Egy férfi, aki az ódon, vidéki szálloda szobájában fekszik. Amiért tegnap idejött, mint azonnal kiderült, okafogyottá vált, akár már vissza is utazhatott volna az este, de fáradtnak és tehetetlennek érezte magát, maradt. Körülöleli a boltíves szoba, olyan, mint egy homályos s egyre átláthatatlanabbá váló barlang. Igaz, ez csak később jutott az eszébe, hogy egy barlang mélyén hever. Az ágy egyik oldalán nyílik a nagy, kettős szárnyú ablak, a másik oldalon keretes tükör függ a falon, s ő, háttal az ablaknak, ezt bámulja egész nap. Ezt a tükröt, s benne az ablakot, az ablakon át a szálloda előtti utca részletét, a fákat, a néha elsuhanó autókat, a gyalogosokat. A színek néha elhalványodnak, mintha távolodna mindez, de azért felismerhető a kép.

Aztán, ahogy a délutáni álomból felriadva kinyitja a szemét, határozottan azt érzékeli, hogy vibrálnak a falak. Nem megmozdultak, nem valami földrengés vagy holmi súlyosabb jármű rengette meg őket, például a csillár a feje fölött meg se moccan. Mint a vékonyra szelt kenyér tésztás belseje, amin áttetszőek a lyukak. Azt is látja, hogy nincs mögöttük semmi, de igazán semmi, csak a szoba van, itt körülötte, az oszlásnak indult falakkal, s azon túl semmi.

Arra gondol, hogy míg majd a matrac egy ideig őrzi a teste alakját, az ő teste vajon őrzi-e valameddig is a matrac érintését. Olyan jó kedve támad ettől a gondolattól, hogy még fel is nevet.

Messziről hallani véli a régi, ismert füttyöt, azt dallamot, amit hajdan a családi füttyüknek használtak, ő, az apja, az anyja, nem is tudná megmondani, mikortól lett az a szokásuk, s hogy miért éppen ezt a jellegtelen dallamocskát választották ki közös jelnek, de ez volt az ő füttyük, a jel, egy idő után még a legnagyobb zajban is képes volt azonnal meghallani, kiszűrte a kiabálások, zúgások és füttyök sokaságából,  minden másban sokkal inkább tartózkodó, s a kívül állókkal szemben legalábbis leplezett, szemérmes volt a viszonyuk, miért éppen a fütyülés, ez a visszafogottnak, s udvariasnak semmiképpen nem nevezhető gesztus,  persze nem volt bonyolult dallam sem, meglepő, hogy ezt az egyszerű jelet mások miért nem használták, illetve miért csak most, itt, a sötétben, annyi év után, olyan távol az egykori otthonától hallja meg újra, messziről, ki tudja, csupán valaki a magányát oldja a fütyülgetéssel, ahogy hazafelé ballag a villanyfényes utcán, ugyanazzal a jellel, ezt kénytelen beismerni. Úgy alszik el, hogy mélyen és szomorúan sajnálja önmagát. Azt álmodja, hogy maga elé nézve, mozdulatlanul ül az asztalnál. Közben az asztallapra fektetett két kezét nézi, lassan, egyenként mozdítja az ujjait, mint aki csodálkozik e finom kis műszerek kidolgozottságán, precíz és célszerű működésén, összehangoltságukon, ahogy beszél, ezek az ujjak éppen a lélegzetvételek és a szavak ritmusát követik, azt, ahogy elmondja, hogy milyen álma volt, arra ébredt fel álmában, hogy sürgős teendője van, s máris a régi, falusi temetőben találta magát, a patakon túli dombon, kétsége se volt afelől, hogy azért van ott, hogy kiássa a rég meghalt nagyapját és nagyanyját, ellenben nem talált szerszámokat, csakis az ujjait, sáros és ragadós volt a föld, nyálkás csomókban tapadt a karjára is, az egymás mellé fektetett koporsók viszont épek, mi több, fényesek voltak, érintetlennek tűnt rajtuk a lakkozás, előbb kikaparta mind a kettőt, letörölte a sárfoltokat, aztán nyitotta fel, ott feküdt a fehér selyembélésben a nagyapja és a nagyanyja, éltek mind a ketten és mosolyogtak, mert jókedvűek voltak, a koporsók felnyitása után megfogták egymás kezét, annyira örültek egymásnak, hogy nem is figyeltek az őket kiásó unokájukra, mosolyogtak szótlanul és örültek, hogy érinthetik egymást, ez a mosolyuk maradt meg őbenne is az ébredése után, a jókedvük könnyedsége és semmit nem akarása, a mozdulat, aminek éppen elég volt már az, hogy foghatták egymás kezét, mosolyogtak, mondja, és mosolyog.