hirdetés

Urbán Balázs: Vidéki és határon túli színházak – a válogató szemével

2011. június 30.
Megjelent a Jelenkor folyóirat júniusi száma. A Színház-számot Urbán Balázs színikritikusnak a vidéki és a határon túli magyar színházak bemutatóiról írt évadértékelőjével ajánljuk.
hirdetés

URBÁN BALÁZS

Vidéki és határon túli színházak
– a válogató szemével


A Pé­csi Or­szá­gos Szín­há­zi Ta­lál­ko­zó vá­lo­ga­tó­já­ra so­kan haj­la­mo­sak úgy te­kin­te­ni, mint aki­nek olyan rá­lá­tá­sa van a ma­gyar szín­há­zi élet­re, hogy nem­csak azt tud­ja, lát­ja, amit má­sok nem, ha­nem még azt is, amit ta­lán nem is ér­de­mes. Ez per­sze nem fe­di a va­ló­sá­got; bár az egy évad alatt tar­tott be­mu­ta­tók szá­mát meg­sac­col­ni sem me­rem, ah­hoz, hogy majd’mindent lát­has­sak, na­pon­ta mi­ni­mum két­szer kel­lett vol­na szín­ház­ba men­nem. Igaz, a szín­há­zak mű­sor­po­li­ti­ká­já­ról, ve­ze­tő­i­nek szem­lé­le­té­ről so­kat el­árul­nak a szín­lap­ok (nem­csak ma­guk­ra a mű­sor­ra tű­zött da­ra­bok­ra gon­do­lok, ha­nem a meg­hí­vott ren­de­zők­re és a sze­rep­osz­tás­ok­ra is), de a mun­ka mi­nő­sé­ge ter­mé­sze­te­sen csak az elő­adást lát­ván ítél­he­tő meg. Így az­tán vá­lo­ga­tó­ként sem vál­lal­koz­ha­tom ar­ra, hogy min­den rész­let­re ki­ter­je­dő, ob­jek­tív ké­pet fes­sek a vi­dé­ki és a ha­tá­ron tú­li szín­há­zak ál­la­po­tá­ról – csu­pán an­­nyit te­he­tek, hogy a lá­tott elő­adá­sok, va­la­mint a ké­szen ka­pott in­for­má­ci­ók (szín­lap­ok, di­rek­to­ri, ren­de­zői nyi­lat­ko­za­tok stb.) alap­ján ki­ala­kult be­nyo­má­sa­i­mat meg­osz­tom az ol­va­só­val.
    Mi­e­lőtt a kö­ze­pé­be vág­nék, a tár­gyi­la­gos­ság ked­vé­ért né­hány ob­jek­tív tényt kö­zöl­nék. Vá­lo­ga­tó tár­sa­im­mal, Szil­ágyi Len­ké­vel és Vekerdy Ta­más­sal igye­kez­tünk le­he­tő­ség sze­rint min­den­ho­va el­jut­ni – még ak­kor is, ha a szín­há­zak nem min­dig kön­­nyí­tet­ték meg mun­kán­kat az­zal, hogy hi­va­ta­lo­san je­löl­ték, fi­gyel­münk­be aján­lot­ták vol­na elő­adá­sa­i­kat. (Ez per­sze a bu­da­pes­ti szín­há­zak több­sé­gé­re sem volt jel­lem­ző, de még­is más öt, mint öt­száz ki­lo­mé­tert utaz­ni egy pro­duk­ci­ó­ért.) Az élő­ben nem lá­tott elő­adá­sok­ról igye­kez­tünk DVD-ket be­sze­rez­ni. Olyan vi­dé­ki kő­szín­ház nem volt, aho­vá egyi­künk sem ju­tott vol­na el (ma­gam csak Sop­ron­ban nem jár­tam). A ha­tá­ron tú­li kő­szín­há­zak kö­zül azok­ban nem for­dul­tunk meg, ame­lyek­nek ve­ze­tői több­szö­ri ké­ré­sünk el­le­né­re sem aján­lot­tak fi­gyel­münk­be elő­adást, vagy túl ké­sőn tet­ték ezt (Kas­sa, Ko­má­rom, Ma­ros­vá­sár­hely). Lát­tunk vi­szont nem kő­szín­há­zi pro­duk­ci­ó­kat is: Ma­ros­vá­sár­he­lyen a Yorick Stú­dió és az Aka­dé­mi­ai Mű­hely be­mu­ta­tó­it, a ko­lozs­vá­ri Ecset­gyá­ri Stú­di­ó­ban pe­dig csík­sze­re­dai mű­vé­szek füg­get­len struk­tú­rá­ban lét­re­ho­zott elő­adá­sát. Mind a vi­dé­ki, mind a ha­tá­ron tú­li szín­há­zak­ra igaz, hogy nem egy­for­ma arány­ban lát­tam te­vé­keny­sé­gü­ket; volt, ahol csak egy­szer jár­tam, volt, ahol négy-öt elő­adást is si­ke­rült meg­néz­nem.
    A szín­há­zak mun­ká­já­nak, pon­to­sab­ban a mun­ka fo­lya­ma­tos­sá­gá­nak meg­íté­lé­sét ne­he­zí­ti az is, hogy a vál­to­zá­sok ide­jét él­jük. A vi­dé­ki szín­há­zak nem kis ré­szé­ben ve­ze­tő­vál­tás tör­tént az idén, vagy ép­pen vál­tás előtt ál­lunk. A 2011/12-es pé­csi, ka­pos­vá­ri, győ­ri, szé­kes­fe­hér­vá­ri, ta­ta­bá­nyai, eg­ri éva­dot már biz­to­san nem az az igaz­ga­tó ter­vez­te/ter­ve­zi, aki az ide­it, s ki tud­ja, mit hoz­nak az előt­tünk ál­ló hó­na­pok. Ha­tá­ron túl is vol­tak/lesz­nek ve­ze­tő­vál­to­zá­sok, pél­dá­ul Ma­ros­vá­sár­he­lyen, Nagy­vá­ra­don, Kas­sán, de vél­he­tő­en má­sutt is (csak a hí­rek több­nyi­re las­sab­ban ér­kez­nek, s a szer­ke­ze­ti konst­ruk­ció mi­att nem min­den sze­mé­lyi vál­to­zás be­fo­lyá­sol­ja úgy a mű­vé­sze­ti mun­kát, mint ha­tá­ra­in­kon be­lül).
    No­ha az egyes szín­há­zak mun­ká­ja kö­zöt­ti mi­nő­ség­kü­lönb­ség nyil­ván­va­ló, a két-há­rom éve fo­lya­ma­to­san zaj­ló vi­dé­ki ve­ze­tő­vál­to­zá­sok irá­nya és kon­cep­ci­ó­ja egy­ér­tel­mű. És nem a po­li­ti­kai kon­tex­tus a leg­in­kább bán­tó (a po­li­ti­ka va­la­me­lyest min­de­nütt rá­te­lep­szik a kul­tu­rá­lis élet­re, még ha nem is olyan ab­nor­má­lis mó­don, mint ná­lunk), ha­nem az az irány, me­lyet az újon­nan ki­ne­ve­zett di­rek­to­rok nyi­lat­ko­za­tai meg­fo­gal­maz­nak, s az egyes szín­há­zak mű­sor­po­li­ti­ká­ja meg­je­le­nít – tisz­te­let ter­mé­sze­te­sen ama ki­vé­te­lek­nek, ame­lyek­ről még lesz szó. A vi­dé­ki szín­ház­nak ter­mé­sze­te­sen min­den kö­zön­ség­ré­te­get meg kell szó­lí­ta­nia, re­per­to­ár­já­nak mi­nél szé­le­sebb­nek kell len­nie –  nyil­ván­va­ló­an nem mű­köd­het úgy, mint egy kis be­fo­ga­dó­ké­pes­sé­gű bu­da­pes­ti mű­vész­szín­ház. Ám ez nem je­lent­he­ti azt, hogy mű­so­rá­ban ne je­len­je­nek meg a ko­moly, nap­ja­ink va­ló­sá­gát tük­rö­ző, csep­pet sem kel­le­mes elő­adá­sok, vagy ép­pen a né­zői fan­tá­zi­át, as­­szo­ci­a­tív ké­pes­sé­get is pró­bá­ra te­vő, gaz­da­gon több­ér­tel­mű pro­duk­ci­ók. A szín­ház ak­kor mű­kö­dik jól, ha ezek bé­ké­sen meg­fér­nek a tra­di­ci­o­ná­li­sabb esz­kö­zök­kel meg­va­ló­sí­tott be­mu­ta­tók és az igé­nyes esz­kö­zök­kel lét­re­ho­zott szó­ra­koz­ta­tó elő­adá­sok mel­lett. A fris­sen ki­ne­ve­zett di­rek­to­rok egy ré­sze a „nép­szín­ház” igé­jét han­goz­tat­va egy­ér­tel­mű­en kom­mersz prog­ra­mot va­ló­sít meg. Kom­mer­szen nem pusz­tán az ope­ret­tek, mu­si­ca­lek, bo­hó­za­tok nyo­masz­tó túl­sú­lyát ér­tem, ha­nem jobb sors­ra ér­de­mes szö­ve­gek szín­pa­di meg­va­ló­sí­tá­sát. Azt, hogy Shakes­peare ko­mé­di­ái több he­lyütt is ked­ves bo­hó­za­tok­ká sze­lí­dül­nek. Hogy Bródy Sán­dor al­ko­tá­sát, A Ta­ní­tó­nőt Szol­no­kon Kerényi Im­ré­nek si­ke­rül úgy meg­ren­dez­nie, hogy a kö­zön­ség egy ré­szé­nek szim­pá­ti­á­ját nem a cím­sze­rep­lő, ha­nem a lo­ká­lis kor­rup­ci­ós lánc csú­csán ál­ló föld­bir­to­kos nyer­je el. Vagy hogy Matei Vişnec re­mek­mű­nek nem ne­vez­he­tő, de azért ér­tel­me­sen meg­szó­lal­tat­ha­tó drá­má­ját (A kom­mu­niz­mus tör­té­ne­te el­me­be­te­gek­nek) a szé­kes­fe­hér­vá­ri elő­adás ren­de­ző­je, Szűcs Gá­bor úgy vi­szi szín­re, hogy egy­fe­lől di­dak­ti­ku­san túl­hang­sú­lyoz­za a mű an­ti­kom­mu­nis­ta üze­ne­tét, más­fe­lől vi­szont kal­ku­lál a be­tét­ként meg­je­le­ní­tett szov­jet moz­gal­mi da­lok, il­let­ve nép­dal­ok operettsikerével.
    Eb­ből a szem­pont­ból is hát­bor­zon­ga­tó az eg­ri tör­té­net, ahol az or­szág egyik leg­jobb szín­há­zát si­ke­rült né­hány hét alatt meg­sem­mi­sí­te­ni, fáj­dal­ma­san üres szó­la­mo­kat, ta­lán már száz esz­ten­dő­vel ez­előtt is hi­tel­te­len­nek tet­sző mon­da­to­kat han­goz­tat­va. S va­la­mi vi­lág­tól el­sza­kadt mű­vész­szín­há­zi kon­cep­ci­ó­nak ál­lít­va be azt a mű­sor­po­li­ti­kát, mely­nek fo­lyo­má­nya­ként eb­ben az évad­ban töb­bek közt Huszka Je­nő Gül Ba­bá­ja, Szakcsi La­ka­tos Bé­la Ci­gány­ke­rék cí­mű mu­si­cal­je, Mol­nár Fe­renc Olympiája és Pres­ser Gá­bor hos­­szú évek óta el­söp­rő si­ker­nek szá­mí­tó mu­si­cal­je, A pad­lás is a re­per­to­á­ron sze­re­pelt. A leg­na­gyobb bűn­nek pe­dig Paul Claudel drá­má­já­nak, A se­lyem­ci­pő­nek a be­mu­ta­tá­sa ki­ál­ta­tott ki. Pe­dig Zsótér Sán­dor ren­de­zé­se nem pro­vo­kált, nem „ha­mi­sí­tot­ta meg” a szer­zői szán­dé­kot, sőt, még a kor­társ né­zői el­vá­rá­sok­hoz is kö­ze­lí­tet­te a ka­to­li­kus köl­tő­óri­ás szö­ve­gét az­zal, hogy csak­nem har­ma­dá­ra húz­ta. Nem si­ke­rült fel­fog­nom ugyan a „re­mény szín­há­zá­nak” je­len­té­sét, mi­ként a több di­rek­tor ál­tal han­goz­ta­tott „ke­resz­tény szel­le­mi­sé­gű szín­ház” ki­fe­je­zés­sel sem igen tu­dok mit kez­de­ni, de azt a szín­há­zat, mely­ben meg­kí­sé­rel­ni Claudelt ját­sza­ni bűn­nek mi­nő­sül, a ma­gam ré­szé­ről a szel­le­mi igény­te­len­ség szín­há­zá­nak ne­vez­ném.
    Nem aka­rok per­sze igaz­ság­ta­lan len­ni; a szel­le­mi rest­ség nem pusz­tán egyik-má­sik fris­sen ki­ne­ve­zett szín­há­zi ve­ze­tő pri­vi­lé­gi­u­ma, sőt, többüket ele­ve olyan hely­re ne­vez­ték ki, ahol évek óta amúgy sem tör­tént sem­mi ér­dem­le­ges (Győr, Szé­kes­fe­hér­vár, Sop­ron). S az is tény, hogy egyik-má­sik di­rek­tor va­ló­ban ambíciózusan te­vé­keny­ke­dik: jó lát­ni pél­dá­ul azt a len­dü­le­tet és pro­fes­­szi­o­ná­lis szem­lé­le­tet, mel­­lyel Fe­ke­te Pé­ter épí­ti, csi­no­sít­ja a bé­kés­csa­bai szín­há­zat (ide­ért­ve a gon­dos PR-tevékenységet is) – ezért is ért­he­tet­len, mi­ért nem hív olyan ren­de­ző­ket, akik va­ló­ban ki­hasz­nál­hat­nák a mind iz­gal­ma­sabb te­re­ket és új im­pul­zu­so­kat ad­hat­ná­nak a tár­su­lat­nak is.
    Ha­tá­ron túl ös­­sze­tet­tebb a kép, hi­szen a szín­há­zak hely­ze­te is el­té­rő: van, ame­lyik alap­ve­tő­en ma­gyar kör­nye­zet­ben és füg­get­le­nül, van, ame­lyik nyel­vi szem­pont­ból is ki­sebb­sé­gi­ként, több­ta­go­za­tos szín­ház ré­sze­ként mű­kö­dik. Így erő­sen kü­lön­bö­ző a fenn­tar­tó­hoz va­ló vi­szo­nyuk, s a kö­rü­löt­tük eset­le­ge­sen zaj­ló po­li­ti­kai játsz­má­kat is több té­nye­ző be­fo­lyá­sol­ja. Több­sé­gük­re azon­ban így is igaz, hogy a je­len­le­gi ha­zai vi­szo­nyok­nál nyu­god­tabb kö­rül­mé­nyek kö­zött, ám sze­ré­nyebb anya­gi le­he­tő­sé­gek­kel bír­va dol­goz­hat­nak. Leg­több­jük ter­mé­sze­te­sen nép­szín­há­zi pro­fil­lal mű­kö­dik, bár azok­ban a vá­ro­sok­ban, ahol több szín­ház is lé­te­zik, a „ki­seb­bek” több­nyi­re mar­káns mű­vész­szín­há­zi pro­filt vesz­nek fel (en­nek leg­is­mer­tebb pél­dá­ja a Sza­bad­kai Kosz­to­lá­nyi Szín­ház, de em­lít­het­jük a sep­si­szent­györ­gyi „M” Stú­di­ót, a ma­ros­vá­sár­he­lyi Yorick Stú­di­ót és a he­lyi fő­is­ko­la bá­zi­sá­ra épü­lő Aka­dé­mi­ai Mű­helyt is). Prob­lé­mát ter­mé­sze­te­sen nem­csak az anya­gi ne­héz­sé­gek, il­let­ve egyes ese­tek­ben a „társ­bér­let” szok­vá­nyos prob­lé­mái je­len­te­nek. Egy sa­já­tos ro­má­ni­ai tör­vény mi­att az er­dé­lyi szín­há­zak pél­dá­ul nem szer­ződ­tet­het­nek új ta­go­kat, va­gyis a fő­is­ko­lán fris­sen vég­zett szí­né­szek kény­te­le­nek vagy sze­rep­szer­ző­dés­ben re­mény­ked­ni, vagy má­sutt sze­ren­csét pró­bál­ni. En­nek ered­mé­nye­kép­pen a ta­valy vég­zett ígé­re­tes te­het­sé­gű ma­ros­vá­sár­he­lyi szí­nész­osz­tály majd’ min­den tag­ja je­len­leg Bu­da­pes­ten pró­bál mun­ka­le­he­tő­ség­hez jut­ni. (A szí­nész­kép­zés ano­má­li­ái ha­tá­ron in­nen is egy­re erő­seb­ben je­lent­kez­nek, de ezt ré­szint ma­guk a vi­dé­ki szín­há­zak is ge­ne­rál­ják; sok he­lyen egye­te­met vég­zett fi­a­ta­lok he­lyett ilyen-olyan ta­no­dá­ból ki­ke­rül­te­ket szer­ződ­tet­nek, akik közt ke­vés az át­ü­tő te­het­ség.) S minden­nek el­le­né­re a ha­tá­ron tú­li szín­há­zak túl­nyo­mó több­sé­gé­ben sok­kal ke­vés­bé érez­he­tő az igény­te­len­ség. Ez nem is ak­kor lesz iga­zán nyil­ván­va­ló­vá, ha a rep­re­zen­táns szín­há­za­kat vizs­gál­juk, ha­nem ak­kor, ami­kor a szak­mai ér­dek­lő­dés­től ke­vés­bé öve­zet­tek mű­sor­po­li­ti­ká­ját néz­zük: Csík­sze­re­dán vagy Székelyudvarhelyen a di­rek­to­rok nem fél­nek sa­ját szín­há­zi ars po­e­ti­cá­juk­kal nem fel­tét­le­nül egye­ző szem­lé­le­tű, ön­tör­vé­nyű ren­de­ző­ket meg­hív­ni s ki­fe­je­zet­ten vál­to­za­tos re­per­to­árt ös­­sze­ál­lí­ta­ni; Gyergyószentmiklóson a Fi­gu­ra Stú­dió az ide­á­lis­nak ne­he­zen mond­ha­tó kö­rül­mé­nyek közt is őr­zi pro­fil­ját; Szat­már­né­me­ti­ben szí­vós mun­ká­val épül új re­per­to­ár és tár­su­lat, Temesvárott mind mar­kán­sab­ban ala­kul ki sa­já­tos pro­fil, Sza­bad­kán és Új­vi­dé­ken pe­dig va­ló­di nép­szín­ház mű­kö­dik, ahol min­den mű­faj meg­fér egy­más mel­lett, s va­la­mennyit ké­pe­sek úgy mű­vel­ni, hogy egy bi­zo­nyos szín­vo­nal alá biz­to­san ne ke­rül­je­nek. (Új­vi­dé­ken rá­adá­sul Kokan Mladenovićnak kö­szön­he­tő­en szü­le­tett egy né­mi­képp egye­net­len szín­vo­na­lú, de üdén ere­de­ti, ki­fe­je­zet­ten ér­de­kes Tra­gé­dia-va­ri­á­ció is – in­kább Ma­dách ap­ro­pó­ján, mint alap­ján.) Ez nem azt je­len­ti, hogy ezek­ben a te­át­ru­mok­ban ki­ma­gas­ló elő­adá­sok so­ra jön­ne lét­re, de szin­te min­de­nütt ké­szül­nek fi­gye­lem­re mél­tó, vi­tá­ra kész­te­tő pro­duk­ci­ók, s érez­he­tő, hogy a tár­su­la­tok az eset­le­ges ku­dar­cok­ból is pro­fi­tál­ni tud­nak.
    A gon­dok to­váb­bi ecse­te­lé­se he­lyett in­kább az iz­gal­mas mű­hely­ként mű­kö­dő vi­dé­ki és ha­tá­ron tú­li szín­há­zak évad­já­ról (pon­to­sab­ban a vá­lo­ga­tá­si pe­ri­ó­dus ide­jé­re eső elő­adá­sa­i­ról) írok a to­váb­bi­ak­ban. Az eg­ri Gár­do­nyi Gé­za Szín­ház­ról saj­nos csak múlt idő­ben le­het be­szél­ni. Csiz­ma­dia Ti­bor ve­ze­té­sé­vel az el­múlt évek­ben a leg­erő­sebb ho­ni tár­su­la­tok egyi­ke for­má­ló­dott Eger­ben. Rá­adá­sul a vá­ros több nem­zet­kö­zi fesz­ti­vál­nak is helyt adott, s Barta Dó­ra ve­ze­té­sé­vel a szín­ház­nak sa­ját kor­társ tánc­tár­su­la­ta is ala­kult. Az elő­adá­sok át­la­ga meg­bíz­ha­tó­an jó volt: a szó­ra­koz­ta­tó szán­dé­kú pro­duk­ci­ók sem ol­csó gagyiként, ha­nem íz­lés­sel, kö­rül­te­kin­tés­sel ké­szül­tek el. S min­den évad ho­zott egy-két ki­ma­gas­ló pro­duk­ci­ót is. Idén Csiky Ger­gely „Pro­lik” cí­men elő­a­dott ko­mé­di­á­ja bi­zo­nyí­tot­ta fé­nye­sen a tár­su­lat ere­jét, s azt, hogy jó­té­kony ren­de­zői be­avat­ko­zás­sal ér­vé­nyes­sé, sőt meg­rá­zó­vá te­he­tő Csiky ki­tű­nő, de sú­lyo­san el­hi­bá­zott be­fe­je­zé­sű da­rab­ja. A se­lyem­ci­pő ugyan ha­gyott hi­ány­ér­ze­tet ben­nem, de nem­csak a vál­lal­ko­zás he­ro­iz­mu­sa nyű­gö­zött le, ha­nem a rész­le­tek­ben meg­nyil­vá­nu­ló al­ko­tói in­ven­ció, s né­hány szí­né­szi ala­kí­tás is, fő­ként Mé­szá­ros Sá­ra ma­gá­val ra­ga­dó­an in­ten­zív szín­pa­di je­len­lé­te. A fris­sen ki­ne­ve­zett igaz­ga­tó száz­nyolc­van fo­kos for­du­lat­tal meg­hir­det­te a „re­mény szín­há­zát”, tö­re­ked­ve mind­an­nak a ki­ma­gas­ló mű­vé­szi ered­mény­nek a meg­sem­mi­sí­té­sé­re, me­lyet az utób­bi évek­ben si­ke­rült lét­re­hoz­ni. Ne le­gye­nek il­lú­zi­ó­ink: si­ker­rel fog jár­ni.
    Deb­re­cent sze­ren­csé­re nem fe­nye­ge­ti ilyen ve­szély: Vidnyánszky At­ti­la több­éves mun­ká­val épí­tett mar­káns, ös­­sze­té­veszt­he­tet­len stí­lu­sú szín­há­zat. En­nek meg­fe­le­lő­en nagy­já­ból ha­son­ló­an gon­dol­ko­dó al­ko­tók hoz­nak lét­re elő­adá­so­kat – a sa­já­tos nyelv­re mind­in­kább rá­ér­ző, mind egy­sé­ge­seb­bé ko­vá­cso­ló­dó tár­su­lat rész­vé­te­lé­vel. Szü­let­nek per­sze ke­vés­bé si­ke­rült be­mu­ta­tók is (Szergej Maszlobojscsikov pél­dá­ul már nem egy iz­gal­ma­sabb, gaz­da­gabb elő­adást ké­szí­tett A mak­ran­cos hölgy­nél), de több a ki­emel­ke­dő pro­duk­ció. A re­vi­zor ren­de­ző­je, Vlad Troickij ed­di­gi leg­jobb ma­gyar­or­szá­gi elő­adá­sát hoz­ta lét­re, sa­já­tos, de ér­vé­nyes for­mát ta­lál­va Go­gol da­rab­já­hoz, a Me­sés fér­fi­ak szár­nyak­kal al­ko­tó­ja, Vidnyánszky At­ti­la pe­dig le­nyű­gö­ző szép­sé­gű, iga­zi köl­tői ere­jű elő­adást ké­szí­tett sok­faj­ta (és igen el­té­rő mi­nő­sé­gű) szö­veg­anya­got fel­hasz­nál­va, de leg­in­kább a ké­pek és a han­gok ere­jé­re tá­masz­kod­va. S ak­kor még nem be­szél­tünk az ope­ra sze­re­pé­ről a deb­re­ce­ni szín­ház­ban: a Silviu Purcarete ren­dez­te Tü­zes an­gyal szín­há­zi szem­pont­ból is az évad leg­ja­vá­hoz tar­to­zott.
    A nyír­egy­há­zi Mó­ricz Zsig­mond Szín­ház­nak ugyan biz­to­san nem a mos­ta­ni volt a leg­jobb sze­zon­ja, iga­zán ki­emel­ke­dő elő­adást nem is lát­tam, de to­vább­ra is pél­da­mu­ta­tó­an szé­les a Tasnádi Csa­ba ve­zet­te tár­su­lat re­per­to­ár­ja, va­la­men­­nyi be­mu­ta­tón ér­ző­dik a szak­mai am­bí­ció, s még a leg­ke­vés­bé si­ke­rült is el­ér egy biz­tos szak­mai szín­vo­na­lat. Az újon­nan ve­ze­tő­vál­to­zá­son át­esett te­át­ru­mok kö­zül a Kecs­ke­mé­ti Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház lát­szik leg­in­kább koncepciózusan épít­kez­ni, mind a tár­su­lat, mind a re­per­to­ár szem­pont­já­ból. A re­per­to­á­ron a bul­vár­da­ra­bok­kal jól meg­fér­nek Szé­kely Já­nos, Ljudmila Ulickaja, Goldoni, Arthur Mil­ler da­rab­jai, s az ál­ta­lam lá­tott elő­adá­sok meg­bíz­ha­tó ní­vót kép­vi­sel­tek. Sőt, a Ba­gó Ber­ta­lan ren­dez­te Ca­li­gu­la hely­tar­tó­ja még új né­ző­pon­tot is tu­dott ta­lál­ni a ki­ma­gas­ló je­len­tő­sé­gű, de igen zárt szer­ke­ze­tű (az ere­de­ti­ség­nek így elv­ben ke­vés­bé ked­ve­ző) Szé­kely-da­rab­nak. Át­gon­dolt­nak ér­ző­dik a ven­dég­ren­de­zők meg­hí­vá­sa, s a ko­ráb­bi­ak­nál kor­ban, nem­ben, al­kat­ban sze­ren­csé­sebb ös­­sze­té­te­lű a tár­su­lat.
    A Ko­lozs­vá­ri Ál­la­mi Ma­gyar Szín­ház bi­zo­nyo­san nap­ja­ink egyik leg­je­len­té­ke­nyebb ma­gyar nyel­ven ját­szó szín­há­za. A rend­kí­vül erős tár­su­lat rend­sze­re­sen dol­go­zik együtt nem­zet­kö­zi hí­rű ren­de­zők­kel; vis­­sza­té­rő ven­dég­nek szá­mít Andrei Şerban és Mihai Manuţiu, a vá­lo­ga­tá­si pe­ri­ó­dus alatt pe­dig töb­bek közt Matthias Langhoff és Dominique Serrand ren­de­zé­se­it is lát­hat­tam. S ter­mé­sze­te­sen ide szá­mít ma­ga Tom­pa Gá­bor, a tár­su­lat igaz­ga­tó­ja, aki rend­kí­vül át­gon­dolt, lát­vány­vi­lá­gát te­kint­ve is ala­po­san ki­dol­go­zott, sa­já­tos for­má­ból épít­ke­ző ren­de­zé­se­i­vel rész­ben meg­ha­tá­roz­za a tár­su­lat pro­fil­ját. Azért csak rész­ben, mert a meg­hí­vott ren­de­zők több­sé­ge tel­je­sen más stí­lust kép­vi­sel. Az idei évad két ki­ma­gas­ló (s egy­ben vi­tá­ra kész­te­tő, szak­mát-kö­zön­sé­get lát­ha­tó­an meg­osz­tó) pro­duk­ci­ó­ja is a két el­len­té­tes pó­lust mu­tat­ta: a Tom­pa ál­tal ren­de­zett Leonce és Lé­na az ontologikus ér­vé­nyű mon­dan­dót a hal­lat­la­nul kö­vet­ke­ze­te­sen al­kal­ma­zott for­mán ke­resz­tül ki­bon­tó, po­é­ti­kus ihletettségű szín­há­zat, míg a Langhoff ál­tal szín­re vitt Mér­té­ket mér­ték­kel a tár­sa­dal­mi mon­da­ni­va­lót erő­tel­je­sen meg­je­le­ní­tő, brech­ti ala­po­kon épít­ke­ző, erő­tel­jes ha­tá­sok­kal élő szín­há­zat. És sor­jáz­tak a ki­ma­gas­ló ala­kí­tá­sok: Hatházi And­rás ket­tős fő­sze­re­pe a Mér­té­ket mér­ték­kel­ben, Kézdi Imo­la egy­szer­re pá­rat­lan in­ten­zi­tá­sú és le­nyű­gö­ző vir­tu­o­zi­tá­sú ala­kí­tá­sa Tom­pa má­sik ren­de­zé­sé­ben, az Al­ko­ho­lis­ták­ban vagy Bodolai Ba­lázs stí­lust és for­mát tö­ké­le­te­sen köz­ve­tí­tő sze­rep­for­má­lá­sa a Leonce-ban. Ko­lozs­várt nincs „la­zí­tás”: a szó­ra­koz­ta­tó szín­há­zat itt nagy­já­ból Serrand Lüszisztraté-rendezése je­len­ti, egyéb­ként kor­tár­si­an hang­sze­relt klas­­szi­ku­sok és kor­társ mű­vek al­kot­ják a re­per­to­árt. S no­ha itt is van­nak el­len­druk­ke­rek szép szám­ban, a ki­ma­gas­ló ha­zai és nem­zet­kö­zi si­ke­rek fé­nyé­ben ne­héz len­ne a te­át­rum mű­sor­po­li­ti­ká­ját meg­kér­dő­je­lez­ni.
    Hogy azért az élet a ha­tá­ron túl sem fe­né­kig tej­fel, ar­ról a má­sik ki­emel­ke­dő er­dé­lyi tár­su­lat ve­ze­tő­je, Bocsárdi Lász­ló tud­na hos­­sza­sab­ban me­sél­ni. A fi­no­man szól­va sem op­ti­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött dol­go­zó sep­si­szent­györ­gyi Ta­má­si Áron Szín­ház még­is tel­jes ér­té­kű éva­dot tu­dott ma­ga mö­gött, s itt is szü­le­tett ki­emel­ke­dő elő­adás: Bocsárdi sa­já­to­san ri­deg vi­lá­gú, a mű­höz ta­pa­dó sab­lo­no­kat hát­ra­ha­gyó, a gyű­lö­let esz­ka­lá­ló­dá­sát der­mesz­tő erő­vel mu­ta­tó A ve­len­cei kal­már­ja. Az ele­ve sa­já­tos pro­fil­lal lét­re­jött ha­tá­ron tú­li tár­su­la­tok kö­zül az Urbán And­rás ve­zet­te sza­bad­kai Kosz­to­lá­nyi Szín­ház mű­kö­dik a leg­szé­le­sebb re­per­to­ár­ral, s a leg­in­kább ös­­sze­té­veszt­he­tet­len, sa­já­tos stí­lus­sal. Bár idei nagy­sza­bá­sú vál­lal­ko­zá­su­kat, a friss Tol­nai Ot­tó-po­é­mát szín­re al­kal­ma­zó, A kisinyovi ró­zsát tú­lon­túl il­luszt­ra­tív­nak és a ko­ráb­bi­ak­nál ke­vés­bé iz­gal­mas­nak érez­tem, ezen is meg­fi­gyel­he­tő a mun­ka­mód­szer sa­já­tos­sá­ga, az egyes ké­pek ki­ala­kí­tá­sá­nak perfekcionizmusa, a szí­né­szi mun­ka je­len­tő­sé­ge.
    Gon­dol­kod­tam ki­csit azon, hogy jö­vő­re egy ha­son­ló te­ma­ti­ká­jú írás szer­ző­je men­­nyi po­zi­tív pél­dát tud majd fel­so­rol­ni, hány mű­hely­ként mű­kö­dő vagy leg­alább­is ezt a faj­ta mű­kö­dést meg­cél­zó te­át­rum­ról kell majd múlt idő­ben be­szél­nie. De nem sze­ret­ném fal­ra fes­tett ör­dö­gök­kel zár­ni so­ra­i­mat, igyek­szem in­kább a kel­le­mes meg­le­pe­té­sek­ben bíz­ni. Így ab­ban, hogy a szín­há­zi szak­ma és a kul­túr­po­li­ti­ka a kö­zel­jö­vő­ben leg­alább a szín­há­zi élet min­den­nap­ja­it alap­ja­i­ban érin­tő kér­dé­sek­ben meg­pró­bál ér­tel­mes kon­szen­zus­ra jut­ni, ami a tár­su­la­ti mun­ka és a lét­re­jött elő­adá­sok mi­nő­sé­gé­ben is ma­ni­fesz­tá­ló­dik majd…



Jelenkor 2011 június – Színház-szám

A POSZT alkalmából hagyományosan megjelenő színházi különszám Vörös István Vágy, hogy koldusok legyünk című drámájával indul. Urbán Balázs a vidéki és a határon túli színházak idei évadát értékeli, Nánay István a budapesti teátrumok bemutatóiról nyújt összefoglalást. Nagy András esszéje a posztdramatikus színházzal foglalkozik, Tompa Andrea az irodalmi színpadról értekezik, Jákfalvi Magdolna Nádas Péter Szírénénekéről közöl tanulmányt, míg Uhrik Dóra a Pécsi Baletthez kötődő emlékeiről és a társulat jelenlegi helyzetéről ír. A szám két interjút is közöl: Nagy Katalin Sólyom Katalin színésznővel beszélget, Solténszky Tibor Rázga Miklóst, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatóját kérdezi.

Elemzések olvashatók az évad bemutatóiról: P. Müller Péter Camus Caligulájáról (Pécsi Nemzeti Színház), Balassa Zsófia a pécsi Janus Egyetemi Színház idei évadáról, Zeller Anna Eszter Kiss Judit Ágnes Prága, főpályaudvaráról (Pécsi Harmadik Színház) ír. Ady Mária Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című drámáját elemzi (Nemzeti Színház), Muntag Vince Claus Guth Don Giovanni-rendezéséről (Salzburgi Ünnepi Játékok) ad értelmezést.

A kritikarovatban Weiss János Koltai Tamás könyveiről, Pályi András Pászt Patrícia Mai lengyel drámairodalom című monográfiájáról, valamint a szerzőnő által összeállított és fordított Fiatal lengyel dráma című antológiáról ír. Zsótér Sándor, Jákfalvi Magdolna és Boronkay Soma Ruszt Józsefről emlékezik meg a Színészdramaturgia kapcsán, a rovat végén Ágoston Zoltán Nagy András “Dráma van”. A kortárs drámairodalom arcai című könyvét méltatja.


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.