Utolsó sorok bölcselete

Vas Istvánról

2011. december 17.
Láttam Vas István utolsó lakását a budai rakparton – fényes délben, élő otthonként. Húszéves se voltam. Mi vitt oda, honnét vettem a bátorságot? Vajon mi bizonyult döntőnek...? Az olvasó ember ifjonti láza? Mindenesetre fogadott az otthonában. Ő, a magyar költészet akkori doyenje. - Vas István épp húsz éve, 1991. december 16-án halt meg. Térey János ez alkalomra született írását olvashatják.

Akár életének Oresztésze, Radnóti Miklós, Vas István is a villongó avantgarde felől érkezett. Kassák tanítványából (és vejéből) lett harmincéves korára a humanista újklasszicizmus egyik zászlóshajója. Apakomplexusát viharos konfliktus során gyűrte le. Érett költészete – bármennyire is ódzkodtam először, hogy így nevezzem –: romantikus hivatalnoklíra. Ha még jelzőket keresek, kereszténynek mondom és balosnak. Baloldali, egyáltalán számít ez a kitétel? Természetesen, hiszen vershősei között például Che Guevara és Allende is szerepel, s az 1955-ös Hét tenger éneke előszavában ő maga jegyzi meg, hogy első fordítása „Dietzgen, a munkásfilozófus levele volt Marxhoz, A tőke megjelenése alkalmából”. Ám a rámenősen ideologikus felhangoktól, mondanom sem kell, mégis mentes ez a jelentős költészet.
    Próbálva megragadni valakinek a lényét, lényegét, hányszor kapjuk magunkat azon, hogy vérmérséklete, alapvető jellemvonásai, hajszíne mellett megemlítjük szülőhelyét, családja – vélt vagy valóságos – származását, netán vélelmezett pártállását is. Fölöslegesen? Tapintatlanul? Baloldali, keresztény, humanista: művészetről szólva érnek egyáltalán valamit az efféle, elkötelező címkék? Számomra, ha formátumos alkotásról van szó, ezek a szerző szellemi és társadalmi tájékozódására utaló jegyek, hiszen verset írni nem lehet pusztán elvek segítségével.
    Vas István óvatos, a gyávaságig óvatos civil volt, aki éneket írt a félelemről. „Nem a halál, csupán az út oda / A gyávaság kegyetlen cinkosa: / Árnya szívemre száll, rabolni rangját” (Nem a halál). Vas a prolongált carpe diem sok vihart látott és idős korára napsütötte embere („Mert ennyi csak szeretsz és szeretlek / Milyen egyszerű ez tényleg”, Ljubomira). Pici meghunyászkodás, a kis alkuk hangja is kicsendül némelyik verséből, nem? „Nincsenek razziák, nem árt neki manapság / Egyszerű följelentés. De mégis fél...”, írja az 1970-es Anakreoni dalban). A szerző, aki fiatalkorában, úszás után régi kötésű Horatiusát lapozta föl kéjjel („Így élek bástyájában önmagamnak”, Egy nap története). Aki – pontosabban: akinek vershőse! – égő gyufafejjel közelít a potrohos darazsat fölfaló imádkozó sáskához, s kivégzi a gyilkos rovart: „Az Istennek e remekét...” Akinek számára az angol barokk és a francia szürrealista költészet, Bartók zenéje és a megbuktatott Salvador Allende embersége egyaránt magától értetődő. (Habár: „nem értek hozzá”, mondja Bartókra. De attól még élvezheti ínyencként.) Vas, akit többszörösen megihlet a mozgófénykép, baudelaire-i refrénű verset szentel neki (Elégia a moziról). Aki epikureus életélvezőként gondol a rusztikus külvárosi kosztra, Ötven felé. Akárhogy is történt, „megérte”, ez egyik kedvelt refrénje, mert így szól az Új nyár is, 1954-ből:

    Kudarcra, konok szeszélyre,
    Nézek vissza a veszélyre,
    A megértetlen miértre:
    Megérte, megérte, megérte.

    Vas vérbeli kultúrlényként hisz a nagybetűs Múzeum eszméjében, a neves gyűjteményekről mégis minduntalan a nagy, állami szintű műkincs-orzások, úrias fosztogatások jutnak eszébe (Római rablás, Négy hellászi futam). Így mereng Domitianus császár stadiumjának helyén:

    A Piazza Navona
    Egy régi aréna
    Ellipszisére:
    Igy épült Róma 
    A régi helyére,
    Hitet cserélve.

    Aki büszke magányában az ifjúi egyedülléthez fohászkodott, s a későbbiekben is megmaradt e jó szokásánál: „Adj bátor szívet és elmét, / Vígan kimaradni e korból!”, Ének a magányról). Mintha már első, 1932-es  kötetének  címe is (Őszi rombolás) a fekete jövendőt előlegezné. Pedig e cím valójában – megírta – elképesztő nyomdahiba „ősi rombolás” helyett! Ő, aki a harmincas években előre érezte „korának fojtó hullaszagát”, megtanult gyűlölni, sőt, megtanulta gyönyörűnek látni a gyűlöletet. Minden történelmi korszak kitermeli a maga súlyos élethazugságait, s ő ezeket rögzíti A harmincas évek mítoszaiban („felsültek a német fegyverek, / De jól elsültek a német fogalmak. Szertelövellték / Tartalmukat a szabad világba. Bárdolatlan / Barbár- és leleményes furatú vigécagyakba”).  Látott két világháborút, néhány forradalmat, megélte a pasaréti bujkálást Ottlik gyámolított vendégeként. Brutális háborús életképe a November, amelynek beszélője a saját anyját ismeri föl a gettó felé hajtott halálmenetben. Elképzeli, ahogyan nemsokára a nyilasokat hajtják egykori üldözöttjeik a vesztőhely felé; majd ő maga hazamegy, és a test elemi kötelességét teljesítve megvacsorázik. S a szerző valóban átvészelte a holokausztot, és hajszál híján ugyan, de megúszta fizikai kínzás, börtön, száműzetés nélkül Rákosi rémkorszakát. Igaz, 1953-ban – jóllehet saját kérésére – fölmentették a párttagság alól, s bármiféle fölmentés ténye akkor jóval baljósabban csengett, mint manapság egy fegyelmi.
    Kevés ilyen kiegyensúlyozott, mondhatni, „rendes” és jólfésült költői életművünk van. (Terjedelmében, igaz, kicsit túlhabzó, sok az átlagos, fecsegő, minőségi tollpróbának tetsző verse, s ezek talán eltakarják a legjobbakat a mai olvasó szeme elől – bár nem tudom, szakmabelieken kívül akad-e egyáltalán olvasója manapság.) Büró és lant. „Átkozottul és földhözragadtan realistának” vallja magát. Egyfajta kivetülése ez privát hivatalnokéletének? Hiszen Vas tisztviselőként Újpesten és Angyalföldön éveket töltött céges íróasztal mögött, majd szerkesztőként szintúgy; igaz, már mestersége műhelyében, a Szépirodalmi Kiadóban. Nem, ez alkati kérdés. Vas csöppet sem volt irodalmi fenegyerek, jóllehet indulatai őt is elragadták néha. Apagyilkos lendülettel, különösen kegyetlenül írt kritikát Kassákról, amikor szakításuk után hajdani mestere regényben figurázta ki Vast (Megnőttek és elindulnak), műkedvelő mozgalmárnak és önjelölt irodalmárnak, anarchistát játszó, jóléti polgárfiúnak ábrázolva, egyébként ugyancsak igazságtalanul. (Habár elvárható-e bármilyen regénytől a „valóságnak” való „objektív” megfelelés?)
    A kemény ingnyakú Arany János nem vér szerinti – és saját állítása szerint – „dekadens” unokája, és örököse az önmérsékletben, a pontosságban. A „Tiziánt–a ciánt”, ez a megpecsételő erejű rímpár mintha Kosztolányi glóbuszán fogant volna, és valóban, az „erős férfi”, Kassák Lajos alakját ő homályosította el az ifjú Vas szemében. Klasszikus és klasszicista költőelődök mintájára egy-egy fogalom adja verscímei jó részét (Egyenlőség, A törvény, A gyűlölet, A technika, A diadal stb.). Definitív megfejtések? Még csak azt se mondanám. Szándéka szerint talán igen, hiszen Vas István-i vonás – így nevezem – az utolsó sorok bölcselete, a szelíd, sőt, legszelídebb didaxis, a verszárlatba foglalt, első hallásra szinte észrevétlen, mégis fülbemászó tanulság. Ami amúgy régi költők ismérve. Védjegye neki is, mivel ő is régi költő. Már életében az volt. Legszebben a Húsvéti ének a testről gyászéneke zár: „Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel”. Avagy: „Mert énnekem újszerü, mesteri formát / Nem hozhat, csak a halál” (Gyertyaszentelői elégia). Vagy figyeljük meg ezt: „De hiszem, hogy ami van, az van / És lesz is valahogy” (Teréz körúti elégia). És ezt: „Hát tedd, ahogy tanultad, / És rabold ki a multat / A jövőnek (Római rablás). 
    1989 őszén lett egyik fő-fő, Budapest mítoszába beavató törzshelyem a Csarnok söröző az (akkor éppen) Rosenberg házaspár utcában. Fülemben a somlyó zoltáni könnyedségű Vas-vers alexandrinjai ugyanerről az ólipótvárosi útvonalról daloltak, a volt és leendő Hold utcáról, mégpedig így: „De már oly messze minden, mi volt és ami voltam: / A Hold utcában élek s úgy élek, mint a holdban.” Az egykor vidékies utcában álló, stukkós házat (az ablak szemöldökpárkánya fölött Dávid-csillaggal), ahol Vas lakott, nemrég egy luxusszálloda kaparintotta meg, s – tudtommal – helikopter-leszállópályának is alkalmas teraszt épített fölé. Vas szomorú lenne, ha tudná.     


    A Hold utcáról eszembe jut, Vas István néha, ritkán zu schön, túl melodikus és túl lágy nekem, mint például első, Szántó Piroskához írott szerelmes versében: „Nyár és hajnal, rét és erdő, Duna, domb: / Versem édes csattanója csak te vagy!” (Minden jelben). Érdekes módon akkor is túl szép, amikor elviselhetővé oldja elviselhetetlen fájdalmát és gyászát az Egyszerelem három éjszakája című zenés tragédia – amúgy remekbe szabott – dalszövegeiben. „Isten veled, Budapest, te édes”: terápia ez? Alighanem. Miközben – nem csak Radnótit siratva – tudva tudja, civilek tízezrei maradtak a romok alatt és a szögesdrót mögött. (Nem a műfajt akarom kritizálni, de én egy háborús dalműbe valahogy inkább Schönberg borzolt idegzetű zenéjét képzelném, Celan lapidáris librettójával.)
    Túl szép. Mindazonáltal erotizmusa is nagyon eleven; nem csupán természetes ez a hang, de szinte frivol a kor álszemérmes vagy éppen darabosan ízléstelen átlagköltészetéhez képest. Így például az Angol egyetem című telitalálata is 1967-ből, a divatot akkor, hihetetlen radikalizmusával forradalmasító, azóta a női ruhatár alapdarabjának számító miniszoknyáról. A tökéletes lábak megkapó látványának nyers, vérforraló brutalitása az első lehengerlő szenzáció. Majd az arc tükre felé kúszik a pillantás. A figyelő férfi sóváran kutat, ellenőrzi a női szempár színét, s a benne kifejeződő érzelmet. A fölcsigázott kedély kissé lehiggad, s végül mégis... a megváltó, orális beteljesedés.

    Ez találtatta fel a miniszoknyát,
    Az alsócomb váratlan vastagsága
    A térdhajlat fölött.
    A szinte puszta lábszárcsont felől
    Felhasít a tekintet
    Kése a két hús közé.

    Onnan siklik előre, föl,
    S alatta megcsillan a tiszta arc
    Bőrhamva és a szem kemény
    Magja megolvad
    S a hűvös ajkak engedékenyen
    Csucsorodva nyílnak.

    „Világtörténelem csak az, amit megélek. / Ez származásom és arisztokráciám” (Monádok). Alapvetése szerint a fölforrósodó személyesség, a közvetlen megszólalás élvez előnyt mindenekelőtt; a privát história beíródik az egyetemes történelembe és viszont. Lásd, olvasd pazar önéletírását (Nehéz szerelem). Fűműve. Minden gimnáziumban kötelezővé tenném.  Minden magyarul beszélő kultúrembernek illene ismernie.
    Intim és közvetlen, mégsem alanyi költő. Néha maszk mögül szólal meg, a Nagyszombat, 1704-ben például Rákóczi hangján – pontosabban annak emlékiratát megverselve – a fejedelem karácsonyi csatavesztését idézi. Fedezékül kultúrjavakkal veszi körbe magát: Siena „rőtfényű”, kagylóforma főtere, „E gótikus, kemény kőképtelenség” éppen neki való háttér. Európa műveltséganyagában portyázik, nem vetve meg azt sem, ami versunkenes Kulturgut, azaz, mondjuk, tegnapelőtti sláger. „Eszmék és tánclemezek” üdvös kölcsönhatásában hisz. Bármilyen mikroszintű jelenség gazdag lírájának tápanyaga lehet.
    Háborús versei még sötétebben zakatolnak, mint Radnóti eclogái. (Mivel az utóbbinál például Levél a hitveshez esetében az ember ámul a példátlan tartáson, s alig hiszi el, hogy  Radnótit, Vas legjobb barátját a munkatábor szögesdrótja mögött valóban „a 2x2 józansága” nyugtatta. Abnormálisan szép volna. Radnóti a megaláztatások poklában sem vesztette el hitét sem az Emberben, sem tulajdon katolikus magyarságában?... Briliáns verse volt a fegyver, melyet a barbár kornak szögezett? Van egy pont, ahol nem segít többé a kultúrába kapaszkodás. Az akkori magyar állam halálraítéltnek, s nem egyébnek tekintette őt. De gondoljuk meg azt is, hogy Vas István 1938-as Menekülő Múzsa kötetét még az Ave Hungaria! című haza-ódával zárta! „...a régi zászló / lobog, lobog a Kárpátok felé”. Hinnie kellett a – bárhogyan is, de egyszer bekövetkező – kibontakozásban.)
    „Milyen kevés élet, mennyi irodalom!”, sóhajt föl Vas, azaz Püladész, Oresztészének naplóját fölütve... De ez az állítás részben Vasra is áll, igaz, kockázatos kalandból, csapásból neki is kijutott jócskán.
    Első, fiatalon elhunyt táncosnő feleségét, Kassák nevelt lányát, Nagy Etelt gyászolja Varsó operájának (azaz nagyszínházának) pusztulásáról hallva (Varsó). „A Visztula mellett hősi halottak / Vagy Kelet s Nyugat közt élve maradtak, / Akik először tapsoltak neki?”   
    Az irgalmatlan ostromnapok, a világháborús kataklizma után föltámadó magyar főváros és a gyermekkor visszanyert vidékének életigenlő rajza az 1946-os Teréz körúti elégia:

    Annyi vak év után már izzani kezd a neon
    S élesztőt, mulatókat hirdet az Oktogonon.

    Pedig ez ugyanaz a táj, ahol egyik 1934-es költeményében meddőn, igénytelenül sorakoznak az

    Ízlés nélküli, szürke, cikornyás épületek,
    Ez honom, otthonos én már csak köztük lehetek.
    Itt a lakosság rossz, cinikus s a beszéde kevert,
    Itt a magyar szó nem száll tisztán, torz, kitekert.
    Álelegancia illeg az utcán, pompa, hamis,
    Ó, hogy utálom, bárha hazámul vállalom is.

    (Levél a szabadságról)
   
    És ugyanaz a táj, amely 1956 őszén újra miszlikbe megy majd. Nádas Péter a forradalmi év lidérces szilveszterét örökítette meg a Párhuzamos történetek számomra legcsodálatosabb oldalain, Vas ugyanannak a télnek az olvadó havát, 1957 lucskos, ólmos esős februárját – saját, immár történelmi hűségét zengő, emblematikus városversében, a Pesti elégiában:

    Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
      S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
    Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

    Láttam Vas István utolsó lakását a budai rakparton – fényes délben, élő otthonként. Húszéves se voltam. Mi vitt oda, honnét vettem a bátorságot? Vajon mi bizonyult döntőnek, később jogásznak tanult barátom ösztönzése, aki már járt „fönt”? Az olvasó ember ifjonti láza? Mindenesetre fogadott az otthonában. Ő, a magyar költészet akkori doyenje. Pocakos és kopasz úr. Akkor is csokornyakkendőt visel, ha éppen nem villog a nyakában a propeller, gondoltam. Nem volt ez olyan magától értetődő, ez a „fogadás”. Ma, a facebook-korszakban, amikor a fizikai közellét jelentősége jócskán átértékelődött, különösen nem lenne az. Három név volt olvasható a réztáblácskán az ajtó mellett. Házvezetőnő jött elém, rokon vagy a család barátja? Így rémlik. Nagyvonalú, de nem hivalkodó stílbútor, süppedő fotelek. Polcok mindenütt, könyvek túlfolyásával. Whisky a kristálypoharakban, aprósütemény és cigarettafüst. Volt macska is, vagy csak én képzelem oda utólagosan? Egy ragyogó márciusi délelőtt Vas István utolsó előtti életévében. Miről beszélgettünk? A Nyugat magasságos berkeiről? Rímekről? Házakról? Körülbelül. Búcsúzóul Szántó Piroska megcirógatta az arcomat. Visszahőköltem, nem szoktam még meg a halhatatlanok közellétét. Tizenkilenc és fél évemmel először láttam közelről, érintésnyire valóságos festőt és költőt. (Vas szeptemberi ember, mint Faludy. Vagy én. Nota bene, Faludy két nappal őelőtte született, ugyancsak 1910 szeptemberében, de mesterként sose gondoltam rá. Node  hagyjuk talán a horoszkópjukat.)

    Köröskörül izgalmas szürkeség.
    A Duna-lassúságnak a lapító
    Zivatar árnya ónszínűre festi
    Ezüstjét. Csak a madarak cikáznak
    Izgatott szürkeséggel...
                                   A túlparton az új
    Hotel idétlen váza eltakarja
    A Belváros kihűlt hiányait.

(Medárd)

    Szemben tehát a vadonatúj, ám építésekor sem csinos Duna Intercontinental szálloda kétségtelenül báj- és idomtalan tömbje (ma talán Mariottnak hívják?) és az új, akkor, a hatvanas években esetleg szépnek számító Erzsébet-híd, feszülő kábeleivel (világszép, sokkal szebben acélpilonos elődjének árnyéka csupán).
    És láttam ugyanazt a lakást több, mint egy évtizeddel később, átváltozva, tátongóan üres emléklakásként. (Sajnos nem nagyszerű múzeumként, mint amilyen Strindberg interaktív toronyszobája Stockholmban, zörejeffektusokkal: tollsercegéssel, gramofonzenével, köhögéssel, vízcsobogással stb. ellátva...) Vasék otthonát fölcsiszolt parkettával láttam viszont, fűrészporos tapétával, egy évfordulós ünnepség alkalmával. Akkor már sokadjára éreztem, milyen valakinek a hűlt helyére lépni. Akit alig ismertem. Akkor is. Csak ő tölthette meg ezt a teret saját testi valójával. E négy fal között minden más létezés csupán árnyéklét. Sivár, sivár utániság.
    Két levelét őrzöm. „Kedves Fiam!,” már ez a nagy stílus, ez a tékozlóan ajándékozó megszólítás sokkolt, jólesően, hiszen csak a tulajdon, tényleges apám szólított így – igaz, írásban ő sem, soha.
    „Maga nyilvánvalóan tehetséges: van formaérzéke, szerkesztési érzéke meg az a bizonyos je ne sais qoui-ja is. Csak éppen, ahogy valaha mondták, még nem találta meg a saját hangját. Mintha valamiféle zománccal vonná be a verseit, méghozzá nem is mindig a legjobb minőségű zománccal. Még hagyján a klasszikus formákat, azok mindent megnemesítenek, és Maga nagyon jól tud bánni velük. De a fin de siècle allűrjeiért senki sem szavatol.
    Én a kötetke első verseit érzem a leghitelesebbnek.”  (A „kötetke” még nem a Szétszóratás volt, hanem Másállapot címre hallgató, fénymásolt elődje.) „Talán errefelé kellene kereskednie. Talán. Ezt magának kell kikísérleteznie. Keserves munka, de meg nem takarítható.
    Mindössze két kritikai megjegyzésem van:
    1. Sürgősen hagyjon fel az idegen szavak fitogtatásával. Nem hazafiságból, hanem jóízlésből.” Ezt kérte, s immár nem franciául. Megfogadtam? Próbáltam, az biztos. Mostanára sikerült megtalálnom az egyenértékű magyar szavakat? Nagyjából.
    „2. Az »erőltetett menet« kifejezés legföljebb Radnótira vonatkoztatva használható.” Na ja. Ez valamelyik zsengém ártalmatlan bakugrása lehetett, nyilván javítottam, mindegy is már.
    Emlékszem, milyen volt az a gyors alkony, a rózsaszínes égaljjal, amikor bemondta halálhírét a rádió. Debrecenben töltöttem a délutánt. Éppen apámmal beszélgettünk, iskolai dolgokról. Az is ősszel történt vajon? „Mindig vad őszi szél fúj / Elvadult őszi kertben”, szól a civilizációból-társadalomból való kimenekülés verse, a Nem számít. Nem, nem ősszel.
    „Mit akarsz hát te Egy ember? / Mit akarsz Öreg Szeptember?”, faggatta a „Cusanus-tekintetü Medve urat” Juhász Ferenc. Nem ősszel, utánanéztem: Vas István 1991. december 16-án halt meg.
    Én akarom mindenestül őszi embernek látni?


Térey János