hirdetés

Ünnepmentesség és engedetlenség

Utószó A nép ellensége című Ibsen-drámához

2006. március 13.
Nikolaj Frobenius írása az Ibsen-emlékév kapcsán készült tizenkét írás egyike. Az elkövetkező hónapokban a sorozat valamennyi darabját közöljük. Az írások nyomtatásban a Magyar Lettre Internationale ezévi számaiban jelennek meg.
hirdetés

          Elképzelhető, hogy Ibsen megünneplésére ne jubileumot rendezzünk, hanem valami mást? Mondjuk ellen-jubileumot? Vajon a nagy drámaíró ezzel az utóbbival elégedettebb lenne?
          A művész-fejedelmek és fejedelemnők ünneplése körüli eseményekben mindig van valami hátborzongató, és gyanítom, hogy az események főszereplőit is elfogná a borzadály, esetleg úgy érezhetnék, hogy az utókor hódolatának eme megnyilvánulása pedig egyenlő számukra művészetük hatástalanná, holttá nyilvánításával.
          A 2006-os évet Norvégia annak szenteli, hogy méltóképp megünnepelje Ibsen halálának századik évfordulóját. Sajnos néhány erőteljes kivételtől eltekintve az ünnepségek inkább a látványosságot, az ikonografikus jelleg hangsúlyozását tartják fontosnak. Az Ibsen-évet koordináló Nemzeti Bizottság megbízásából készült költői portrék, valamint  az évfordulóra megjelentetett könyvek borítói pontosan úgy ábrázolják Ibsent, ahogy az általános iskolai tankönyvek, később pedig az újságok kultúra-rovatai tárták elénk: emelkedettnek, szigorúnak és megközelíthetetlennek. A mi hierarchiát nélkülöző, populáris kultúránk számára ezek a képek egy idejét múlt zsenikultusz karikatúrái. Ettől függetlenül a képek persze hangsúlyozzák az ellentmondásos drámaíró autoriter vonásait, és személyét olyan történelmi pozitúrába betonozzák, amelytől számunkra távolivá és megközelíthetetlenné válik.
          Létezik azonban egy másik Ibsen.
          Egy ellentmondásos, provokatív, kérlelhetetlen, kellemetlen ördögi jelenség.
          Ezen tulajdonságai azonban gyakran háttérbe szorulnak az általánosan emberi érvényű és egzisztencialista olvasatokkal szemben.
          Vizsgáljuk csak meg közelebbről a szövegeit, és látni fogjuk, milyen fontosnak érzi, hogy vitát, akár viszályt idézzen elő. Ez a vén Mefisztó kérlelhetetlenül engedi szabadon szövegeiben az agressziót, haragja gyakran irányul a szülőföld, Norvégia ellen. Ezért tűnik számomra aranyos paradoxonnak az Ibsent nemzeti ikonként kezelő jubileumi év.
          „Szeretnék folytonos oppozícióban élni. Ezért írok…”, mondta Thomas Bernhard osztrák író. Az ilyen írói karakter számára az ünneplés egyenlő a temetéssel.
          A figyelemre méltó anyagban, amelyet a már említett Bizottság jelentetett meg, többek között az áll, hogy Ibsen a modern drámaírás megteremtője, művészete „a mai napig élő és aktuális, és lehetővé teszi, hogy újabb és újabb generációknak alakuljon ki eleven kapcsolata a drámairodalommal.” Állíthatjuk, hogy ebben a mondatban a szerzővel kapcsolatos legsúlyosabb kliséket sikerült reprodukálni, például azt, hogy „örök érvényű”, sőt, hogy „témái manapság aktuálisabbak, mint száz évvel ezelőtt”. Felidézném Ibsen véleményét az igazság tartósságáról. Szerinte egy adott igazság átlagosan 17 évig érvényes, esetenként húszig. Így minden bizonnyal a demokratikus jóléti állam komoly betegségeként diagnosztizálta volna azokat a tendenciákat, amelyek a drámáiban megfogalmazott igazságtartalmak száz évvel későbbi aktualizálásával próbálkoznak.
          Éppen az Ibsen aktualitása körüli örökös nyavalygás akadályozza meg a leginkább, hogy észrevegyük a darabjaiban rejlő társadalmi és politikai robbanóanyagot. Ibsen aktualitása,  kétségtelen jelentősége a társadalmi vitában, valamint radikális humanizmusa éppen elegendő kihívás azzal kapcsolatban, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról, mint radikális norvégokról. Ibsen drámáinak olvasása közben, vagy amikor Ibsen darabot nézek a színházban, minduntalan arra kell gondolnom, hogy őt magát mennyire zavarta volna a ráruházott megközelíthetetlenség, és hogy a csodálat már-már súrolja a gerinctelen hízelgés határait, amelyet olyannyira támadott egyik legvitriolosabb darabjában, az 1882-ben írt A nép ellenségében.
          Az Ibsent nemzeti ikonként beállítani törekvő stratégiának egyik eleme, hogy miközben kiemelik Ibsen jó szándékú humanizmusát, megfeledkeznek a darabjaiban jelen levő elitista mizantrópiáról.
          Ibsen erőteljesen ambivalens viszonya a norvégsághoz, a norvég kultúrához, megnyilvánul művészi hozzáállásában. Rosszul leplezett, mazochista öngyűlölettel fogadjuk Henrik Ibsennek a norvég állapotokkal kapcsolatban tett lekicsinylő megjegyzéseit. Valójában ez a nevetséges mód, ahogy kiszolgáltatjuk önmagunkat, a legalkalmasabb arra, hogy nemzeti ikont gyártsunk Ibsenből.
          A kritikus elhallgattatására a legmegfelelőbb eszköz a hódolat. Jól bevált asszimilációs stratégia.
 
          Szeretném azok számára felidézni, akik elfelejtették volna, hogy Anép ellensége Doktor Tomas Stockmannról és szülővárosa – szellemi és a szó szoros értelmében vett fizikai – tisztaságáért folytatott harcáról szól. Stockmann ugyanis felfedezi, hogy a városában működő gyógyfürdő vize egészségre káros anyagokat tartalmaz, amiért a város polgárai először valóságos hősként tisztelik. A hangulat gyorsan megváltozik azonban, amikor kiderül milyen költségekkel járna a víz tisztítása: nem csupán a helyi sajtó, de öccse és a helyi elöljáró is ellene fordul. Egy a város polgárai számára szervezett gyűlésen frontális támadást indít a többség ellen, és elmondja, hogy nem szeretné tönkre tenni szülővárosát, de azt sem nézné jó szemmel, ha felvirágzása hazugságon alapulna.
 
Doktor Stockmann: Igen, igen; lehet, hogy messzebb hallatszik a hangotok; de hiába próbáltok ellentmondani. A többségé a hatalom – tudom, de nem az igazság. Az igazság az enyém és még néhány emberé. Az egyszerű embereké. A kisebbségé az igazság.
 
          Az általunk látott előadások Stockmannt előszeretettel helyezik radikálisan humanista szövegkörnyezetbe, mint értékes üzenetet közvetítő hőst. Ám, ha egy kicsit is alaposabban olvassuk a darabot, azonnal kiderül, hogy Ibsen Stockmannról alkotott képe finomabb és problematikusabb. Ibsen szövegéből kiderül, hogy Stockmann öntelt idealista. A nép véleményével szembeni megszállott gyűlöletét a harmadik felvonásban nem hangsúlyozzák, és frusztrációja érthető jeleként ábrázolják. A rendezések többségében Stockmann mizantrópája nem árnyékolja be jóindulatú idealizmusát. Stockmann viselkedésének elitista és arisztokratikus vonásait a radikális gondolkodó frusztrációjaként jelenítik meg, és nem mint őszinte haragot. A népgyűlésen történtek megértését szívesen hozzák kapcsolatba Stockmann karakterének ambivalens, a teljességre törekvő megértésével. Tekinthetjük ezt csupán elfedésnek és nem eltérésnek. Itt szivárog át Stockmann személyisége. Az ismeretlen fele. Félrecsúszik a függöny, és előbukkan Ibsen kérlelhetetlen arca.
 
Hovstad: Úgy látom a Doktor Úrnak feltett szándéka, hogy tönkre tegye városunkat?
 
Később:
 
Doktor Stockmann (növekvő izgalommal): Én mondom, a földdel kell egyenlővé tenni! Kártevőként kell kiirtani mindenkit, aki hazugságban él.
 
          A darab elején Stockmann tökéletesen elégedett népbaráti szerepével. A darab végén dühös szenvedéllyel adja át magát a nép ellensége szerepének. Stockmann kiegyezik a gondolattal, hogy a többség ellenségévé váljon, sőt e gondolat megszállottjává válik. Beleszeret saját ellenségképébe. A negatív büszkeség, amely egyre inkább magával ragadja, miután kikiáltják a nép ellenségének, lépésről lépésre távolítja el a darab elején tapasztalt filantrópiájától.
 
          Az én olvasatomban Ibsen Stockmann figuráján keresztül próbálja láttatni a radikalizmus végpontját. A népgyűlés során Stockmann meghasonlik. Egyik pillanatban még megvédi álláspontját a gyógyforrás körül kialakult vitában, kicsivel később már polgártársai kiirtását kívánja. Némely gondolatát nyugodt lélekkel jegyezhetné korunk bármelyik extrém fundamentalistája:
 
Doktor Stockmann: …pusztuljon az egész ország és vele a nép!
 
          Stockmann népgyűlésen elmondott beszéde nem a jellemében bekövetkezett változás miatt  lényeges, hanem azért, mert a darab centrifugális pontjává válik, kétségbe esett düh, amely körül a darab ezután forog. Don DeLillo írja le Mao II című művében, ahogy a szerző kicsi, sötét szobában ül, és azonosítja magát kora gazembereivel, terroristáival, orgyilkosaival. DeLillo egy olyan világban bekövetkezett hatalomvesztésről ír, amelyben az alkotók gondolatait terroristák kerítették hatalmukba. Átláthatatlanná és bonyolulttá vált világunkban a terror az egyetlen értelmes dolog, mondja a terrorista főnök, míg a regény szerzője, Bill Gray, a sokjelentésű és demokratikus irodalomhoz próbál ragaszkodni.
          Már a Nép ellensége-ben is elkeserítően rövid az út a jóindulatú kritikustól a dühöngő pusztítóig. Ibsen talán a radikálisok implicit gondolkodásmódját akarja láttatni? Azt a gondolkodásmódot, amelyben védelemre talál és élettel telíti, ugyanakkor olyan gondolatokra sarkallja, mint szülővárosa lakosságának kiirtása csupán azért, mert ellene fordultak. Mit takarnak Doktor Stockman szeszélyes gondolatai? Elkeseredett melankóliát. Másokkal szembeni hideg gyűlöletet. Ez a fajta gondolkodás nem csupán arisztokratikus, magányos pozíció, amelyet a társadalmon kívül lehet elfoglalni, hanem minden kiirtásának akarása, amelyet a jó erők valaha egy fényes gondolatban gyűjtöttek össze. Visszájára fordul minden. Mindenütt kedvetlenség, tehetetlenség. Hideg gyűlölet. Irtsatok ki minden ördögöt.
          A nép ellensége számomra ennek a gondolatnak a leleplezését jelenti.
 
A tömeg (ordítva) Igen, igen igen! Ő az ellenségünk! Gyűlöli a hazáját és gyűlöli a népét!
 
(Fordította: Szöllősi Adrienne)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.