Szemenszedett hazugság volna azt állítani, hogy az ember a negyvenkilencedik karácsonyán még bármin meglepődik – és ez nagyon jól van így. A baj éppenséggel ott kezdődne, ha meglepődne, kik ezek itt körülötte, mit akarnak tőle, miért tátognak átszellemült képpel, hogy került ez a fenyő a szobába, miért égnek a gyertyák, kit temetnek, mi ez a felfordulás. A karácsony éppenhogy a konstans, a kiszámítható dolgok ünnepe, nem pedig a váratlan elemeké, még akkor sem, ha a résztvevőknek sikerül egymást valami igazi, nem várt ajándékkal meglepniük. Egy bizonyos életkor fölött teljességgel indifferens, huszadrangú kérdés, hogy most épp mit talál a fa alatt a dolgozó – sokkal fontosabb, hogy a lényeget illetően ne érje meglepetés. Akit megcsapott már valaha az összeomlás előszele, örökre megtanulja megbecsülni azt, amikor minden ismerős, állandó, ugyanolyan: az estére megbízható módon jön a reggel, ha elalszik, fel is ébred, a hokedli a konyha sarkában áll, nem pedig a földön fekszik, felborulva, a csilláron himbálózó test alatt. Ha inni kíván, a keze engedelmeskedik, ha menni akar, a lába elviszi, ha levegőt szeretne venni, kap. A falak egyenesek, pont mint tegnap, nem hullámoznak, és nem jönnek egymáshoz megállíthatatlan ütemben egyre közelebb.

Mindig kacsa van.

Másnap meg hal, forever.

És ez fölöttébb megnyugtató.

Mint ahogyan az volt, a létezés megbízható, stabil pontja, hogy minden körülmények között, minden napszakban és minden alkalommal ott állt Jani az alkarjára fektetett pincérkendővel az Óvigadó ajtajában, hajrá Diósgyőr!, köszönt, majd azt mondta, húsz éven át, szó szerint és mindig, hogy régen minden más volt, ma már semmi sincs ugyanúgy.

Amivel megint csak feltétel nélkül egyet lehetett érteni.

Az ürge tehát körbenéz, gyors fejszámolást végez: a karácsony összes szereplője megvan – kezdődhetnek az ünnepek, a begyakorlott szcenika, a szokásos menetrend szerint. És megy is minden, mint a karikacsapás: a fa törzsét baltával és késsel, életlen húsvágó bárddal, sűrű káromkodások közepette beoperálja a talpba. A díszek rákerülnek, gyertyák gyúlnak, fényük kamasz-szemekbe költözik. Van egy este, évről évre, ami hozza a formáját, bármi történt is az azt megelőző hónapok során – egy este, ami minden körülmények közepette / ellenére megvan, megtörténik, működik. Egy este, amikor a bunkó is megrendül egy kissé, az agresszív is meg csendesül: combja mellé ejti kezét, s ha nem is látott semmit, csak nagy feketeséget, magába néz. Amikor autentikusnak tűnnek a színpadias, giccsbe hajló, túlspilázott díszletek. Egy este, aminek a hangulatát annyiszor keressük majd a következő év során, megpróbálván felidézni, előhívni azokat az érzéseket, amelyektől az a néhány óra negyven kilencedszer is olyannyira emlékezetes lett.

Vége lesz azután, hamarabb, mint várnád, persze, hogy vége lesz. Már a második napon beáll az ünnepek rutinja és csöndje, és ez a csönd nagyot szól többnyire. Ez a csönd azt mondja, hogy hamarosan fájront, beáll a posztünnepi trauma. A varázslat szertefoszlik: elvész, amit oly kegyesen, hozomra prezentált neked idén is az alkalom. Az önfeledt ejtőzésnek vége, lehet lassan tápászkodni, munka lesz, folyamatos karbantartás ebben a jó, ólomszürke, hétköznapi megvilágításban, gyertyafény meg csillagszórók nélkül, a lebontott ünnepi díszletek romjai felett. A tányéron lerágott csontok és szálkatömegek. Ideje elkezdeni eltakarítani a romokat, mielőtt a kollektív szilveszteri elhülyülés kezdetét veszi, amikor azt játssza az összes idióta, hogy most éppen piszok jó neki, s úgy véli, hogy ez irányú érzéseit permanens kurjongatással és petárdázással kell a többi hasonszőrű tudomására hoznia. Minden évben majd’ megőrülsz tőle, míg most hirtelen és váratlanul el nem fog a pánik: csak nehogy egyszer majd az utcák szilveszter éjjelén némák legyenek. Nehogy még a végén... Csak nehogy.

Keresztury Tibor