hirdetés

Ungvári Tamás: A feledés enciklopédiája

2009. június 22.
A XX. század története Ungvári Tamás tolmácsolásában, memoár az elfeledettekért és az el nem feledhető dolgokért.
hirdetés

A XX. század történetének 75 lényeges vagy lényegtelen, de lejegyzésre igencsak méltó eseménye sajátos formázásban pereg ebben a nagy sodrású kötetben. Érzékenység és tárgyismeret, irónia és szókimondás – mindez letehetetlenné teszi Ungvári emlékeit. Az egyetemi katedrákhoz szokott szerző kiapadhatatlan mesélőkedve a kávéházi sztorik szintjére emeli a legdrámaibb eseményeket is. Tudja, hogy kell lebilincselni a hallgatóságot – ezzel segít megérteni – megismerni a felfoghatatlant is.

Ungvári Tamás: A feledés enciklopédiája, Scolar, 2009

RÉSZLET:

Ködlovagok

(Rubin Szilárd – Zuhanyozóban – Vidor Micu – Sárközi Márta – Műstoppolás)


Babits Mihály, sokak nagy mestere, írt egykoron egy tanulmányt Az irodalom halottairól. Sokan vannak, jóval többen, mint az élők. Az a maroknyi ember, aki még olvas, a divat nyomába kénytelen szegődni. Minden kornak születnek divatos írói, azokat forgatják szeretettel vagy undorral, ám senki mást. Elmúltak azon idők, amikor bárki felfedezte a saját kedvenc íróját, aki kedvence maradt akkor is, ha más nem hallott róla. Különben marad a mindenkori divat. A többieket eltemetik, a feledésbe hantolják. Ezen az iskolai kötelező olvasmányok sokat segítenek. Kötelező, így unalmas.

Én már kamaszkoromban eltökéltem, hogy csak ruházkodásomban s nem irodalmi ízlésemben követem a divatot. Amúgy, csak suttogva merem kimondani, java kortárs klasszikusaink egy részét unom. Így volt vele az inkvizíció egyik nagyhatalmú szolgája, a drámaíró Lope de Vega is. Nem kisebb irodalomértő, mint Kosztolányi írta meg róla, hogy halálos ágyán lelkét kilehelve még egyetlen bátor mondatra tellett tőle. „Unom Dantét!” suttogta Lope de Vega az istenkáromlással felérő ítéletet. Dantét abban a világban nem volt szabad unni.

Ha én most nevesíteném, kiket olvasok ásítva, kétségbeesetten vagy alkalmanként megvetéssel nagyhírű kortársaim közül, a nyomdaprés folyamatosan nyomná jelen könyvemet. Éppenséggel az a híresség nem érdekel, ami nekik jutott. Egyetlen évtized? Come on, ne csacsiskodjunk, én legfeljebb azokat irigyelhetném, akik fél évszázada menetelnek, mint jómagam. S még azokat sem.

Irigyeltem valakit is valaha? Igen, a gyarlóság alkalmanként erénnyé fajulhat. Irigyeltem Rubin Szilárdot. Már a neve miatt is, mert mintha Krúdyból lépett volna elő. Ő Író volt, semmi más, nem szegődött könyvkiadóhoz, nem ment el egyetemi tanárnak, újságírónak. Rubin Szilárd, ha nem nyafogott azon a fura fejhangján, író volt, és így írt folyton folyvást. Családregény írásával kezdte, aztán áttért a modern regényre. A Csirkejáték remek regény. A nagy Pilinszky János egy interjúban azt mondta, hogy őt a kortársai közül Ottlik, Németh László és Rubin Szilárd érdekelte.

Rubin és Pilinszky persze barátok voltak, nőkről fecsegtek példátlan izgalommal. Olykor megálltak egy sarkon, és a semmit nézték órákig. Ez a semmi ott volt, tapintható volt, kommunizmus volt. Rubin és a Pilinszky, az író és a költő megszenvedték ugyan a történelmet, de valójában nem érdekelte őket. Rubin olykor velünk járt a Lukács uszodába. Politikáról a zuhanyozóban beszélgettünk: a zuhany zaja elnyomott volna minden mikrofont. „Odanézz – mondta Rubin, úgy 1957-ben. – Ott mossa a fenekét.” És csakugyan Magyarország akkori miniszterelnöke, aki behívta az oroszokat, ott mosta mindenét. Később a lelki szennyesét is, sikeresen. Ha valaki egyszer megleshette hazája miniszterelnökét fenékmosás közepette, akkor értékére szállítja le a politikát. Rubint nem érdekelte a politika, főként miután látott néhány történelmi hólyagot pucolászni közöttünk.

A csirkejáték állítólag és Rubin szerint Amerikából származott: ki bírja tovább a síneken a rohanó vonattal szemben, elugrani az utolsó pillanatban. Higgyük el Rubinnak, hogy volt ilyen csirkejáték a tengerentúlon és Mohács környékén, ahol a mű játszódik. Milyen békebeli lélektan, milyen remek emberábrázolás! Következésképpen Rubinról nem írtak kritikát, nem tüntették ki jószerivel semmi plecsnivel. Különben sem ért rá: írt, irogatott, s nézte a nagy semmit.

Rubin ködlovag volt, miként cimborája Vidor Miklós. Az ő szerény, öntudatos alakja is a semmibe veszett. Magasra emelt fővel járt a Bródy Sándor utcán, minden jó szóért hálás volt, amellyel apostoli szegénységét és elhagyatottságát köszöntötte egy-egy tisztelője. Vidor, szül. 1923, haláláról csak a Vigília című katolikus lap emlékezett meg.

„Szakállas sakáll,

Ha választ, csak áll.

S e nóta dacára

Spenót a szakálla.”

Ez volt Vidor Micu, finom, elfeledett író. Amikor élt, katolikusnak lenni nem volt aktuális.

Szerét sem tudom, számát se jegyzem az én ködlovagjaimnak. Az irodalomkritika ítélkezési hevében és gőgjében kitalálta a „kismester” fogalmát. Holott nincsenek kismesterek. Ha már egyszer mester valaki, méltatlan hátrébb küldeni a sorba.

A két világháború között – amelyet csak az emberi kicsinyesség nem számol egyetlen tartós háborúnak kis szünettel – a leghíresebb magyar könyv a minden nagyobb nyelvre lefordított A halászó macska uccája volt. Senki sem tudja, miért. S nem is kell: nincs a rossz ízlésnek külön indoka, ugyanolyan létező, mint a semmi, amit Pilinszky és Rubin oly kitartóan bámultak. Nálunk még a földbirtokosok is írtak, holott tollat ragadni ingyen undok konkurencia. Remenyik Zsigmond földbirtokos, Dormándi László földbirtokos. Igazából az a gyanúm, hogy az írók egymásnak írnak jó hírért és tisztességért. Ha valakit Babits megdicsért, az felért egy tiszti kereszttel. Magyarországnak több mesterfokozatú írója lehetett, mint akármely nagyobb országnak. A kávéházakban vakmerő emberek körmöltek a betevő falatért, a színházakban olykor hetenként volt egy-egy bemutató. Folyóiratokat alapítottak kispénzű emberek. Molnár, azaz Sárközi Márta – Sárközi György mártír költő özvegye – egy Nyúl utcai villát áldozott Illyésre és társaira. A villa az apjáé, Molnár Ferencé volt egykoron. Márta mindenét feladta a folyóiratért, a háború utáni Válaszért. A végén műstoppolásból kereste a kenyerét egy szövetkezetben. Hol van az a világ, amelyben volt műstoppoló? Ugyanott, ahol az egykori folyóiratok. Tudták azt jól, Pilinszky, Rubin, Vidor Micu, miért bámulták olyan tartósan a semmit. Tudták, hogy eljön közénk.

Ami pedig az elfeledettséget illeti: nem írókat felejtettek el, hanem azt, amit egykoron úgy hívtak, irodalom. Költő költ, író ír, olvasó olvas. Hát ez a világ elmúlt. Az ártatlanság kora szakadt ránk. Ezernyi hírrel szolgál a média. Nekem ezek a hírek nem jelentenek semmit. Babits tudta, mi a hír. Azt mondta, hogy ő nagy hír tudója. S mi a hír? Ősz van. Vagy egy másik költőnél puha léptekkel közelít a tél.

Ilyen nagy híreket cserélt Pilinszky, Rubin, Vidor, amidőn farkasszemet néztek a semmivel.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.