hirdetés

Vágóhíd vagy vesztőhely

2017. július 21.

A napokban került a kezembe a Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál című kiadvány, amelyben a bori tábor egykori lakói idézik meg azt, ami velük történt. Amennyire Kertészt ismerni vélem, és amennyire a hozzá hasonlóan gondolkodó kevesek, mindenekelőtt Primo Levi és Borowski műveit, annyira kevéssé, ütköztem meg magamon legott, a túlélők irodalmát. – Jánossy Lajos gondolatai a könyvtárban.

hirdetés

Pontosan emlékszem, amikor Kertész Imre Nobel-díjas lett, milyen sokan vették meg a Sorstalanságot. Az érdeklődésnek, ha jól vettem ki, két nyomós oka volt: egyrészt a hazánkfiát illető büszkeség, másrészt a szinte teljességgel ismeretlen szerző iránti kíváncsiság. Olyan olvasókról beszélek, akik a kortárs irodalomban kevéssé jártasak. Mindig örülök, ha az ő szavukat hallom. És sosem török pálcát szerényebb tájékozottságuk fölött, kiváltképp, amióta a magyar médiumok közszolgálati feladatukat nem látják el, a napilapok pedig kritikai rovataikat felszámolták, a rendszeres recenziók közlése megszűnt. Abba most nem megyek bele, hogy a lehetséges befogadók a körülményekhez alkalmazkodó, vagyis azokkal szembeszálló erőfeszítéseit számon kérjem, többes számú fogalmazásomban minden bizonnyal igazságtalan volnék sokakkal.

Visszatérve Kertészhez; miután végigolvasták a legjelesebb kitüntetéssel méltatott könyvet, nem kevesen értetlenkedve fordultak hozzám, jó, jó, de mire ez a nagy felhajtás. Semmi különös nincs a regényben, a táborok rettenetéhez hozzá nem fér, senki nem beszél ilyen hétköznaposan, egykedvűen, a megrendülés legcsekélyebb jele nélkül. A nyelv voltaképp ezért szokatlan; fakó és kimódoltan egyszerű, tárgyilagos.

Nehéz volt válaszolnom. Az összes azt körülvevő, képtelen és gyakran vérgőzös indulat mellett a Sorstalanság adott volna alkalmat arra, hogy egy modern szöveg a szélesebb közönség tapasztalatában megmerüljön. Most, utólag, úgy rémlik, ezt az esélyt nem, ezt sem használta ki a kulturális közösség, pedig akkor még valamivel nagyobb felületek álltak rendelkezésre a diskurzusra. Nem aknáztuk ki azt a lehetőséget, hogy Kertész regényformáját, nyelvét, akár a kortárs művészi ábrázolás történetén keresztül, mint a huszadik századi emberkép egyik legalaposabb összegzését, negatív metafizikáját mutassuk fel. A viták helyett a bornírt politikai uszítások és az azokra adott védekező reakciók övezték ezt a regényt. Tegyük hozzá, amit már többnyire mindenki tud, mégis fontos hangsúlyozni; a könyv a hetvenes évek közepén, 1975-ben jelent meg. Erről, mintegy zárójelben, az jut az eszembe, amit Esterházy Péter mondott Hamvas Karneváljával kapcsolatban, mennyire más lett volna a magyar irodalom története, ha a megírás idejében jelent volna meg; ezt a hátrányt a megkésett publikáció bepótolni már nem tudja. Kertész főműve hasonló helyzetbe került, igaz, felfedezése látszólag bőven kárpótolta mind a szerzőt, mind az olvasókat. Holott – ld. Esterházyt fent.

A Sorstalanságot Stockholmban elismerték, hogy értették-e lényegét nem tudom. A Sorstalanságot Magyarországon, kevesen értették, azt hiszem.

A kérdésekre tehát nehéz volt válaszolnom, mert, nem újdonság, egy mű sosem önmagában áll. Pusztán a – pongyolán szólva - hagyományos epika felől fogást találni Kertészen nem lehet, főként azért sem, mert épp ezt a hagyományt mondja fel rafinált eszközökkel. Voltaképp a legalábbis a Kafkával kezdődő szemléletváltás történetét kellett volna vázoljam.  Próbáltam persze érvelni, de nem csupán az előbbi problémába ütköztem, hanem a háborús filmeken és regényeken edződött fantázia ellenállásába, az ún. antifasiszta irodalom jól bevált hatásait számon kérő tekintetekbe.

Mindezt azért mondom el, mert a napokban került a kezembe a Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál című kiadvány (Minerva, 2015.), amelyben a bori tábor egykori lakói idézik meg azt, ami velük történt. Amennyire Kertészt ismerni vélem, és amennyire a hozzá hasonlóan gondolkodó kevesek, mindenekelőtt Primo Levi és Borowski műveit, annyira kevéssé, ütköztem meg magamon legott, a túlélők irodalmát. Azt tudom, hogy a bori emlékezések nagyot ütöttek. Először inkább idézek – hosszan.

„Október 7-éről 8-ára virradó éjjel géppuskatűzre ébredtünk. Teljes felsőruházatunkban aludtunk, hisz igen rossz előérzet kínzott minket. A lövöldözésre a karomon lévő órát lecsatoltam, zsebre raktam, és kezdtem befűzni a bakancsomat. Egy magyar szakaszvezető odalépett hozzám, és azt kérdezte, hogy órám vagy pénzem van-e. Mondtam, hogy nincs. Ezután félre állított. Még öt fiú került mellém, és elvittek bennünket oda, ahonnan a téglának való anyagot kitermelték. Azt a parancsot kaptuk, hogy húzgáljuk szét a mintegy nyolcvan-száz holttestet. Az embereket azzal a géppuskatűzzel lőtték agyon, amire ébredtünk. Ámikor széthúzgáltuk a halottakat, egy ember, akit nem talált lövés, felkelt és közénk állt. Ez akkor derült ki, amikor felvezettek bennünket a domb tetejére a gödör széléhez, mert ott heten lettünk. Sorba állítottak bennünket, arccal a gödör elé.

Elsőnek rám lőttek, nem talált, de összecsuklottam, és legurultam a rézsűn a gödörbe, igyekeztem hanyatt fekve kerülni, és arra ügyeltem, hogy mindkét kezem szabad legyen, így a holttesteket le tudom magamról tolni. Ezután még elég hosszú ideig tartott az emberek kivégzése. Hajnal felé elcsendesedett minden, és ott feküdtem a hullák között. Éreztem, hogy valaki a lábamnál mozog, de igyekeztem mozdulatlanul feküdni. Reggel valaki a hullák közül megszólalt, hogy: „Hadnagy úr, mentsen meg.” Biztosan olyan helyen feküdt, ahonnan látni lehetett a rézsű tetejét, ahol Szál hadnagy pár kerettag kíséretében állt. A hadnagy válaszolt, hogy jöjjön ki, és ha van még valaki, aki él, szintén. Akkor azon gondolkodtam, hogy mit csináljak. Végül felálltam, a rajtam lévő világos lemberdzseket, ami tiszta vér és sár volt, levetetettem, a zsebéből kivettem a levéltárcámat, amelyben az aranygyűrű volt. eldobtam, és kijöttem a hullák közül. Tizenhatan jöttünk ki, erre azért emlékszem, mert kivittek bennünket a téglagyár területéről az országútra, ahol a velünk együtt Borban lévő jehovás század sorakozott fel. Ott álltunk egy rövid ideig, amikor megszólalt valaki (nem tudom, hogy ki), hogy a zsidók meneküljenek, mert jönnek vissza a svábok. […]

Sikerült elmenekülni, és közben két nálam fiatalabb fiúval akadtam össze, egyikükről később kiderült, hogy ő volt az, aki a lábamnál élve feküdt.” (Szauer László: Emlékeim a munkaszolgálatról)

Arra jutottam hökkenten, hogy a szöveg mintegy Kertészen keresztül, felőle, az ő közvetítésével „bontakozik ki”, nyeri el a beszámolóban hordozni képtelen, elviselhetetlen súlyát. Hogy ezt a súlyt valóban csak a művészet, a teremtett forma képes gondozásba venni. Az emberi önkénynek a másik ember fölött gyakorolt, semmiféle eszköztől vissza nem riadó hatalma, a mindennapok banalitásává váló és a puszta túlélés gyakorlatiasságát kiváltó gyilkolás közvetíthetetlen, természettörvénnyé emelkedő, személytelen rendjét az idézett szövegen bemutatni, többek között, a Sorstalanság fénytörésében lehetséges. Az írások megnyílnak, párbeszédbe lépnek. Amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ez a csend, ami a szavak árnyékában feltárul, és amelynek mélységébe tekintve megszédülök, kiszalad alólam a föld.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.