hirdetés

Uršuľa Kovalyk: A műlovarnő

2018. április 22.

Az utóbbi időben anya gyakorta furcsán vihorászott. Azt hittem, a diákmunka teszi. Ám egyszer találtam a táskájában egy doboz gyógyszert. Rákérdeztem, mit jelentsen ez. Rám förmedt: legyek olyan szíves, és hagyjam békén, ne ellenőrizgessem állandóan. – Uršuľa Kovalyk: A műlovarnő című regényét ajánljuk.

hirdetés

A sarkig kitárt hűtőajtó mellett ült a konyhában. – Leolvasztod a hűtőt? – kérdeztem, de anyám csak rácsapott egyet ronggyal a hűtőajtóra, és csúnyán rám nézett. – Aha, értem már, rossz passzban vagy – konstatáltam. Legszívesebben észrevétlenül kereket oldottam volna. – Kicsit te is segíthetnél – kezdte a sirámot. – Csavarogsz egész nap, én meg annyit melózok, mint a cseléd. Azok a kimosott pólók, amiket egy hete raktam az íróasztalodra, még mindig ugyanott hevernek. Nem zavar, hogy száll rájuk a por? – Hallgattam. Ha anyámat rossz kedvében találtam, a legjobb volt, ha csendben maradok. Csak kiabálja, káromkodja ki magát kedvére. – A kurva életbe! – kiabálta. Észrevettem, hogy lepattogott a körömlakkja. Elhanyagolja magát Azt hiszem, kissé fel is öntött a garatra. – A cipő, amit egy hónappal ezelőtt vettem, teljesen tönkrement. Hát lopom én a pénzt? – vetette a szememre. Vártam, mikor csúcsosodik ki a dührohama. Alázatosan leültem, készen arra, hogy rám zúdítsa a további szemrehányásait. – Ez nem mehet így tovább, Karolina. Minden őrült drága, és az alacsony fizetésemből nem telik arra, hogy fedezzem a lovastornász mániáidat. A dzseki, amit tavaly vettem... az is bűzlik a ganétól, meg az ujja is elszakadt – csapkodta a nedves rongyot a földhöz. El szerettem volna magyarázni, hogy Cecil az egyik ártatlan játék során véletlenül eltépte a fogával, de anyám nem hagyott szóhoz jutni. – Leszarom – a hangja sírásba ment át. – Hálátlan, lusta kölyök vagy. – A szempillájáról lefolyó fekete festék csíkot hagyott az arcán. Úgy nézett ki, mint egy valódi dühös alkoholista.

Kivettem a rongyot a kezéből, és szóltam, hogy majd befejezem. Inkább nézzen meg egy filmet. Zokogástól elcsukló hangon megjegyezte, mennyire felcseszi, hogy a kínaiaknál kénytelen vásárolni. De ő tényleg képtelen ennél többet keresni. Előhúztam a szekrényből a boros üveget. Töltöttem neki egy pohárkával. – Kidobtak bennünket Romanával a csapatból – közöltem vele szárazon, és nekiálltam, hogy kimossam a hűtőt. Anya úgy tett, mint aki nem hallotta, mit mondtam. Kortyolt egyet, aztán még jobban bőgni kezdett. – Hiszen benne voltál a válogatottban! Mit
műveltél már megint? Annyi pénzembe elvitte már ez a lovastorna! És a végén kihajítanak? – A körmömmel levakartam a hűtő faláról az odaszáradt tojást, és megpróbáltam elmagyarázni anyámnak, mi játszódott le a lovardában. De nem figyelt. Csak körbe-karikába ugyanazt szajkózta, hogy ez mennyibe pénzébe és idegébe került. – Szóval keresek valami diákmunkát. Segítek majd itthon, és befestem a hajad, mert úgy nézel ki, mint egy öregasszony – próbáltam kicsit könnyíteni a helyzeten. – Ezenkívül most lesz a felvételi. Legalább marad időm a tanulásra. – A diákmunkából származó pénz ígérete felszárította anyám könnyeit. – Na igen. De felvesznek egyáltalán ilyen kamaszlányt már valahova dolgozni? – kételkedett. Folytattam a hűtő sikálását. – Anya, hiszen már tizenhat vagyok – morogtam dühösen. Utálom, amikor gyereknek néz. Anyám ismét kortyolt egyet a borból. Felsóhajtott és kiment, hogy felhívja Gizkát, nem tud-e valamilyen diákmunkát. És nem sokkal ezután már újságot kézbesítettem. Mire megszoktam a négyórai kelést, majd megütött a guta. Később már megszerettem ezeket a reggeleket, amikor a város ébredezni kezdett.

Ilyenkor még üresek és csendesek az utcák. A kóbor macskák uralják. A fészekből kihullott madárfiókák panaszosan csipogtak. Az autók sem berregtek még, így kiélvezhettem a rigók reggeli énekét, és a frissen sütött kenyér illatát. A munka nem volt nehéz. Még ha sokat kellett is járkálnom. Az sem számított, hogy kiraktak a lakótelep legfélreesőbb végébe, ahova az idősebb kézbesítők már nem akartak kimenni. Jó kondiban voltam. Hallgattam a nyitott ablakokból kiszűrődő párbeszédeket, és a bulikból kihallatszó zenét, amit elfelejtettek kikapcsolni, pedig közben már mindenki elaludt. Jól éreztem magam. Néha átlapoztam a folyóiratokat, amelyeket az átkosban nálunk még nem árusítottak. A Koktélt vagy a National Geographic-et. Ott olvastam egy férfiról, aki hiénákkal élt együtt. Beszélgetett velük. A fényképen épp az egyiket etette. Nyers hússal, amit a szájában tartott. Az egyik ilyen péntek reggel a kapu melletti lépcsőkön ültem, a Koktél legújabb számát olvasgattam. A lépcsők alatt feküdt valaki. Egy piás, futott át az agyamon. Megnéztem a lábát. Ismerősnek tűnt. Visszaraktam a folyóiratokat a kocsiba és lemásztam. A földön fecskendők hevertek szerteszét, használt tűk, üvegek, kartondarabok, és köztük... – Árpi! – kiáltottam fel meglepődve. Nem felelt. Megérintettem. Él-e egyáltalán. Lesoványodott, koszos volt. Az arcán piroslottak a pattanások, mint a jelzőlámpa fénye. – Jaj, te vagy az? – mozdult meg. – Már azt hittem, a zsaruk. – Segítettem neki felállni. Pihekönnyű volt. Mint az összegyűrt papír. Reszketett. – Nincs egy húszasod? – kezdte a koldulást. A szeme furcsán csillogott. Kiéhezett állatra emlékeztetett. Megkínáltam szalámis kiflivel. – Nem vagyok éhes, vennem kell valamit – makogott. Nem értettem. Bámultuk egymást. Mintha eddig még sosem találkoztunk volna. Nevetni kezdett. Észrevettem, hogy teljesen tönkrement a foga. – Nem gitározol valamit? – kérdeztem. Árpi habogott, hogy eladta. Mert most a gitárnál milliószor jobbat talált. Valami, aminek köszönhetően a legnagyszerűbb dalok születnek a fejében. – Persze, én meg a Jitka Zelenková vagyok – vágtam rá ironikusan. Már mindent értek. Megfogtam a kocsimat, hogy inkább odébbállok. – Haverok vagyunk, nem? – ugrabugrált előttem, és megragadta a karom. – Ki vette meg a közértben a cukrot, na ki? És a baró zene, amit adtam... meg a sok cigi? – Rápillantottam a koszos körmére, a nikotintól megsárgult ujjaira. Egész testében reszketett. Az egyiptomi pap mágikus tekintete elillant. Megkínzott kutyára emlékeztetett, amiről nemrég olvastam. Szó nélkül előhúztam a pénzt a zsebemből. Árpi gyorsan kikapta a kezemből. Eltűnt a panelházak között.

Az utóbbi időben anya gyakorta furcsán vihorászott. Azt hittem, a diákmunka teszi. Ám egyszer találtam a táskájában egy doboz gyógyszert. Rákérdeztem, mit jelentsen ez. Rám förmedt: legyek olyan szíves, és hagyjam békén, ne ellenőrizgessem állandóan. Azt mondta, asszisztensként mindig jókedvűnek és mosolygósnak kell lennie. Kezdett megzakkanni. Reggeltől estig állandóan csak dolgozott. Legalább egy kicsit segíteni akartam. Főzni kezdtem. Az első szörnyűségek ehetetlenek lettek, de fokozatosan megtanultam elkészíteni egy-két ételfélét. Káposztás cvekedli, bableves, tökfőzelék. Állandóan ezeket főztem körbe-körbe. Meghívtam Romanát is ebédre. A káposztás tészta felett morogva megjegyezte, túl csípős. Elkényeztetett liba. Az apja halála után anyagilag is jobb helyzetbe kerültek. Az anyja telkeket örökölt valahol. Megvette Romanának a speciálisan kialakított gyógycipőt. Szinte nem is sántított. Szépen öltözött, sminkelte magát. Olyan volt, mint a jó családból való lányok. Már középiskolába járt. Látszólag nagyon élvezte. Sminkesnek tanul. Szoci őskövületnek tűntem mellette. Sokkal ritkábban jártunk már ki a lovardába. Rominak nem volt rá ideje, nekem meg pénzem. Heti egyszer kiganajoztunk Cecil alól, és elvittük sétálni az erdőbe. Már nem lovagolták. Éreztem, neki már befellegzett. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen undorító módon válnak meg tőle. A lovakkal teli karámban akadtunk rá. Az istállók felé tekintgettek. Páran egymás hátát harapdálták. A kapun csillogott a bezárt lánc. A színpompás ősz már táncot járt az erdőben. A levegőben gombaillat terjengett. Emlékszem a faágakon elterülő, csillogó pókhálókra. A horgolt függöny jutott eszembe, amit Juci néni szobájában láttam. A lovász szárazon bejelentette, hogy a karámban lévő lovakat le fogják vágni. Romanával Cecil orrlyukait simogattuk. Répát koldult. Elképzeltem, ahogy egy büdös kamionba terelik, a riadt lovak megtapossák. Megverik, hogy menjen már gyorsabban a halált hozó bokszba, ahol árammal agyoncsapják, és fejét veszik. Tehetetlenségemben sírni kezdtem. Majd megőrültem a gondolattól, hogy a mi Cecilünket bedarálják felvágottnak, patáiból pedig zselatint készítenek. – Ezt nem engedhetjük meg – vinnyogtam. Éreztem, ahogy Romana reszket. Az állán lecsorgott a könnyektől felázott alapozó. Az ajkába harapott. Valami értelmeset próbált meg kitalálni. – Ellopjuk... éjszaka – nézett rám sápadtan. – A ló nem gyufásdoboz – figyelmeztettem. Letörölte a sminkjét, koszos tenyerével Cecil tokáját simogatta. Rágyújtottam. A cigaretta íze megnyugtatott. Megpróbáltam hideg fejjel gondolkodni. – Csak egy esélyünk maradt. – Romana hallgatott. Jól tudta, mi jár a fejemben. Még jobban elfehéredett. Úgy nézett ki, mint a halál, a szeme helyén két folttal. Megsimogattam az arcát. Furcsa nyugalom szállt meg. – Kevés az időnk. Már holnap elszállítják őket – suttogta. Eloltottam a cigit, kézen fogtam, és elindultunk az erdőbe. Gyógyfüvekért, amelyek elhozzák Cecil számára a szabadságot.

Sokáig tartott, mire megértettem, ez végérvényes. Mindig is ilyen értetlen voltam. A totalitárius rendszerben éltem le életem legsikeresebb részét. Szép kis irónia. Úgy éreztem magam, mint egy kollaboráns. A legszebb emlékeim azokból az időkből származtak, amelyekről mindenki csak átkozódva beszélt. Egyszer értem a csúcsra. Tündököltem, majd ennek is vége szakadt. Kislány, nincs szerencséd! A hegycsúcs homokdűnévé változott. Belesüppedt a lábam. Egyre mélyebbre süllyedtem. Talán öngyilkos lehettem volna. Épp azon a napon, amikor a műlovarnő valóban boldog volt. Hazaérve a versenyről lezuhanyozni, felvenni valami szépet. Befeküdni az ágyba. Magam köré rendezni a csillogó érmeket. Lenyelni a pirulákat. Vagy megengedni a gázcsapot. Ezt kellett volna tennem. De nem tettem meg. Így végig kellett néznem, ahogy az egyiptomi pap megásta a sírját. Csupán apró fehér kövek maradtak utána a homokban. Tehetetlenül végignéztem, ahogy az indiai ágyas felolvad a borospohárban. Csak egy arany fülbevaló maradt az pohár alján. A harcosnő lerakta a dárdát. Rúzsos cicababává vált. A szemes trükköm sem működött többé. Végtelen, szürke köd terjengett körülöttem. A késem megrozsdásodott. Érzéketlenné váltam. Az ürességtől. A műlovarnő üres edénnyé változott. Mint a tök. Ha megkocogtatták, az üregeiből fura, kongó hang tört fel. Túléltem pár százezer reggelt, és millió éjszakát. Ettem, aludtam, ürítettem. Megöregedtem, megráncosodtam. Sokáig azon morfondíroztam, hogyan csináljam. Várakoztam. Vártam a csodát, mint a kornyadozó katángkóró. Ami semmi másra nem képes, csak várni. Mindaddig, míg förtelmes húgyszagom nem lett. Míg magasan a fejem fölött végre meglocsolták porlasztóval a muskátlit. A dühös fehér csődör kinyargalt a rétre. Vártam, míg összegyűlik a nyál a számban, hogy rendesen leköphessem. Ezüst pókhálót repített a szél. Egyszeriben olyan csodásan távolinak tűnt a világ. Az indián öregasszony odanyomta ajkát a számhoz, és hosszú csókjával kitörölte az emlékeimet.

Vályi Horváth Erika fordítása

A fordításkötet a pozsonyi Anima Társaság gondozásában jelenik meg, a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon a szerzővel és a műfordítóval Görözdi Judit irodalomtörténész és Proics Lilla újságíró, aktivista beszélget. Időpont: április 22., vasárnap, 15 órától, helyszín: B33 stand

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.