A Roham, mely irodalmi és művészeti magazinnak titulálja magát, kezdetben fantasztikus („fantasy”) lapnak indult, de ebben a műfajban színvonalas cikkekkel nem tudták megtölteni az oldalait, így mára kitolódtak (eltűntek) a határai. A Roham névvel már kávézó is működik Budapesten, a Vas utcában, ez lett a szerkesztőség és a lap barátainak törzshelye. Korchma Zsombor főszerkesztővel, kávéház-üzemeltetővel próbáljuk – helyben – körbejárni a több funkciós kulturális intézményt, néhány héttel a jubileumi, tízedik lapszám megjelenése előtt.

Litera: Itt fordítva történt eddig, nem? Úgy van általában, hogy a kávéház széplelkű tulajdonosa elhatározza, irodalmat, zenét, esetleg kicsi színházat hoz be a vendégeknek. A Roham viszont előbb volt kézbe fogható magazin, aztán lett csak kávézó. S még nem is kész egészen, nincsen cégér a bejárat fölött, idebent meg épp most festi a művész a faliképet.

Korchma Zsombor: Már a magazinnal is az volt a célunk jó öt évvel ezelőtt, hogy közösségképző orgánummá váljon előbb-utóbb, és rövid idő alatt olyan sokan lettünk hál’istennek, hogy kinőttük azt a Révay utcai kocsmát, ahol annak idején összejöttünk, s ahol a lapot is készítettük. Egyre több olvasónk járt be az egyébként nyilvános szerkesztőségi ülésekre, s úgy éreztük, vagyunk már annyian, hogy új hely után nézzünk, ahol elfér szépen mindenki. Egyébként a lap is egyre terebélyesebb, új rovatokkal bővül folyamatosan, akkor hát tágítsuk a személyes teret is, gondoltuk, ahova jöhet bátran, aki versét, grafikáját akarja másoknak megmutatni vagy éppenséggel a másokéira kíváncsi. Betoppan valaki, és azt mondja: csendet kérek, most fölolvasom a verseimet?

Igen, pontosan ezt szeretnénk, hogy ennyire magáénak érezze a helyet mindenki.

Ki üzemelteti ezt a kávézót? Kinek a pénze van benne?

Sokan csináljuk. Üzleti vállalkozásként üzemeltetjük természetesen, minden egyes eladott pohár sörből, kávéból, teából megy kis pénz a lapra és egyéb kiadványainkra. Vagyunk harmincan-negyvenen, akik beleszólunk egy-egy tervezett lapszám összeállításába, a „kemény mag”, a tényleges szerkesztőség hét-nyolc főből áll, azon belül külön irodalmi, külön művészeti szekció működik.

Ki a főnök?

Én vagyok a főnök. A rettegett főszerkesztő és a csapos – egy személyben? Nincs ennél jobb párosítás.

Igen, ez vagyok én… Magam az irodalmi részt tartom a kezemben, mondjuk így, a művészeti profilért Szöllősi Géza felel, s azért ilyen a lap, mert teljes szabadsággal dolgoznak a srácok a vizuális megjelenésen. Bocsánat, egy perc…(Interjúalany rendelést vesz föl, majd a pult mögött elkészíti a gyümölcsteát – ha jól látom–, leteszi a vendég elé, folytathatjuk.)

Meghatározható, mely korosztályból tevődik ki a Roham olvasó- és vendégköre?

Nagyjából a huszonöt és harminc év közöttiekből, de a kicsit fiatalabbakra is számítunk. Voltaképpen ezért vagyunk: lehetőséget adni a fiataloknak a publikálásra és az együttlétre. És most, mindjárt. Innen a cím is: Roham! A közepébe akarunk csapni. Örülünk, ha beállít hozzánk valaki egy szöveggel, próbálunk tanácsot adni, javítgatni, megbeszélni. Ez aztán pár óra múltán zajos alkoholizálásba fordul olykor, ami már kevésbé alkalmas irodalmi konzultációra, de a hangulatnak nem árt, annyit mondhatok. (Stark Attila, a Roham képszerkesztője festi a Roham falát)

Van már konkrét terv a jövőbeni programokra? Lesznek irodalmi estek, előadások?

Szeretnénk amolyan összművészeti eseményeket összehozni, ahol találkozik kép, zene, irodalom. Egy-egy kiállításmegnyitót gondolunk például ilyesmire alkalmasnak. Tárlatokat, felolvasóesteket eddig is rendeztünk, most már, hogy itt otthonra leltünk, könnyebb lesz, remélhetőleg. Van itt, a földszinten egy tágas konferenciaterme a szállodának, ott színházi előadásokat szeretnénk befogadni. Szép lassan belakjuk az egész teret, van itt mellettünk egy jókora bárhelyiség, annak a végében, egy kis pódiumon kitűnő lehetőség kínálkozik zenei programokat, koncerteket tartani, az annyira szeparált, hogy hang nem szűrődik ki onnan, késő este sem zavarjuk a környék csendjét, bent maradnak a decibelek. Szerencsénkre van némi nemzetközi hangulata is a háznak a szállodavendégek révén, erre is alapozva képzelünk ide egy sokszínű, igazi kultúrpontot. Éppen pár napja volt, hogy egy vajdasági magyar kislány ajándékozta nekünk egy naiv-fantasztikus képét. (Főszerkesztő – idemutatja és mondja is: gyöngyöző, mint a reklámban – sört szervíroz a szomszéd asztalnál ülőknek.) Nemsokára meghirdetünk egy zenei pályázatot számítógépen komponált művekre, s a legjobbakból készült felvételekkel, valamint kiállításokkal és irodalmi műsorokkal útra kelünk, több városban is bemutatkozunk. Van már meghívásunk Pécsre, Szegedre, Debrecenbe, s megyünk Marosvásárhelyre is, ahol már többször jártunk. Bensőségesnek mondható kapcsolatunk alakult ki az ot6tani irodalmi folyóirat, a Látó szerkesztőivel, már kölcsönösen publikálunk egymás lapjaiban. Egyik szerkesztőnk, Varga Illés Látó-díjat kapott ősszel, jubileumi számunkban pedig Láng Zsolt és Vida Gábor prózája mellett Kovács András Ferenctől közöljük majd egy számunkra írt kollázs-versét. Nem látom az árat az újságon…

Mert ingyen van. Visszük iskolákba, egyetemekre, mozikba, kávéházakba – nem kérünk érte pénzt. De állami illetve alapítványi támogatásra sem tartunk igényt, sokra tartjuk a függetlenségünket, nem tesszük ki veszélyeknek. És el is jutottunk néhány év alatt odáig, hogy már érdeklődnek cégek a Rohamban való reklámlehetőségek iránt, részint a növekvő olvasottságunk, részint az elismertségünk miatt. Így tervezzük a berendezkedést hosszú távra.