hirdetés

Utazás valóságból valóságba

2014. május 10.

Mint ahogy arról már beszámoltunk, a 2014-es AEGON Művészeti díjat idén Kun Árpádnak ítélte oda a szakmai zsűri. A május 7-én a Katonában tartott ünnepélyes díjátadón azonban nemcsak a nyertes Boldog Észak című regényt ismerhettük meg, hanem különleges belső utazás során a többi jelölt könyvét is. - Harmos Noémi beszámolója.

hirdetés

A Katona József Színház színpadán nyolc szék sorakozik a félhomályban, a rendezői jobbon elkülönítve még kettő egyfajta beszélgető sarokként. A székek mögött vászon, meleg színű, barátságos fények tíz különböző szék képe vetül rá. A funkció ugyanaz, a megvalósítás egyedi. Winkler Nóra arról beszél, hogy bár az Aegon Művészeti Díj kiosztójának okán gyűltünk össze, az este nem csupán egy ember sikerét hivatott kiemelni, hiszen a tíz jelölt műveinek megidézésével egy világkörüli utazásra szeretnék invitálni a közönséget, ami azért is állja meg a helyét, mert a kiválasztott irodalmi művekben valamilyen formában jelen van az utazás, az elvágyódás a fiktív vagy valós tájak, helyek irányába.

A szerzők egyenként lépnek a színpadra: Esterházy Péter, Kun Árpád, Gergely Ágnes, Bereményi Géza, Takács Zsuzsa, Tompa Andrea és Csabai László. A sorban érezhető hiányjelek. Krasznahorkai László New York-i útja, Tóth Krisztina pedig lánya betegsége miatt maradt távol. Majd elsötétül a színpad, egyetlen széket világít meg a reflektor, éreztetve az állandó hiányt. Winkler Nóra hangja elcsuklik, miközben Borbély Szilárd nevével zárja a jelöltek színpadra hívását.

Tóth Krisztina Akvárium című regényéből Jordán Adél által tolmácsolt részlet után a beszélgetőpartner távolléte miatt Winkler Nóra mondott pár szót. A generációkon átívelő történetet anti-lányregénynek nevezte, majd kiemelte, hogy a hatvanas-hetvenes évek pontos, tárgyakkal történő, ám minden nosztalgiát mellőző megidézése miatt is fontos olvasmány az Akvárium. Megidézte az írónő egyik interjújának részletét, amikor a kérdésre, hogy mit szól a jelenlegi magyar közhangulathoz azt felelte, szerinte mi itt Magyarországon mind a Sátántangó díszletei között élünk. Ezzel a gondolattal meg is érkeztünk utunk következő állomásához: Krasznahorkai László Megy a világ című művéből hallhattunk részletet. A szövevényes mondatokból kibontakozott a beszélőben dolgozó vágy, hogy eljusson vagy az Angel vagy a Victoria, de legalább a Schaffhausen-vízeséshez. A kínzó késztetés eredetét nem tudja megmagyarázni, csak azt érzi, hogy szeretné megtudni, melyik vízesés hangját hallja, bármerre is megy. A komikus ismételgetéssel meg-megszakított önszabotálás eredményeként az idézett részlet végén világutazó beszélőnk Shanghaiban találja magát – ahol természetesen egy vízesés sincs.

Minden jelöltnek ki kellett választania előzőleg egy-egy képet, amely kapcsolódik művéhez: Esterházy egy '90-es évek táján Prágában készült képet mutatott be, amelyen Bohumil Hraballal együtt látható. A találka Szigeti László nyomására valósult meg, Esterházy így kommentálta: „Hrabalról az írásokból nem lehetett tudni, hogy kellemetlen pali". Talán az Arany Tigrisben találkoztak először, Hrabal egy hosszú asztalnál ült egyedül, senki sem mert leülni mellé. „Sértetten ült ott, erre én is megsértődtem", kommentálta az író, majd hozzátette, hogy később egy másik helyen a kellemetlen első benyomás felülíródott: „bonyolult este volt, sok sörrel és katarzissal."

Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat kapcsán Winkler Nóra megállapította, hogy idő és térbeli összetettsége mellett a 17. századot érzi a mű központi idejének. Kérdésére, hogy miért van ez így Esterházy azt felelte, nem  biztos abban, hogy ez így van, de ha annak, hogy ez szól ki a szövegből az lehet az oka, hogy számára ez a korszak jeleníti meg az időt, amikor még nem dőlt el katartikusan minden. A műsorvezető ezután azt firtatta, minek köszönhető a sok receptúra és a nagy evések részletes leírása a könyvben. A banális kérdés egy fontos, egész estén átívelő kijelentéshez vezetett: Esterházy szerint egy író nem sok mindenhez ért, többnyire semmihez, ezért használ fel mindent munkája során, amit egy kicsit is ismer.

A felolvasott részlet után Kun Árpád foglalt helyet Winkler Nóra mellett, aki a Boldog Észak keletkezéséről kérdezte a szerzőt. Kun Árpád elmesélte, hogy egy őshaza, egy ősi szellemi közösség, egy állapot megfogalmazódását követte a hiteles alakok szerepeltetése (cselekményéhez két barátjának történetét vette alapul). Aimé Billion európai apa és afrikai anya gyermekeként már önmagában is több világot egyesítő személyének norvég tájon zajló történetéből árad a külföldi irodalom hatása, mintha mellőzne minden magyar előzményt. Kun Árpád ezzel kapcsolatban elmesélte, hogy amíg Magyarországon élt, rengeteg francia szerzőtől olvasott, belső emigrációban volt, mielőtt külsőbe került volna.

Őt követte Gergely Ágnes, aki memoárkötetéről a Két szimpla a Kedvesbenről beszélt. Elárulta, hogy művében igyekezett a teljes, csupasz valóságot, az ötvenes évek trabantos, velence rádiós valóságát reprodukálni. Kiderült az is, hogy embert próbáló feladat volt, hiszen az író folyton hazudik: a fikció rászoktatja az embert arra, hogy egy emelettel följebb járjon. Gergely Ágnes a fikcióhoz ragaszkodást az ötvenes évek valóságfétisével, a realizmus jelszóvá tételével és az országhoz kötött, külföldtől elzárt fiatalság valóságból való elvágyódásával magyarázta.

Bolbély Szilárd Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című művéből Elek Ferenc közreműködésével hallhatott a közönség egy részletet, amiben az elvágyódás végcélját jelentő Kanada a gyermekeknek egy csokoládéban testesül meg. A különleges, ritkaságszámba járó édesség jelkép lett, s mivel fontos feladata az emlékeztetés a célra, így nem lehet megenni. Amikor a szigorú anya úgy dönt, mégis, már késő: a csokoládé megromlik, csak a papírja marad.

Gergely Ágneshez hasonlóan Bereményi Géza is egy valós történetet dolgozott fel Vadnai Bébi című regényében. Egy nő nagy szerelmének titokban tartott történetét írta meg, amit negyven éve mesélt el neki az egyik barátjának édesanyja. Az évekig megíratlanul maradt történet a barátja apjáról szól, akit fiatalon megszállottan kutatott, majd amikor Bereményi elmesélte volna a találkozás történetét neki, kérte, hogy ne tegye. Bereményi azt is megosztotta a közönséggel, hogy igyekezett minél kevesebbet változtatni alapanyagán, a nevekkel való játékon kívül nem változtatott az asszony történetén, stílusával is az elbeszélés folyamatát idézte meg.

Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című verseskötete bevezetéseként egy Sziddhártát elmélkedés közben ábrázoló képet hozott, majd felidézte a történetet, miszerint Kapilavasztu városa felett uralkodó apja a fiú békéje érdekében eltávolította az összes utcára kényszerülő embert birodalmából. Közelebbről arra a pillanatra összpontosított Takács Zsuzsa, amikor Sziddhárta mégis találkozott egy véletlenül ottfelejtett szegénnyel és arra, hogy milyen úton indította el Sziddhártát ez a találkozás. Felolvasott versével kapcsolatban megjegyezte, hogy az abban leírt képet – ami egy alakot ábrázolt zsebórával a kezében – gyermekként mindig várakozással figyelte: mikor jegyzi meg az időt és teszi el az órát? Akkor még nem gondolt arra, hogy az idő múlását figyeli, tette hozzá. Elmesélte, hogy verseiben az utazás mindig képzeletbeli, de ettől még ugyanolyan valóságosnak tekinthető. Irodalmi elődként gondol Kálnoky Lászlóra, Dosztojevszkijre és Weöres Sándorra, utóbbitól többek között azt is megtanulta, hogy nem számít az idő és a hely, az ember ki tud lépni a valóságból, a vers is kilépés.

Tompa Andrea hozott képe kapcsán elmondta, abszurdnak találja, hogy lefotózza Kolozsvárt, nem is tudná kiemelni a város egy részletét sem, hiszen ahogy az otthonnak is több sarka van, úgy a város több szegletéhez is erős kapocs fűzi. Fejtől s lábtól című regényében egy férfi és egy nő, két orvos történetén keresztül igyekszik megfogalmazni a veszteség érzetét, a trianoni traumát, de a veszteséget nem visszahozni, hanem eltemetni kívánta. Esterházy gondolatához kapcsolódóan jegyezte meg, hogy az írói tényközlések, a világok megfogalmazása mindig az illúzión, az „olyan, minthán" alapul. Az orvosi kifejezések, a műtétek leírásával talán sikerült betekintenie ebbe a világba, de természetesen szüksége volt egy hozzáértő véleményére is, hogy ne maradjanak a leírásokban hibák. Művében két ember és egy változó világ magányát és történetét egy közös világ megteremtésével igyekezte kifejezni.

Utolsóként Csabai László Szindbád Szibériában című regénye került terítékre. Műve a Szindbád, a detektív folytatásaként jelent meg, Csabai – bevallása szerint Krúdy alakjától függetlenített – főhősét Bagdadból egy izgalmas, rejtélyes, szinte kiismerhetetlen, megkötésekkel teli világba utaztatja. Szibéria és a Szovjetunió kettőségét pontosan az utazásban ragadta meg: elmondása szerint ugyanis a rövidebb autóval megtett utakhoz gyakran rengeteg engedélyre volt szükség, míg vonattal hihetetlen távolságokat ívelhetett át az ember. A kötött pálya, a meghatározott rendszerbiztos út és úti cél korlátozott, de értékes szabadságot jelentett. Az írását bemutató szövegben elhangzott jellemzés kapcsán, miszerint regénye „dermesztően pontos, igazi csabai" megjegyezte, hogy Király Levente, a Magvető Kiadó szerkesztője ezt nem biztos, hogy pozitív jelzőként értené, majd komolyra fordítva a szót hozzátette, hogy a pontos valóságalkotás a hitelesség és a kis dolgokban megmutatkozó precizitás, a korhűség eredménye.

Ekkor végre elérkeztünk a díjátadáshoz is, amelynek kapcsán Zatykó Péter, az AEGON vezérigazgatója kiemelte, hogy céljuk minél tovább életben tartani az évek során Magyarország legnívósabb magánfinanszírozású művészeti díjává vált Aegon Művészeti díjat. Fontosnak tartotta megemlíteni a díj legfontosabb célját, az olvasás, közelebbről a magyar kortárs irodalom kiemelkedő alkotásainak népszerűsítését. A Zatykó által is kiemelt és ezidáig titkos szakmai zsűri összetételét Winkler Nóra ismertette. A döntés Diószegi Endre, E. Csorba Csilla, Kúnos László, Lévai Balázs, Szilágyi Zsófia, Szörényi László és Zachár Zsófia szavazata alapján született meg. Az ekkor már tíz perce egy borítékban lapuló eredményt végre nyilvánosságra hozták: mint ahogy arról már beszámoltunk, Kun Árpád nyerte az idei Aegon Művészeti díjat, aki elárulta, hogy természetesen eljátszott a gondolattal, hogy nyerhet, és bár felesége („mint a felelős emberek") azt tanácsolták, ne reménykedjen, a felelőtlen ego bizakodását nem tudta meggátolni. Szörényi László laudációjában kiemelte, hogy Kun Árpád regénye „egy olyan üzenet hordozója, amely szerint ami az emberben a legértékesebb, az elpusztíthatatlan és a legnehezebb körülmények között is újjászülethetik."

Harmos Noémi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.