hirdetés

Úton-útfélen – Új témával folytatódik az Előhívás

2018. november 12.

Úton-útfélen címmel új téma köré épülnek az Előhívás beszélgetései a most induló etapban. Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Tóth-Czifra Júlia útinaplókról, úti jegyzetekről, úti élményekből táplálkozó irodalmi művekről beszélget a Nyitott Műhelyben, november 14-én, szerdától.

hirdetés

Az Előhívás 2016-tól az önéletírás, a memoárirodalom, a vallomásos próza könyveiről szóltak. A 2018-2019-es őszi-tavaszi szemeszteren az útirajzok, az útleírások, az útinaplók kerülnek a középpontba. A beszélgetőtársak arra vállalkoznak, hogy az utazó írók nyomába eredjenek, szövegeiken keresztül feltárják azokat a korabeli tapasztalatokat, amelyek az anyaország és egy másik világ közötti szembesülésből adódnak. A határátlépés, az újonnan látottak, a hétköznapiság eredendő élménye, a szokásrendekbe tagolt közösségek, az éppen adott történeti összefüggések tágasságában értett vagy annak nyomása alatt álló kultúrák, a huszadik század manipulatív hatalomtechnikái által csapdába ejtett társadalmak, az idegenség, az otthonosság, a honvágy egyként a magyar hagyomány részeként gondolhatók el, ekképp a múltunkhoz, állandóan előttünk magasodó önmagunkhoz való hozzáférés egyik útvonalának kilométerkövei.

A választott művek, amelyekről beszélgetést terveznek az Előhívás állandó szereplői: Móricz Zsigmond: Gyalogolni jó (Szépirodalmi, 1952); Justh Zsigmond: Az utazás filozófiája (Kortárs-OSZK, 2013); Illyés Gyula: Oroszország (Nyugat, 1934; in: Szíves kalauz, Szépirodalmi, 1974); Mészöly Miklós: Pontos történetek, útközben (Szépirodalmi, 1970, 1977, 1989); Lengyel Balázs: Két Róma (Jelenkor, 1995, 2018); Kukorelly Endre: Rom (Kalligram, 2006); Krasznahorkai László: Az urgai fogoly (Magvető, 2004); Földényi F. László: Berlin sűrűjében (Libri, 2006); Lénárd Sándor: Római történetek (Magvető, 1969, 2010).

Móricz Zsigmond Gyalogolni jó című műve látszólag kakukktojás a sorozatban, valójában alaposan kiérlelt döntés következménye. Egyrészt a magyar riportirodalom útmutató és kiemelkedő műve, ugyanakkor a néhai vidék-Magyarország hallatlan erejű korrajza. A könyv egyes darabjai, mint a Kép a Sárrétről, a Riport a pesti gyermekről vagy a Kis falvak, nagy bajok, Móricz Zsigmond Válogatott elbeszélések című kötetében online is olvashatóak.

Móricz Zsigmond nyugágyban egy hortobágyi csárda udvarán, 1942 (Déri Múzeum)

„Ha hátizsákos embereket látok kirajzani a hegyekbe, olyan boldog vagyok, mintha ajándékot kapnék... Szeretnék mindenkit megmozgatni s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból. Menjetek ki a természetbe s ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember őszinte lesz, mint a növény s az édes, szép mezei állat" – írja Móricz, aki „még hatvan felett, rossz lábával, görbe botjával a kézben is nagyobb kirándulásokra vállalkozott – másfél hónapig járta Erdélyt, élete utolsó tavaszán pedig a Hortobágyra látogatott el, a 'Hortobágy tavaszi lélegzetét' megírni" (László Ferenc, Magyar Narancs).

*

Justh Zsigmond (1863-1894), a XX. századi magyar irodalom egyik fontos előkészítője, különc és tragikus életű dandyként utazta be a korabeli glóbuszt.
Az utazás filozófiája az első mélyebb magyar nyelvű felfedezése a Földközi-tenger mellékének, Egyiptomnak és Indiának. Justh nyomatékosítja az utazók klasszikus bölcsességét, hogy az utazás hajón, vasúton, akár szekéren, szamár, teve- vagy elefántháton mégis leginkább a belső tájak megismerésére szolgál. Részletesen Fabó Edit írt róla a Magyar Könyvszemlében.

Justh Zsigmond Indiában, 1892

És egy rövid részlet a könyvből: „'Utazni megyek!' – hány fogalom van e két szóhoz kötve! Ennek reményt, boldogságot jelent, amannak küzdést, harcot. Ez félve, remegő szívvel indul el, mert fél az ismeretlentől, amelyet találni fog. Ennek gyógyulást, kínok megszűnését jelenti, annak nehéz, terhes munkát, kötelességet. [...] Jöttek más évek, az utazás vonzott még mindig, jöttek új benyomásokkal újabb hangulatok! Egyben változatlanul ugyanaz maradt: hogy az, ami az utazásban mindig legjobban vonzott, érdekelt, az az ember volt. Akár a más, akár a magam személyében." (...) „Miért utazik az angol? [...] Utazik benső ösztönénél fogva, utazik, mert vére viszi rá, mert benső szükségét érzi ennek. [...] A múltkor megkérdeztem egy beduin sejket, miért járja folyton a sivatagot? [...] aztán egy széles, nagyon széles mozdulattal jobb karját kiterjesztette, mintha csak fehér burnuszával az egész világot akarná betakarni, bal kezét pedig szívére téve, komolyan így szólt: – Allah nagy és igazságos, övé a föld minden termésével együtt, övé az ég minden csillaga. Aztán elhallgatott. S én megértettem. [...] A mindenség poézisét érzi, amelyet csak a Korán szavaival bír kifejezni."

*

„Könyvem írásakor tisztában voltam azzal, hogy akik kezükbe veszik, legnagyobbrészt eleve kész világnézetük támogatására keresnek majd benne adatokat. Ez a körülmény nem zavart. Célom nem a vélemények megváltoztatása volt, hanem képességem szerint a legtárgyilagosabb helyzetjelentés. A görögök a jó hír hozóját megjutalmazták; aki rosszat hozott, azt nem jutalmazták meg. Ma sincs másképp. Engem nem érdekelt, milyen a hír, csupán a feladat, hogy mindent úgy tudassak, ahogy láttam. Természetesen, nem láttam mindent. Arról beszélek, amit pontosan a két szememmel láttam azon a közel tízezer kilométeres úton, melyet a Szovjetunió területén megtettem. Elfogulatlan emberi szemmel vizsgáltam mindent, de nem tagadhattam meg ezúttal sem azt, hogy magyar vagyok, meggyötört nép fia, amelynek nehéz esztendeiben ezerszeresen szüksége van a tisztánlátásra, jobbra-balra egyaránt" – írja Illyés Gyula 1934-ben Oroszország című könyvének előszavában.

Ivanyiszov, a kolhoz vezetője, Illyés Gyula felvétele, 1934

„Oroszországba nem azért mentem, hogy a templomépítészetet tanulmányozzam. A Volga vizére is csak elenyésző kis mértékben voltam kíváncsi. Hangulatos tudósítások írása sem csábított, nem is értek az ilyesmihez. Mint mindenütt, itt is az emberek életét szerettem volna megismerni. És elfogulatlanul azt a rendszert, mely sorsukat most irányítja" írja Illyés, de a hálón több részlet is olvasható belőle, például itt és itt. Illyés saját maga készített fényképfelvételeket utazása során, erről részletesebben a Fotóművészetben olvashatnak.

*

Mészöly Miklós Pontos történetek, útközben című kötetének hősnőjéről nem ​sokat tudunk meg a történet során. Nem más ő – nem több, és nem kevesebb –, mint a kamera teleobjektívje, mely a cinéma verité pontosságával közvetíti a látványt s mindazt, ami a látványban megtestesül. Történetek alkotják tehát ezt a könyvet, történetek, melyeket az elbeszélő él és lát meg, utazásai közben, a határon innen és túl, vasúton és várótermekben falvakban és kisvárosokban, hivatalos vendégként, vagy családi látogatást téve gyerekkora tájain. Sorsok, arcok és szituációk rajzolódnak ki a dialógusokból, s a rendkívül atmoszferikus leírásokból, feltűnnek és megszakadnak a vonatok zakatolásában, a véletlen törvényei szerint. A figyelem látszólag egyenletes, a szem szinte gépi ritmusban halad át hóesésen, kapubejáratokon, málló falrészleteken, csöndes tragédiákon és közömbös emberi mozdulatokon. Mégis teljes biztonsággal munkál a szándékosan lefedett, rejtett írói sűrítő készség, a szenvtelenség álrétegét erős szuggesztivitás töri át – a vízió világosságával rajzolódik ki minden emberi viszonylat, élethelyzet, a sorsok jelen ideje mögött a múlt – s a tiszta tapasztalás szintjéről kimondhatatlanul is felsugárzik az általános érvényű, a koncentrált gondolat. Figyelemmel és szeretettel tartozunk egymásnak: ember voltunk felelősségre kötelez.

Mészöly Miklós kirándulás közben, DIA

A könyv teljes egészében hozzáférhető a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán. Íme, egy részlet: „Brassóban mindjárt érdeklődni kezdek az utca után. Nem ismerik. Nem nyugszom bele. Jó órába beletelik, mire megtalálom, kint az elővárosban. Hosszú, kátrányszagú utca, valami gyár lehet a közelben. Egy rendőr, ingujjban, kölyök farkaskutyát idomít az úttest közepén: zsinegre kötött rongylabdát hajít el, és folyton elrántja a labdát. A kutya rekedten vonít. Elmegyek egy mészárszék előtt is, benézek. Jól megtermett, piros arcú férfi a mészáros. Végül mégse szólítom meg. A mészáros kijön a járdára, kihívó férfipillantással mustrál. Tippelem, hogy mégis ő lesz az. Nagy darab húst dob oda a kutyának, a rendőr káromkodik. A huszonhatos számú ház öreg, félemeletes épület, szűk udvarral. Az udvaron rozsdásodó, monstrum gép, talán leszerelt szivattyú, nem tudom. Alsó, ketrecszerű részét disznóólnak használják. Két ajtón kopogok, de mindkettő zárva. Csak az alagsori ajtó enged, ott lakik a fiatalasszony. Amikor benyitok, a földön ülve találom, régi folyóiratokból színes képeket vág ki. Sietve a szék alá tolja a folyóiratokat. Feláll, hogy üdvözöljön."

*

„Tudtam, hogy Rómába nem szabad elmenni. Többé nem. Soha. Nagy a világ, sokfelé lehet utazni. Voltam is elég sok helyen. Bár a sokféleképpen tapasztalt jelenlét nagyon is kihagyásos. Nem úgy lepergethető, mint afféle film vagy videoszalag. Az emlékezés egyfelől hézagos, olykor tompa is lehet, máskor meg éles, kimerevített. Többnyire görgő monoton hullámokra emlékezünk, melyekre egyszerre váratlanul felszökken a hab és szikrát vet a napfény. A bennünk élő emlékfolyam igazából ilyen pillanatokból áll. Gyönyörű vagy éppen kínzó pillanatokból. Tudtam, hogy Rómába nem szabad többé elmennem. Hiszen egykor Nemes Nagy Ágnessal voltam ott, 1948-ban, hónapokon át. S ami ott velem történt, villámerejű volt" – írja Lengyel Balázs Két Róma című esszékötete elején az azonos című emlékezésben.

Lengyel Balázs egykori római útitársával és feleségével, Nemes Nagy Ágnessel, 1948

A 100 éve született Lengyel Balázs kötetének címadó esszéje egy olyan időszakot elevenít fel, amikor feleségével, Nemes Nagy Ágnessel ifjú házasokként egy ösztöndíjnak köszönhetően néhány hónapot Rómában tölthettek. Az esszé azonban nem csak visszaemlékezés, az út másik végén ugyanis szintén Róma áll – igaz, 45 évvel később. Ennyi idő telt el ugyanis, mire Lengyel Balázs 1993-ban második feleségével és fiával újra Rómába látogatott.

*

„Nincs külön oka annak, ha kiengednek, és nem azért nem engednek, mert volna rá ok, nem így merül fel, nincsenek okok és összefüggések. Ok vagy nem ok, nem kérdés. Nem azt kérdeztem. – Nem kérdezgetek, és nem megyek ki, nem engedélyezik, slussz, ne keress összefüggést, annyi az összefüggés, hogy azért nem megyek ki, mert nem kaptam kimenőt. Nincs kérdés…” – írja Kukorelly Endre Rom című művében. Ennek a regényben leírt szovjetunióbéli utazásnak, illetve katonai szolgálatnak – Margócsy István szavai szerint – modellértéke van: az irracionalitás birodalmában, ahol persze azért valahogy lehet élni, minden megtörténhet, csak éppen semmi nem érthető és belátható. A regényből részletet itt olvashatnak.

*

Krasznahorkai László egy másik utazáson, Delhiben

„Az utolsó, aki valamit is ad magára, az al- vagy túlvilágba indul; és ha tudósításában úgyszólván a külvilágról beszél is, abból egyre csak az derül ki, hogy minden fontos utazás bejárandó 'erdejeként' olyasmi sötétlik és tisztul, amit talán nem tiszteletlenség egy léleknéző túra emléklapjának nevezni. K. L. lélekvezetésének tárgyi színhelye Kelet-Ázsia (leginkább: Kína), az út azonban Styx határfolyójának újra meg újra-érintésével olyan körökbe vezet, ahol a testi-szellemi feltámadás nem holmi életbe való visszatérést jelent, hanem egy más minőségű létezés ajándékát. Az ázsiai Urga foglya Európa kultúrájának rabságából menekülve éli és írja meg a Földön élő ember egybeeső menny- és pokoljárását" – írja Miszoglád Gábor Krasznahorkai László Az urgai fogoly című művéről.

A regényt a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán olvashatják, addig is egy rövid részlet: „Mert beismerem, rögtön azt gondoltam, erről van itt szó, a határnak egy afféle művészi elrejtéséről a Jangce fölött, s nem a véletlenről, amelyre egyébként, ugye, bíztam magam, s mely persze most azt állította, repülés közben felhőkben elveszni így, hát ez igazán a lehető legtermészetesebb. Az ellenkezője, folyt volna tovább ebből a következtetés, az ellenkezője szorulna magyarázatra, a tiszta égbolt s vagy ezer kilométeren keresztül az úgynevezett nagyszerű látási viszonyok, csakhogy én akkorra már egészen biztos voltam a dolgomban, vagyis hogy minden utazás ebbe az irányba mintegy fel van mentve a köznapi okszerűségek egyszerű hatalma alól. Valami egészen kifinomult rendezést észleltem e Délre vezető folyamatban, egy, már Beijingben, a negyvenhetes váró szótlanságából kiérezhető tapintatos dramaturgiát, egy tompító, mérséklő, gyengéd emberi aktivitást, hogy elviselhetővé váljon, ami mindnyájunkat, majd Délen, meghalad."

*

„A német kultúra számomra attól olyan csábító, amitől persze annyira veszélyes is: hogy hatalmas rengetegként hamar magába szippantja azt, aki nem akar mindenáron ellenállni az élvezetnek. Hogy hajlamos elmosni az Én azon éles körvonalait, amelyek amúgy az európai kultúra nagy vívmányai és eredményei. De nem azért, hogy felszámolja az individuumot, hanem ellenkezőleg: hogy rávilágítson arra, hogy az Én mögött lappang valami más is, ami szélesebb, mélyebb, s talán tartósabb is ennél: az, amit Nietzsche terra incognitának nevezett és a Maga elnevezéssel illette. A német kultúra meggyőződésem szerint ezen a téren teljesített nagyot, s ez a nagy sajátossága. És változatlanul ebben rejlik a nagy esélye és páratlan lehetősége" – olvasható Földényi F. László Berlin sűrűjében című könyvében, melyről Ilma Rakusa a következőt állította laudációjában a Friedrich Gundolf-díj átadásakor: „Földényi nemcsak érzékeny (és aggályos) melankolikus, hanem – mind esztétikai, mind gyakorlati értelemben – flaneur, kósza sétáló is. Berlinről szóló esszéi és feljegyzései az elkalandozás tehetségéről és a kószáló megfigyelő éber tekintetéről tanúskodnak. Lenyűgöző, ahogyan a kígyózó diskurzus során a részletek könnyed természetességgel összefüggésekbe rendeződnek, ahogyan elszórt gondolatok vezérmotívumokká fonódnak egybe, mint például a német öngyűlölet motívuma, amit a szerző egy helyen 'mítoszpótléknak' nevez. Ne feledjük azonban, Földényinek a német állapotokról és mentalitásról tett időnkénti kritikai megjegyzései is egy megfigyelő tollából származnak, aki közben saját idegenségére és kívülállószerepére is mindig reflektál".

*

Lénárd Sándor Rómában, Adriettával

Lénárd Sándor Római történetek című kötete sem maradhat ki a sorból. Lénárd  egyetlen bőrönddel szállt le a vonatról a római pályaudvaron, 1938-ban. Váltás ruhaneműi az elkövetkező hónapokban elvándoroltak, s az ágy tutaja is elúszott alóla. Villamoson, várótermekben, romok között éjszakázott. De az utolsó percben mindig befutott a pizzára való egy-két líra, baráti díványok kínáltak pár órás menedéket, várta a Greco kávéház kapucínere, a „földrajzi társaság" orvoskollégái, akik reménybeli vízumok szalmaszálain menekültek volna a fasizmus földrészéről Argentínába, Tibetbe, alaszkai bálnavadász hajókra, bárhová. Lénárdot lassan magához kötötte az Örök Város – nem csupán szökőkutas terei, palotái, könyvtárai, de lakosai is. S az a Lénárd, aki az 1943-as év eseményeit már gyönyörű Dianájával élte át a csupa üveg műteremlakásban, már nem volt magányos többé. Körülfogta a római utca antifasiszta indulata, nyers vidámsága, s ő és Róma egyazon szorongásban várták Mussolini bukását. „Keserű könyv? Nagyon. Mulatságos? Nagyon" – olvasható a fülszövegben.

„Egyelőre itt vagyok, és új életet kell kezdenem. Új életet kezdeni! Ki nem határozta még el, hogy új életet kezd? A vasárnap délelőtti prédikáció után szokás új életre buzdulni. Akkor is, ha az orvos kijelenti, hogy ezúttal a vérvizsgálat negatív. Vagy ha azt mondja, no most meggyógyult, de legközelebb vigyázzon! Vagy ha valaki elkezd angolul tanulni, vagy leszokik a cigarettáról... De az új élethez – azt ezek tudják a legjobban – más kell: fájdalmasabb operáció. Még egypár év börtön se elég vagy kolostor. Ha új életet akarsz kezdeni, fogd a kis koffert, és menj idegen országba" – írja Lénárd.

Az Előhívás sorozatban havonta egyszer, hónap közepén, szerdán 19 órától   Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Tóth-Czifra Júlia beszélget a Nyitott Műhelyben.

A dátumok: 2018. november 14., december 5., 2019. január 9., február 13., március 13., április 10., május 8., június 12.

Az Előhívásról többet dossziénkból tudhatnak meg.

Helyszín: Nyitott Műhely - Budapest XII., Ráth György u. 4. - Kezdés: 19 óra.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.