hirdetés

V mint Vajdaság, V mint Veszprémben

2011. április 6.
A veszprémi Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kara 2011. március 21–24. között rendezte meg a Vajdasági napok című programsorozatot. - Csapody Kinga tudósít az eseményről.
hirdetés

Vajdasági Napok. Veszprémben. Első hallásra, talán elgondolkodtató, hogyan és miért pont ide szerveznek ilyen tematikájú programsorozatot, de ha figyelembe vesszük, hogy hány vajdasági telepedett le, és alkot 1991 óta a városban (nem beszélve az Ex Symposionról) akkor nem is.
A főszervezők - akik közül nem is tudom, hogy kit kéne kiemelni, vajon Géczi János József Attila-díjas költőt, a Pannon Egyetem docensét, vagy Ladányi István költő-műfordítót, aki a Magyar Irodalom Tanszékének docense, talán az egyetemet a város intézményeivel összefogva? – igazán változatos négy napot hoztak össze. Figyelmüket nem kerülte el, hogy a veszprémi vajdasági szerzőkön kívül a vajdasági magyar szerzőkről és a fordításokról is szó essék, valamint az irodalmon túl képzőművészet, színház, film és zene is várta az érdeklődőket. Akik meglepően sokan voltak, és ami talán a mennyiségnél jóval fontosabb, hogy igen vegyes korosztály töltötte meg a tanszéki előadókat, az egyetemi aulát, a Művészetek Házát, vagy épp a Városi Művelődési Központot. Az igazi fesztiválhangulatból talán csak a kulináris élvezeteket hiányolhattuk, pár pálinka és csevapcsicsa-árus némi burekkal (ajánlom Kollár Árpád figyelmébe a toldalékolást) igazán elfért volna még. Ennyi programból csak szemezgetni lehet, végignézni-ülni-hallgatni is emberpróbáló, így a tudósító kénytelen csak egy-egy villanást felidézni.
Például azt, hogy hányan találgatták a programok közti szünetekben, hogy milyen érzés lehet Tolnai Ottónak hallgatni, ahogy kezdésképp Thomka Beáta emlegeti előadásában többek közt őt is. Majd pár perces séta után azt, ahogy a lengyel Literatura na swiecie Vajdaság- és Tolnai-számainak bemutatója kapcsán Anna Góreckát, a lap főszerkesztőjét faggatta Ladányi István arról, hogy miért is „harapott rá” a Tolnai-szövegekre, és vajon miért lehet ennyire jó fogadtatása a vajdasági irodalomnak Lengyelországban. Anna Gorecka elmondta, hogy őt lenyűgözte a szövegeken túl az a fajta „vakondokmunka”, amit Tolnai Ottó művel, és ami nagyon hasonlít ahhoz, amit ő maga is tesz. A bemutatott lapszámokat - amiket leginkább „könyveknek, amik folyóiratot mímelnek” aposztrofálnak, senki sem dobja ki – és egy olyanfajta költészetet mutatnak be, ami Lengyelországban hiányzott, ugyanúgy, mint a Parti Nagy–féle nyelvhasználat. Az új lengyel hagyomány, ami párhuzamos a mi Nyugat-örökségünkkel, már elavultnak számít, nincs folytatása, az iskolákban tanítják, de senki sem műveli, ezért is fogadták akkora lelkesedéssel. Darko Tomšić Tolnai szerb fordítója a versek fordíthatóságáról beszélt a Balkanski lovor című kötet kapcsán, Rácz Péter pedig a németországi recepcióról a Göttlicher Gestankhoz kapcsolódóan. A másfél óra végén az alkotót is megszólították, aki meg is válaszolta a sokakban felmerült, milyen érzés kezdetű kérdést: „Olyan, mintha valaki másról hallgatnám. Ez olyan állapot, amiről általában csak álmodik egy író. Fontos, hogy ne csak a bestseller-történeteket lássák, hanem akarjanak a csillogó hálót felemelve alápillantani, és rendszerben, hálózatban vizsgálni. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy van, aki a háló alá pillantott, vakondok-létemben most sokat kaptam, tovább furkálhatok”.
És furkált is a palicsi mester, egyrészről a kíváncsiságtól és a nevetéstől az oldalunkat, másrészről saját életének főbb pontja körül. Mint a fúrófej, olyan szépen spirálisan és csavarosan építette fel egyszemélyes irodalmi délutánját, ugyanazzal a mechanizmussal, ahogy a szövegeire is pakolja a rétegeket és fokozatosan nyitja őket, egyre nagyobb rálátást adva a világra. A mesedélután elején elindított egy legyet, ami történeteken át szállt hol Eörsi István, hol Esterházy Péter kezébe, miniszteri homlokra, majd a történet fonalát átvette egy rinocérosz. Vele arra az útra vezetett minket, mely során kirajzolódott, hogy születnek a „versélmények”. Innen egy ugrás és pár történet kapcsán eljutott a Költő disznózsírbólon át az Életem legszebb irodalmi estje kispróza-sorozathoz, amit ki is bővített egy darabbal erre az alkalomra. „Elszabadult a szövegkócoló. Elszabadult. És éppen itt Veszprémben”. A szövegbe építés maradandó és jóleső gesztus volt, ezt a sort idézte Horváth Géza megbízott dékán, a Magyar Irodalom Tanszék docense is, mielőtt a Városi Művelődési Központban a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában bemutatták volna Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című darabját. (Amit jobb lett volna olvasni, mint ebben a szürreális előadásban színpadon látni.)

Két fontos bejelentés azonban elhangzott az előadás előtt, méghozzá Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár szájából. Az, hogy Veszprémben megalakul, és megkezdi működését a Sziveri Intézet – filológiai kutatóközpont és kortárs irodalmi dokumentációs központ (legyen is az bármi) -, valamint, hogy az egész László Károly-műgyűjtemény a városba költözik. A két hír érdemelte az összes tapsot az este folyamán.
A programsorozat hálószerű összefonódására példa az is, hogy a Tolnai Szabolcs (nem véletlen a névegyezés sem, ő Tolnai Ottó fia) rendezte Fövenyóra című filmet, ami Danilo Kiš azonos című művéből készült, szintén levetítették egyik este. Bányai János pedig egy másik nap Kiš költészetéről tartott előadást. Bár az Ex Symposion akár a költőnek szentelt tematikus számáról is beszélhetett volna, de legfrissebb, a vajdasági témakörbe maximálisan illeszkedő lapszáma kapcsán Ladik Katalint faggatták a szerkesztők, ezúttal Bozsik Péter, Dánél Móna, Fenyvesi Ottó és Ladányi István. Ladik Katalin pedig ült és beszélt, nem volt – sajnos – új performansz. Bár nem gondoltuk, hogy  ruháit ledobva most is valami meghökkentővel áll elő a napfényes aula közepén,  mégis. Három régit láthattunk a kivetítőn, ő pedig mesélt hangköltészetről, szégyenlősségről és annak levetkőzéséről (értsük szó szerint), arról, hogyan talál ki magának új műfajt az, aki színpadi színésznőnek és énekesnek sem kellett, és csak csúfolták pályatársai. „Nem nagyon tudom értelmezni magam” – mondta az egyik pillanatban, majd az utolsó videóbejátszás után lassan megfogalmazódott benne a felismerés, hogy itt és most született egy igazi „pörfomansz”. A 70-es, 80-as évekbeli bejátszások közben (ahol többek között azt mutatta meg, hogy repedezik meg és pereg le arcáról az előtte ráfújt festékréteg), most a nézők, ha rá tekintettek, láthatták annak jelenlegi metamorfózisát. A Ladik-számhoz kapcsolódóan, nem tudni, hogy a művésznő iránti tisztelet vagy a Vajdasági Napok miatt, de – jegyzem meg, eddig cseppet sem jellemző módon – a Vár Ucca Műhely folyóirat is jelentkezett tematikus különszámmal. Ha már folyóirat, akkor ne feledkezzünk meg a vajdasági DNS folyóiratról sem, ami szintén képviseltette magát a rendezvényen.
Azt már említettem, hogy milyen érdekes volt azt hallani, hogy a lengyelek mennyire rákaptak a vajdasági szövegekre, nos, legalább ennyire volt érdekfeszítő arról hallani, ahogy Sava Babič, a belgrádi egyetem Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszékének alapítója, arról beszélt, hogy mekkora kultusza van Hamvas Bélának Szerbiában. Akkora, hogy a professzor csibészes mosollyal és nagy taglejtésekkel beszélt arról, hogy ő már eljátszott a gondolattal, hogy azt a két-háromezer embert össze kéne terelni egy stadionba, és akkor ennyit mondani csak nekik: „Mit csináltok itt? A fenébe, menjetek haza, és olvassátok ott, arra való”. Babič elképesztő vitalitással mesélt arról a megszállott munkáról, amit 1970 óta végez azért, hogy minél jobban megismerje a Hamvas életművet, és minél több szövegét lefordítsa szerbre – ez az oka, hogy mára már vannak olyan esszék, amik magyarul nem, de szerbül kiadtak. Nagyon jól szórakoztak előadásán az egyetemisták, az oktatók és Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes is (surprise, surprise mennyi celebritás egy rendezvényen) különösen akkor, mikor olyan történetek kerültek elő, amelyek arról szóltak, hogy Babič megszállottságát kicsit félreértelmezve, sokan meggyőződéssel hitték és állították, hogy Hamvas Béla szövegeit valójában ő írja és fordítja. Sőt, a filozófus (aki magát sosem hívta így, inkább bölcsnek) feleségéét, Kemény Katalinét is. Azt a kérdést, hogy miért kellett a szerbeknek ennyire Hamvas? – a hallgatóság helyett Babič tette fel, és felelte meg „olyan mélyre süllyedtek, hogy kellett egy támpont a szerb értelmiségnek (festőknek, zeneszerzőknek, költőknek). Hamvas a kezüket fogja és kiutat mutat a világ borzalmából. .Legnagyobb ismerője, kutatója és fordítója pedig idén kiadja azt a hatszáz oldalas, lexikon formátumú művét, melyet csak autográf regénynek nevez. 1970 óta írta egészen 2000-ig, a záróakkordok a Hamvas-hárs ültetése utáni vacsora pillanatai. (Arról nem szólt a fáma, hogy miért is tettek ilyen gesztust, mikor a filozófus még életében megtiltotta minden ehhez hasonló megemlékezést). „Átveszek kitűnő és hülye szövegeket Hamvasról” – fogalmazott gigantikus vállalkozása kapcsán.  Margináliákat ír (ebből 1983-at), amik közé 237 darab teljes szöveg ékelődik be, 125, szerben kívül magyar, dán és horvát szerzőtől. Előadásában továbbá szemezgetett olyan filmes, színházi, valamint irodalmi művekből, amelyek megidézik ilyen-olyan formában Hamvas alakját. A legizgalmasabb ezek közül egyben a legfrissebb is, egy, a közelmúltban bemutatott dráma (Belgrádban), amelynek koncepciója szerint Hamvas, „a kozmikus bölcs” és Márai, a „polgár politikájú író” feleségeikkel egyetemben találkoznak, és mint két nagy gondolkodó, amolyan ”morális, etikai oszlop” elbeszélgetnek a világ nagy dolgairól. Közben, mintegy Hamlet apjának szellemeként, feltűnik Krúdy Gyula, az „élet költője” is. Zárásképp Babič professzor összegezte saját érdemeit, méghozzá nagyon frappánsan: „Kiragadtam a magyar kultúrából egy kis írót, Hamvas Béla a neve, és visszaadok egy nagy gondolkodót”.
Hamvas Béla és József Attila kapcsolatáról hallhattuk Odorics Ferenc előadását, amire leginkább a színházi előadásra már használt jelzőt tudnám idézni. Szürreális volt, az biztos.
Tolnain, Hamvason, Kišen kívül más nevek is elhangzottak, például Faragó Kornélia előadása a vajdasági magyar irodalom szerb irodalmi összefüggéseiről szólt. Vagy Fenyvesi Ottó a Kokó Kommandóval közösen tartott zenés irodalmi estet, ahol szándékosan nem a vajdasági irodalom kiemelkedő, mindenki által tisztelt alakjait idézte meg kollázs-költeményeiben, hanem a kevésbé ismertekkel foglalkozott, többek között Kázmér Ernővel, György Mátyással, Csépe Imrével, Tamás Istvánnal, Komáromi József Sándorral. Fenyvesi a Halott vajdaságiakat olvasva című kötetéből és a most készülő Maximum rock and roll című könyvéből olvasott fel, ezeket kötötték össze például Ramones- és Európa Kiadó-számok. A versek megidézték a 60-as, 70-es és 80-as éveket, amikor „várt ránk a rock and roll, és nem akartunk az NDK-ba szökni”, s amikor még volt olyan lány, aki „nem visel(t) bugyit, és szívesen olvas(ott) lírát, Adyt és József Attilát”. Zenéből sem csak ennyi jutott a négy napra, zárásképp a nálunk is jól ismert vajdasági zenész, Bakos Árpád zenélt, ráadásul Veszprémben élő barátaival közösen.
De a képzőművészetet se hagyjuk ennyiben, Fenyvesi Ottó kollázsművészetét talán kevesebben ismerik, mint költészetét, pedig 1980 óta alkot ebben a műfajban is. Virág Zoltán, egyetemi docens, a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalmi Tanszékének tanszékvezetője nyitotta meg Soul Inferno című kiállítását, melyben megfogalmazta: „Fenyvesi Ottó a dadaista poétika mindent elsöprő destrukciója mellett a körülöttünk lévő világban fellelhető morzsányi értelem után kutatva kortörténeti dekollázsokat hoz létre. A szóegyütteseket, képtöredékeket a művész szarkasztikusan szerkeszti szét, mintegy ellenkultúraként reflektálva a körülöttünk lévő bombasztikus konzumszöveg-áradatra. Valójában Fenyvesi Ottó kollázsművészete destrukció és konstrukció, széttöredezés és újraépítés.”
Baráth Ferenc jellegzetes színházi plakátjai is sokunknak ismerősek lehetnek, ezeket az egyetem aulájában állították ki, alkotójuk tárlatvezetést is tartott Ordasi Zsuzsanna közreműködésével.

Rengeteg információ, kevésbé ismert alkotók, jelenségek és ismertek ismeretlen oldalai – komoly szervezési munka és egy nagyon jó kezdeményezés –: így is lehetne summázni a Vajdasági Napokat. Abban pedig reménykedni, hogy a meglebegtetett lehetőség, hogy a közeljövőben Erdély és Felvidék is hasonlóan reflektorfénybe kerülhet.

Csapody Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.