ki az írás Türmer kezéből. Hogyan válik Hesse-utánzóból szoc-művésszé, vagyis afféle „német moszkvai konceptualistává”, mint Szorokin vagy Prigov, és végül hogyan némul el. Úgy gondoltam, tartozom az olvasóknak azzal, hogy ezt a folyamatot nemcsak tételezem, hanem be is mutatom. Azonkívül persze remélem, hogy élvezetes olvasmány. Az irigy természetű közreadó az előszóban azt állítja, Türmer volt az első, aki belátta, hogy másodrangú prózát ír. Ha nekem is ez lett volna a véleményem, nem helyeztem volna el ezeket az írásokat a regényben. „Irodalmat” írni egyébként viszonylag egyszerű volt. Az igazi nehézséget az okozta, hogyan tegyem irodalmivá a levél eredendően nem-irodalmi formáját. Nincs nehezebb, mint levelet írni. Legalábbis nekem úgy tűnt. Mire eljutottam odáig, hogy Enrico Türmer leírta az első mondatokat úgy, ahogyan azok most a könyvben vannak, három év telt el.

 

Enrico Türmer Drezdában született, Altenburgban élt. Ezek valóságos helyszínek, ami – különösen egy Altenburghoz hasonló kisváros esetében – kényes ügy. Egy személy esetében – például a közreadó Ingo Schulze esetében – mondhatjuk: ez az I. S. nem azonos azzal, aki a könyvet írta. Ugyanez egy várossal már nehezen menne. Akadt ezzel problémád? Kaptál felháborodott olvasói leveleket, szemrehányó kérdéseket a felolvasásokon?

 

     Előző könyveimben az önéletrajzi momentumoknak alig volt szerepük. Az Új életekben Enrico Türmer ugyanazokat az állomásokat járja végig, mint amelyeket én annak idején. Erre azért volt szükség, mert ha pontos helyekkel és dátummal dolgozik az ember, akkor tudnia kell, milyen volt egy bizonyos időben egy bizonyos helyen lenni, ez nem tetszőleges, ezért a saját emlékeimben éreztem magam a leginkább biztonságban.
     Megpróbáltam a lehető legjobban kihasználni ezt a konstellációt, összemosni a fikció és a valóság határait. Néhány héttel ezelőtt egy francia recenzens azt kifogásolta, miért van „Schulze” a borítóra írva, ha egyszer az egészet Türmer írta. Ez sokkoló volt, nem gondoltam volna, hogy ennyire működik.
     Amúgy nem voltak ilyen természetű gondjaim. Egy esetben az történt, hogy egy drezdai férfi, akinek felhasználtam az emlékeztető jegyzőkönyvét a rendőrségi bántalmazásokról, mindenképpen azt akarta, hogy szerepeljen a neve a könyvben. Mivel I. S. a könyv végén neki is, más valós személyeknek is, de a regényben szereplő fiktív alakoknak is köszönetet mond, ez a név fiktívnek hat.

 

Meglehetősen komor képet festesz az NDK-ról – a valóságnak megfelelően, gondolom én. A (népszerű) irodalom azonban olykor nosztalgikusan derűs színekkel ecseteli. Mi a véleményed erről?

 

Amikor az első interjút készítették velem az Új életekről – még nyakig voltam a korrektúrázásban –, nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem az újságírót, tetszett-e neki a könyv. Tetszett, mondta, csak az NDK olyan idillikusnak tűnik benne. Tényleg ezt a szót használta: idillikus! Először szóhoz sem jutottam. Aztán sorolni kezdtem a nyomasztó környezetet, a megaláztatásokat, ahogy le vannak írva a regényben, de hiába. Ragaszkodott a véleményéhez. Csak lassan jöttem rá, hogy ennek az újságírónak a szemében a jelen egzisztenciális harca, az, hogy napról napra mindenkinek bizonyítania kell a létjogosultságát, sokkal nyomasztóbbnak tűnik, mint bármi más, így aztán ennek a harcnak a hiányát keverte össze az idillel.
     A múlttal szemben nem lehetünk engedékenyek, meg kell próbálnunk a lehető legösszetettebben, a legkíméletlenebbül látni, ez magától értetődik. Kellemetlen viszont az a kritika, amely csak ürügyül használja fel az NDK-t arra, hogy a mellét döngetve kijelentse, most minden csodálatos, milyen sokra vittük. A másik verzió, amikor elgiccsesítik az NDK-t, ami ugyanolyan veszélyes, mostanra már unalmassá is vált. A művészetből soha nem hiányozhat az ellentmondás, minél differenciáltabb és művészibb az ábrázolás, minél alapvetőbbek a kérdések, minél inkább kifejezésre jutnak benne a saját gondjaink, annál jobb a művészetnek és persze nekünk.

 

Ha jól tudom, soha nem voltál rendszeres naplóíró. A könyvben mégis minden esemény nagyon precízen és elevenen van megírva. Ennyire rendkívüli a memóriád, vagy segítettek a környezetedben élők?

 

A különös az volt, hogy először is meg kellett teremtenem a kellő távolságot azzal, amit átéltem. Egyrészt szükségem volt a saját életrajzomra, hogy minél pontosabb lehessek, de csak mint háttérre volt szükségem rá, hogy Türmer szemszögéből alkothassam meg a fikciót. Volt persze néhány dolog, aminek utána kellett néznem, de nem annyira lényegesek (például hogy volt-e a Trabanton vészvillogó, meg hogy mikor került a keletnémet boltokba a görgős bevásárolókocsi). Ha akkoriban vezettem volna naplót, biztos, hogy nem azt írtam volna bele, ami most érdekel.

 

A levelekben egy letűnt világ rajzolódik ki. Altenburg virágkora a 19. századra esik, ennek nyomait még 1990-ben is őrizte a városkép. A Titus Holm-kisregényben, de Enrico Türmer leveleiben is úgy jelenik meg előttünk Drezda, mint egykor pompázatos város, polgári kultúrával, gyönyörű villákkal, a Kék csodával… Mennyire tudott jelen lenni a drezdai lakosok életében a polgári műveltégeszmény szelleme az NDK-s időkben? És utána?

 

Rám erősen hatott ez a drezdai polgáriság. A formák, szokások megőrzésével próbáltuk elhatárolni magunkat a létező szocializmus mindennapjaitól. Mindazt, ami a polgári műveltségeszmény fogalmához tartozik, tudatosan valami ellenében éltük át. Így akartunk hátat fordítani a hivatalos NDK-nak. A másik lehetőség volt, hogy az ember befészkelte magát az „Elba-menti Firenzébe”, a parti domboldal bohémnegyedébe, és magasról tojt az államra. És mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy egy Drezdához hasonló város a múltjából él. A múlttal összehasonlítva a jelen egyszerűen nevetéges. Talán ezért foglalkozunk folyton saját magunkkal. ’89 őszéből két dolog maradt meg élesen: az erőszak, és az, ahogy az emberek úgy hittek Helmut Kohlban, mint gyerekek a Mikulásban. Helmut Kohl a Miasszonyunk temploma előtt, ’89 decemberében… Akkor már tudni kellett volna, mi lesz a választási eredmény.
     Most az történik, hogy Drezdát barokk Disneyland-dé építik át – és a legtöbb drezdai ettől könnyekig meg van hatva. De ez általános jelenség: a történetiség kioltása. Ebben ugyanolyan bornírtak vagyunk, mint az első NDK vezetés, amelyik lebontatta a Hohenzollernek kastélyát Berlinben. Most meg a Köztársaság Palotáját bontjuk le, amitől az a látszat keletkezik, mintha a császárság után egyből a nagy Német Szövetségi Köztársaság következett volna.

 

Van valami meseszerű a regényben: csodák, ördögfigura, farkas, fényjelenségek, terülj-asztalkám, Barrista különös felbukkanásai és eltűnései, vagy az éjszakai jelenet a hármas útnál… Jellemzőek voltak az 1990-es évre a csodálatos, váratlan, meseszerű történések? A csoda már A boldogság 33 pillanatában is fontos motívum volt, de azt az orosz közegnek tulajdonítottam.

 

Szükségem van arra, amit úgy nevezhetnénk: mitikus elem az irodalomban. Rengeteget segít. Ha tudom, hogy egy terülj-asztalkám-jelenetet írok, máris tudom, hogyan ábrázoljam. És valóban, az az átmeneti időszak tele volt meseszerű fordulatokkal, és mint a mesében, voltak hátborzongató dolgok is bőven. A Faust-motívum egészen közvetlenül volt fontos, mint a bot a légtornász kezében. Ezek a támasztékok a többrétegűségről is gondoskodnak. Mégis: bármennyire igyekszem a legtöbbet tudatossá tenni, a motívumok teljes láncolatát nem is tudom áttekinteni. A szöveg mindig okosabb, mint a szerző. Az olvasók azok, akik feltárják az összes réteget.

 

A címben szereplő többesszám a Szimpla sztorikra rímel, és abban a regényben is szereplők hadával találkozunk. Mindig nagy körben mozogsz: politikus alkatnak mutatkozol a szövegen keresztül, a szó eredeti értelmében. Fontos neked a társadalom, fontos a társaság? Társasági ember vagy?

 

Szeretek egyedül lenni, de csak azért, mert nem vagyok magányos, mert tudom, hogy van család, vannak barátok, vannak felolvasások. Egyszer egy szövegemnek ezt a címet adtam: „Az eltűnt barátok nyomában”. Peter Weissről szólt, Az ellenállás esztétikájáról, az a könyv nagyon fontos nekem. Kell a család, kellenek a barátok, a kollégák, az ismeretlenek, a szomszédok, hogy megalkossuk a saját nyelvünket, hogy másik nyelvet is tudjunk beszélni, ne csak a hivatalosat, és ez ma épp annyira érvényes, mint az NDK-s időkben. Szükségem van egy közösségre, amelyben tartózkodás nélkül, nyitottan, a kölcsönös bizalom tudatával beszélhetek, hiszen az ellenállás egyik alapfeltétele, hogy leküzdjük a magányt és az elszigeteltséget. Beszéden a kimondás, a kérdezés, a válasz folyamatos egymásutánját értem, az egyénenként különböző látásmódok, gondolkodásmódok, élettapasztalatok, értékrendek cseréjét, az ellentmondások szóvá tételét és elviselését, az életerők megfeszítését.

 

Utal a címben szereplő többesszám még valami másra is, mint a társadalmi referenciára?

 

Ezt talán nem tőlem kéne kérdezni, nem én vagyok önmagam legjobb értelmezője. 1989-ben sokan új életet kezdtek, tulajdonképpen mindenki. Keleten ez nyilvánvaló volt, Nyugaton csak ma vesszük észre. Ami persze azt is jelenti, hogy minden élet több lehetőséget rejt magában. Türmer esetében nem lehet tudni, melyik szerelme mellett dönt majd, hiszen leveleinek címzettjei – a nővére, a barátja és Nicoletta – három történet csírája, három lehetőség, de az is lehet, hogy egy negyedik fog kibontakozni. Én is több különféle új életet érzek magamban. Kérdés, hogy akarom-e őket, odaadnám-e értük a mostani életemet...