Schwester und Bruder / Testvérpár
DuMont Literatur und Kunst Verlag, Köln, 2003

Mint egy Grimm-mese két figurája, úgy indul útjára Ulla Lenze első regényében a testvérpár, fiú és lány. A könnyelmű báty ivott az elvarázsolt forrásból, és gyámoltalan őzzé változott. Okos húga veszi pártfogásába, neki kell megtalálnia az utat ahhoz a helyhez, ahol megtörik a varázs: "Egyszerre úgy érzem, mintha elveszhetnénk. Én őáltala, ő pedig általam."
Ám a lány, aki a történetet elmondja, már régen elvesztette a bátyját. Régóta nem beszéltek egymással; a lánynak terhére van testvére túlhajtott élménybeszámolója. "Azt szeretném, ha megint normális lennél", mondja bátyjának. "Próbálj meg másképpen figyelni rám", követeli tőle a testvére. Mindkét kívánságnak egy indiai út révén kell teljesülnie: két fiatal felnőtt küzd azért, hogy újra szimbiotikus közelségbe kerüljenek egymáshoz, akárcsak gyermekkorukban.
Sophie von Glinski, Literaturen

Részlet a könyvből:

Megváltozott volna? Nincs róla emlékem, csak arról, milyen távolságtartó volt. Látom, amint bejön a házba, fölmegy a szobájába, magára zárja az ajtót, gitározik. Látom a tekintetét, ahogy elfordítja, ha tévedésből összeakad az enyémmel.
"Mi a véleményed?"
"Furcsa egy történet", ismétlem.
Megrázza a fejét. Hogy ez nem történet. Persze, hallgathatom úgy is. De hogy a történetekből csak arról értesülünk, amit már úgyis tudunk. Az emlékezet mindig egy lépéssel előbbre tart, mondja, és éppen a lényeget, magát az eseményt harsogja túl. Azt, ami miatt belekezdünk az elbeszélésbe. Az újat, az ismeretlent. Hogy értem-e, amit mond. Minden kultúrának megvan a maga történethalmaza, mondja, meg azoknak az összes értelmezése, az egészet fejben tartják, kéznél van, csak elő kell hívni. És hogy ezért ismétlés csupán minden újabb történet. Hallgat, azután valamivel halkabban hozzáteszi, próbáljak másképpen figyelni arra, amit mond.
"Az országutat elborította az áradás, autó már nem járt rajta. Bőrig áztam. Estefelé egy erdőhöz értem. Az eső lemosta a levelekről a port, világoszöld hajtások mindenütt. Szép volt. Olykor nehezen haladtam, a kúszónövények behálózták utamat, rám zúdult róluk az esővíz. Volt, hogy nem is láttam az ösvényt. Még a sötétség beállta előtt egy épület fala derengett fel a fák között. Gyarmati stílusban épült ház volt, ablakai bedeszkázva. Ajtaján lakat. Az eső hullámszerű, maszatos sávokká mosta össze falán a port, a tisztára mosott helyeken világított a homokszínű festék. Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy betörjek. Tovább mentem, remélve, hogy már nincs messze a következő falu. Néhány perc múlva fényeket láttam.
Egyenesen a falu papjának karjai közé szaladtam. Megszólalni is alig bírtam, evés után azonnal elaludtam. Csak másnap reggel beszéltünk. A szolga teát és süteményt hozott ki a verandára. Akkor kelt föl a nap, rózsaszínűre festette az eget a falu fölött. A brahman beleült a hintába, ilyen hintákat minden faluban látni az udvaron, néhány helyen a szobában is. Csöndben ült, figyelmesen nézett rám. Akkor már tudtam valamelyest hindiül, a ház iránt érdeklődtem. Izgatottan hadonászni kezdett, a hinta mozgásba lendült. Nem értettem meg azonnal, angolul próbálkozott. Azt mondta, kísértetház. Senki nem él ott, de még a közelébe sem merészkedik senki. És hogy aki odamegy, arra ráakaszkodnak a szellemek. Ezüst üvegcsét hozott elő, vizet permetezett rám, mantrákat mormolt közben, és utasított, hogy mondjam utána őket. Jól csinálhattam, mert elismerően nézett rám, és azt kérdezte, van-e gurum. Azt válaszoltam, életemben először beszélek szanszkritül, azután újra a ház felől érdeklődtem. De ő csak a fejét rázta, majd visszavonult.
Bementem a faluba. Esett, az utcát elborította a sár. Senkit sem láttam, csak néhány kecske álldogált az út közepén. Színes műanyag zacskókat rágcsáltak, és engem néztek. Végül rózsaszín-kék tornyos templomhoz értem. Vele szemben volt a teázó, férfiak álltak ott egy szál alsóingben. Hangosan beszélgettek, nevettek. Idős férfi kavart valamit egy üstben. Teát kértem tőle, és mondtam neki még valamit hindiül, mire felderült az arca, megmutatva pár elfeketedett csonkot a szájában. Rákérdeztem a házra. Egy lépést hátrált. Azt mondtam, a brahman már elvégezte rajtam a tisztító szertartást. Erre megnyugodott, és hajlandó volt válaszolni a kérdéseimre. A házban hosszú évtizedekkel ezelőtt, amikor a britek kivonultak, egy fehér tiszt hulláját találták. Azóta senki nem tette be oda a lábát. A tisztet a ház közvetlen közelében temették el, mondta, az emberek nem sokkal később világosságot láttak az ablakban, és akárhányszor ez előfordult, mindig megbetegedtek. Egy férfi meg is halt. Ezért szögezték be az ablakokat, ezért lakatolták le az ajtót, mondta. A kulcsot annak a brahmannak az apja vette magához, akinél megszálltam.
Visszamentem, és megkérdeztem a brahmant, beköltözhetek-e a házba, amíg tart az esős évszak. Azt mondtam, rajtam nem fog az átok. Láthatólag tiszteletet ébresztettem benne. Végül azt mondta, engem azért küldtek, hogy megtörjem a gonosz varázslatot. Ő és a falu véne meghányták-vetették a dolgot, és másnap reggel enyém volt a kulcs."
A bátyám elhallgat. Kiviszem a konyhába a csészéjét, kihűlt kávéját a mosogatóba öntöm, és frisset töltök bele. Leszoktam a dohányzásról, nincs cigaretta a háznál.
Belekortyol a kávéba. "Lehet, hogy nem fog menni", mondja, és úgy néz rám közben, mintha a homlokomról olvasná, "a probléma maga a nyelv."
Fölvonom a szemöldökömet. Kinéz az ablakon. Az eső mostanra annyira lecsendesedett, hogy már hallani se lehet, szürke fátyol a levegőben. Nyakig kellene ülni a szavakban, így a bátyám, éppen úgy, mint annak, aki kimondja őket. És hogy ezért nem írt nekem soha. Ha személyesen mondaná, legalábbis ezt remélte, mondja, akkor könnyebb lehetne a mondatok megszokott alakján keresztül felismerni a Másikat. Hallgat, és megint az ablak felé néz, amelyen tétovázva csorognak le az esőcseppek. Mintha várna valamire. Keresztbe vetem a lábamat, és az íróasztalt nézem a pedáns toronyba rakott kölcsönkönyvekkel, mintha ülne ott valaki, aki súg, ha elakadok.
"Mondjam tovább?"
Tekintete ugyanolyan furcsa, mint az a probléma, amelyet az imént vetett föl. "Megpróbálhatod éppen", mondom.

Nádori Lídia fordítása