hirdetés

Urbán Ákos: Csapatmunka volt

2015. augusztus 31.

Ezek a faluképek ellepték a kortárs magyar irodalmat, és engem ez a sztereotip falukép nagyon zavar. Igyekszem bensőségesebb és számomra hitelesebb falvakat ábrázolni. - Beszélgetés Urbán Ákossal a pályakezdésről és az Egy helyben című kötetéről.

hirdetés

Mikor kezdtél el prózaírással foglalkozni?

Urbán Ákos: A gimnáziumi évek alatt írtam az első kisprózáimat, de a legrégebbi máig megőrzött szövegek a LÉK (Debreceni Egyetem alagsorában működő irodalmi kör) eseményeinek látogatása idejéről valók. Egyik ilyen LÉK-es esemény után Lapis Józseffel folytatott beszélgetés lett az első komoly támpont, amit követően eljutottam az első publikációig. A publikációnak a Zempléni Múzsa adott helyet, a Falu régi verzióját hozta le. Hamar abban a kivételes helyzetben találtam magam, hogy a Folyóméter blogon nagyon kedves szavakkal fogadta Szántó Domingó a szöveget. Nyilván van ebben szerencse is, de tényleg sokáig visszatartottam a szövegeimet és nem siettem el az első publikációt, mint ahogy remélem, az első kötetet sem.

Regényírással, versírással foglalkozol, foglalkoztál?

Szerintem nagyon sokan próbálkoznak versírással és biztosan minden prózaírónak akadnak rejtegetett versei. Így vagyok ezzel én is és talán majd egyszer leszek vele máshogy.
Egyelőre a líra iránti vágyat a prózában igyekszem kiélni. A lírai prózában nagy potenciált látok, ezért néhol még a manírosságot is inkább megengedem magamnak, mert úgy érzem, hogy a líraiság kicsit eltartja a szöveget a tárgyától. Fontos, hogy lélegzethez jusson az olvasó, valamint, hogy ne erőltessem rá azt, amit állítok, így nekem szabadabb és tágabb teret enged a líraiság. Valamint a Vizek előtt lett volna egy vers is, amit végül húzásra ítéltünk. Szóval, ha versírástól tartok is, a líraiságtól teljes egészében nem tudom megtartóztatni magam.
Regényen dolgozom, sok ötletem volt, több nekifutással, de most először van egy két éves regénytervem – azaz egy terv már két éve tartja magát, és eléggé beleéltem magam.

Egyszer azt nyilatkoztad, nincs olyan novella, amit számtalanszor át ne írnál, mielőtt útjára engednéd, és az átírásnak csak az unalom szabhat határt. Prózanyelveden érezhető a finomra csiszoltság, pontosság, a figyelem. De a kijelentés nemcsak az írói nyelv megtalálására vonatkozik…

Egyrészt az írás folyamatában még inkább sikerül megközelíteni az alkotás tárgyát, így sokszor törvényszerű, hogy a szöveg lezárása körül korábbi szövegrészeket még pontosítani lehet. Ennek a folyamatnak nehéz véget szabni. Ha sikerül eltávolodni a szövegtől és önállónak kezelni azt, akkor ebben az elidegenedéses szakaszban még jobban kidomborodnak a szöveg gyöngébb részei, és a szerkesztés új erőre kap. Csak az védi meg a szöveget, ha az alkotás folyamata végig szerves és erős, akkor a szöveg szerkesztési folyamata inkább a húzásból áll, úgy nehezebb megbolygatni a szálakat.

Mennyi idő alatt írtad meg a kötet anyagát? A kezdetektől fogva erre az öt novellára építetted a kötetkompozíciót?

A kötetben szereplő első szöveget 2009-ben írtam, az utolsót pedig még a kötet szerkesztése alatt, mivel nagyon sok szöveg került ki – egyrészt az elbeszélések is karcsúsodtak, másrészt komplett kisprózák is távoztak. Szerencsére a kötet szerkesztői, Balajthy Ágnes és Borsik Miklós nagyon erősen belementek a szövegekbe, ráadásul én első kötetes vagyok, így olyan részleteket is át tudunk beszélni, amik más esetben lehet, hogy megőriznék az autonómiájukat. Az Egy helyben alakulásának az utolsó fél éve tényleg csapatmunka volt, sok segítséget kaptam.

Köteted eredetileg a Fekvő ember címet viselte volna. Miért döntöttél úgy, hogy megváltoztatod?

A kötet szervező gondolata a tehetetlenség, a passzivitás. A Fekvő ember a kötet munkacíme volt, hogy a kiindulópont ne halványuljon el. Az Egy helyben címet izgalmasabbnak találtuk és talán kicsit pontosabb is.

Faiskola című novellád az örökbefogadás problematikája köré épül: egy pár szeretne adoptálni egy olyan kislányt, aki korábban már volt nevelőszülőknél, de azok alkalmatlannak bizonyultak nevelésére, így visszakerült az intézetbe. A pár tudatosan vállalja a nehéz feladatot, hogy kialakítsák a kislánnyal a bizalomra épülő (nevelő) szülő-gyermek kapcsolatot. S bár az elbeszélés nem vezet minket végig rögös útjukon, a zárlat mégis megcsillantja azt a megnyugtató reménysugarat, melyre az olvasó is vár. Hogyan ötlött fel benned, hogy egy ilyen kényes és nem szokványos témához nyúlj?

Számomra egy helyre a leginkább jellemző dolgok a táj és az ottani emberi kapcsolatok. A Faiskola elbeszélője párjával külföldi munkából tér haza. A szöveg felkínálja a gondolatot, hogy magtalanul nehéz belakni egy új országot. A közös életükre így számomra a hazatérés és az örökbefogadás vált jellemzővé; ahogy el tudtam képzelni. Én is belekóstoltam a külföldi lét jellegzetes ízébe, és ott is úgy találtam, hogy lemondani arról, hogy az ember az első otthonától – a gyerekkorától távoli helyen stb. - éljen, hasonló a saját utódról való lemondásról. Mind a kettő áthidalhatatlan távolságot takar.
Egy barátom pedig azért él külföldön, mert úgy látja, hogy csak ott tud felelősségteljesen családot alapítani. Azt hiszem, ilyen tapasztalatokból párolódott le a Faiskola.

Novelláid többsége vidéken, falun játszódik, mely a lecövekeltség, megállapodottság, elzártság, mégis élhető magány, a család és az öregkor helye. Az említett Faiskola és Margócz, az egykori bányász történetéről pedig lehet sejteni, hogy valahol a Mecsekben vagy annak környékén játszódik. Milyen személyes élményből táplálkoznak ezek az irodalmi terek?

Én máshol képzeltem el a helyszínt, a Mecsek azért volt fontos, mert a müncheni reptér munkásai között találkoztam egy férfivel, aki ott volt a szövegben említett bányaomlásnál és az általános csalódottsága nagyon hasonló volt ahhoz, mint amit Margóczról eredetileg gondoltam. Margócznak először az alkoholhoz fűződő viszonyát képzeltem el, mert úgy gondoltam, hogy egy olyan faluhoz való kötődés, ahol már a családtagok sincsenek jelen, hasonló a szokásbetegségekhez és egyébként is a falusi elmagányosodás kísérő cimborája az alkohol.
A reptéren megismert férfit viszont túlélhetetlen veszteségek érték a bányában, mégis a bánya a katasztrófa helyett azt jelképezte neki, amit elveszített, így továbbra is a bányához kötődött. Számomra a szokásbetegségnél ez beszédesebb dolog, ezért így építettem őt fel.
Mindent összevetve mégis azt emelném ki, hogy sok falusi kocsmában találunk olyan törzsvendéget, aki készségesen elmeséli nekünk az élettörténetét. Ezek az élettörténetek gyakran kísértetiesen hasonlítanak egymásra és számomra ezek a kocsmai beszámolók szintúgy az irodalom határain csúsznak át. Ezekből az élményekből kiindulva, vagy egy városból szemlélve, a falu egy sztereotípiákból felépülő tér, ahol valamiféle jellegzetes romlás megy végbe. Ezek a faluképek ellepték a kortárs magyar irodalmat, és engem ez a sztereotip falukép nagyon zavar. Igyekszem bensőségesebb és számomra hitelesebb falvakat ábrázolni.

Ezzel szemben – vagy emellett – a város képe valami egészen mást közvetít, mélységes magányt, számkivetettséget. Mintha a város idegenségét az ember idegenség tapasztalata felől lehetne megközelíteni.

Én falun nőttem fel. Nagyon frusztrál az, ahogy városban megszokom a hajléktalanok jelenlétét – leginkább a tömegesedés miatt. Arctalannak tartom az olyan teret, ahol egy csoport hajléktalan mellett a bálnák vagy a pandák megmentéséért lehet pénzt gyűjteni. Az irodalom felől közelítve ezek a helyzetek termékenyek és sok figyelmet kívánnak.

A megfontolt, finomra csiszolt prózanyelvben, a megfeszített elbeszélői figyelemben, az én-elbeszélők bezártságában, pontosan feltárt tudatmozgásaiban mintha a mészölyi prózahagyomány nyomvonalán haladnál. Olvasóként, irodalmárként sokat foglalkoztál Mészöly Miklós műveivel?

Mészöly Miklós a magyar prózairodalomban is megkerülhetetlen. Bár nem szeretem az „alapmű” fogalmát, mégis nehezen tudom elképzelni, hogy valaki a teljes Mészöly Miklós életmű megkerülésével hallhatóan hozzá tudjon szólni a magyar prózairodalomhoz. Rám inkább szövegek voltak hatással, mint alkotók; Mészöly Miklós Saulusa számomra többet nyom az egész további életművénél – számomra az a kisregény a legjobb magyar nyelven írt próza. Réteges, tömör, élére húzott, és ami a legfontosabb, hogy az elbeszélőjét nem az a tipikus horizontális figyelem jellemezi, amivel a mai traumairodalom, vagy a minimalista próza beszélhető el.

Kiket olvastál mostanában, kiket szeretsz olvasni, kik voltak rád hatással – olvasóként, íróként?

Ha alkotókat kellene mondani, akkor még Albert Camus-t, Abe Kóbót, Pilinszky Jánost és Simone Weilt, de Martin Bubert vagy Dimitri Verhulstot is szívesen megemlítem. Szeretem a Bibliát is olvasni, vagy északi népek mondáit – de holnap biztosan más névsort mondanék.
Egy ismerősöm szerint olyan dekadens regényeket szeretek, amik váratlanul érnek.

Min dolgozol most, mik a terveid? Várható új kötet?

Érdekel a női narráció, valamint foglalkoztat egy önző elbeszélő gondolata. Egy regényen dolgozom, de ha van kispróza ötletem és az időm is engedi, akkor mindig igyekszem azokat is megírni.

 

Szmerka Dániel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.