hirdetés

Vajda Mihály: Maga igen, de én már nem

2017. december 26.

Persze! Hát mi az, hogy nem kell a marxizmus? Semmiféle izmus nem kell! Nem kell valami dogma, aminek a határait nem szabad átlépni! De miért ne lehetne Marxot olvasni? Mindenkit lehet olvasni, csak tessék odafigyelni, hogy ebből mit tudsz elfogadni. – Szög a zsákból című memoárkötetéről és annak kapcsán Vajda Mihállyal beszélgetett Jánossy Lajos. A második részt olvashatják.

hirdetés

Lukácsot mikor ismerted meg?

’55-56 tájban, de ’62-től jártam hozzá.

Tehát az inkriminált korszakban még nem.

Nem, de a Lukács-tanítványokkal együtt keseregtünk, belőlük is áradt az, hogy amíg az öreg fönntartja ezt a kommunizmusát, addig ők is fönntartják. De erről sosem beszéltünk, hogy miért vagyunk még itt, miért hiszünk még ebben.

Lukácson innen, Lukácson túl, a lukácsi marxizmuson belül hogyhogy nem zavart benneteket, hogy ’45 után Lukács komoly kultúrpolitikai szerepet is vállalt, a művészet legkülönbözőbb területein, de kitüntetetten az irodalomban hallgattatott el embereket.

Engem zavart. Nemcsak a művészeket, az egész szellemi világot kezdte kinyírni. Én erről viszonylag keveset tudtam. A korábbi, idősebb tanítványokkal erről mintha nem esett volna szó közöttünk, senki nem merte felvetni. Próbálom megérteni, hogy miről is van szó. Ha találkoztál vele, érezted, hogy ő egy jelentős személyiség, és egy ilyen jelentős személyiséggel nem lehet igazán konfrontálódni, nem szabad, mert neki mindig igaza van. De lehet, hogy inkább csak arról volt szó, hogy ő a mi mentorunk, és amíg ő van, addig nem leszünk elveszve a világban, tehát ez a kis gyávaság is belejátszhatott. Hermann-nál biztos, az egy gyáva fickó volt. Nagyon kedveltem, szerettem, ő akkor még a centrumában volt a társaságnak, mert még Heller férje volt. Tíz évvel volt idősebb nálam. Az öreg ’71-ben halt meg. ’68-től ’71-ig is érintkeztünk, gyakran voltunk együtt. Azt a kérdést nem tettem föl neki, hogy öreg, maga miért ragaszkodik ehhez az egész szarhoz, ebből semmi jó nem jön ki. De lehet, hogy mondtam is ilyeneket, óvatosan. Abból követeztetek rá, hogy az utolsó találkozásunkkor becsöngettem a lakására, és kivételesen nem a házvezetőnő nyitott ajtót, hanem ő maga. És mintha a nyakamba esett volna az állításával, hogy Vajda, beláttam, hogy mégis maguknak van igazuk. Mondom, miben? Azt mondja: ez egy zsákutca. Na, mondom, hála istennek, hogy belátta! Ehhez az kellett, hogy mi mondtuk neki? Na, de milyen formában mondtuk, ez a kérdés. Nem mondunk soha olyasmit, hogy ez az egész szörnyű, rendbe hozni már nem lehet, menjünk inkább Nyugatra. Fogalmam sincs, mindenesetre ő látta, érzékelte a köztünk meglévő feszültséget ebben a tekintetben, hogy ő még mindig hisz ebben, mi meg nem. És a végén, amikor már beteg volt, nem adott interjút, és nem írt semmit, akkor ezt kimondta. De hozzátette, hogy nem baj, négyszáz év múlva újrakezdjük. Mondom, maga igen, de én már nem.

Hahaha!

Addigra azt is beláttam, hogy a kutya tudja, mi az isten ez, hogy a kapitalizmus-kritikából egyáltalában mi az elfogadható. Máig is lehet ezen gondolkodni. Egyet lehet tudni: ha a kapitalizmust úgy akarjuk megdönteni, hogy aztán majd háromszáz év múlva jobb lesz, akkor menjünk a francba, mert azoknak az embereknek az életéről van szó, akik ma élnek; és hogy háromszáz év múlva mi lesz, azt hagyjuk azokra, akik majd akkor élnek. Tehát ’68 számomra azt jelentette, hogy ezzel az egésszel szakítottam. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy a kapitalizmus mégiscsak jobb. Persze, Svédország jobb, mint Albánia, de nem erről van szó. Arról van szó, hogy az működik, itt meg csak szenvednek az emberek. A másik meg az, hogy tulajdonképpen az orosz vircsaft nem enged innen kimászni senkit. Arra, hogy ők beavatkoztak, ha nagyon akartam, azt is mondhattam, hogy a Köztársaság tér nekem se tetszett, láttam, hogy lincselnek…


Fotók: Valuska Gábor

A könyvedben beidézed egy barátnőd levelét, aki a Kossuth téren ott volt, és ő felidézi azokat a hangokat, amik között hallani vélt egy „mocskos zsidó, rohadt zsidó" kiszólást is, ettől természetesen megijedt, és már csak arra emlékszik, hogy az apja tanítja őt a pincében, hogyan kell keverni a kártyát. Míg te azt mondod, hogy ennek az egésznek nagyon pozitív hatása volt rád.

Igen, mert akkor még elhittem azt, amit minden forradalmár mindig mondott, hogy nem volt olyan forradalom, ahol ne lettek volna szörnyű, véres disznóságok; hogy ez vele jár.

Mint ahogy a praxis ezt mutatja.

Igen, de nem kellenek az ilyen forradalmak. Én akkor még nem olvastam Hannah Arendtet, A forradalom című könyvét, hogy egyetlen forradalom van, az amerikai, mert ott több lett a szabadság; de az nem úgy volt forradalom, hogy kimentek az utcára és lövöldöztek, hanem megpróbálták az egészet végiggondolni. Szóval az volt a helyzet, hogy ’56 szép volt, de el is bizonytalanította az embert, még ha nem is gondolta, hogy katonai beavatkozással bármit meg lehetne oldani. Aztán hogy az oroszoknak miért kellett beavatkozni a cseheknél, ahol semmiféle erőszakos cselekmény nem történt, ezt nekem már nem tudták megmagyarázni. Az, hogy szovjet hegemónia van, és az oroszok érdekei határoznak meg mindent, addigra, vagy éppen azon keresztül világossá vált a számomra. Ebből az következett, hogy ez a fajta szocializmus nem kell nekem többé, de a marxizmus… Mi az a marxizmus? Az nem Marx „tanítása”. A marxizmus az ő süket dumájuk, és ezt a dumát én már nagyon korán nem bírtam. Már a Lenin Intézetben megtanultam, hogy hülyeségeket beszélnek. Marx viszont annyi mindent beszélt; voltak dolgai, amiket nem tudtam elfogadni, és voltak dolgai, amiket jónak tartottam.

És a marxizmus történetén belül is hány irányzat volt!

Persze! Hát mi az, hogy nem kell a marxizmus? Semmiféle izmus nem kell! Nem kell valami dogma, aminek a határait nem szabad átlépni! De miért ne lehetne Marxot olvasni? Mindenkit lehet olvasni, csak tessék odafigyelni, hogy ebből mit tudsz elfogadni. És nekem a 70-es évek közepére vált egyértelművé, hogy nem vagyok marxista. Nem azért, mert a Marxot utálom. Semmi bajom nem volt vele, vagy ami éppen bajom volt, azt máig is úgy gondolom.

Amikor egy ilyen világképi keret felbomlik, akkor az a kulturális javakhoz való hozzáférést megváltoztatja-e? Másképp kezdtél-e látni, olvasni, hallani? Megélted-e a szellemnek ezt a felszabadulását?

Igen, nagyon is! Csak hát a felszabadulás néha azt hozza – és ez a könyvből világosan kiderül –, hogy ott állok, és meztelenre vetkőzött az agyam. Addig azt hittem, vannak kereteim, támpontjaim, és egyszer csak kiderült, hogy nincsenek. És akkor mit csinálok? Irkáltam ezt meg azt, amit politikai szociológiának neveztem. Hála istennek, ezek megvannak, és talán érdemes rajta gondolkodni, hogy hülyeségeket írtam-e vagy sem.

Amikor felszabadultál, az egyfajta szorongással is eltöltött?

Bizonyára. De szorongásaim inkább magánügyekkel függenek össze, a feleségem betegségével, az új barátnőmmel, aki ma a feleségem, meg a Németországba érkezéssel, a megváltozott külső körülményekkel.

Viszont Heideggerre kíváncsi lettél. Korábban Lukács és Az ész trónfosztása miatt nem érdekelt?

Az ész trónfosztását mindig hülyeségnek gondoltam. Úgysem lehetett megérteni belőle semmit, összevissza halandzsázott azokról a filozófusokról, akiket imádott fiatalkorában, és – minthogy azt a képtelenséget akarta bizonyítani, hogy valamennyien a fasizmus előfutárai voltak – nem volt képes értelmesen összefoglalni azt sem, hogy mit beszéltnek.

Tehát ez nem volt egy sorompó. Ez volt a szellemi utad Heideggerig.

Igen.

Ugorjunk vissza még az időben! A Lukács-iskola történetének megírása egy nagy tartozása volt a magyar szellemi életnek, és ez itt most létrejött. Ezzel kapcsolatban engem két dolog foglalkoztatott. Mindkét pont nagyon élére állított kérdésfelvetés, és a saját szerepedet nem vonod ki belőle. Az egyik az úgynevezett filozófus-per. A Lukács-iskola 60-as évekbeli működéséről van szó. A másik az a kompromisszum, hogy egy bizonyos ponton beléptél a pártba. Ezt te utólag úgy látod, hogy rossz kompromisszum volt.

Egy nagy hülyeség volt. Csakhogy ott volt az a két ember az intézetben – az MTA Filozófiai Intézetéről van szó –, az egyik Márkus, akit az élete végéig tiszteltem, becsültem, szerettem, a másik Soós Vilmos, akivel jóban vagyok máig is, akkor igen közeli barátom volt. Lyukat beszéltek a hasamba, hogy be kell lépni a pártba, mert minden a pártszervezetben dől el. Ahelyett, hogy megkérdeztem volna, hogy mi a lófasz az a minden, azt mondtam, jó, belépek.

Tehát nem a te előmeneteledet segítette.

Nem a párttal, nem a magyar kommunizmussal kötöttem kompromisszumot, hanem a két barátommal. Teljesen értelmetlenül. Mi a fenének? Valahol olyan kisfiúnak éreztem magam, nem voltam elég bölcs, hogy azt mondjam, drágáim, majd ha részletesen elmondjátok, mi volna az a minden, ami ott eldől, akkor belépek, de addig hagyjatok békén!

Elhangzottak a kulcsnevek, az előbb szóba jött Helleré is, de Fehér Ferencé még nem hangzott el. Van egy érdekes kamaradráma ebben az egész Lukács-iskolában, kevés szereplővel. Ahogy olvasom, egyszerre egy nagyon inspiráló, ugyanakkor túlfűtött, időnként fülledt világ lehetett. Kevés ember nagyon sokat volt együtt.

Fülledt nem volt. Nagyon sokat voltunk együtt, de jól éreztük magunkat, hetente egyszer esténként összejöttünk, azon kívül hétvégeken mentünk kirándulni, együtt legeltettük a gyerekeinket, akik nem voltak pont egyidősek. Szerettük egymást.

Tehát jó kaláka volt.

Igen.

Van pár oldal, ahol körbejárod, hogy ez az egész filozófus-cirkusz nem lett volna, mert Fehér már közbenjárt, hogy ezt az egészet konszolidálják Aczéllal. Tehát ő egy transzmissziós figura volt.

Ő volt a legkeményebb az egyik oldalon, és a leginkább kompromisszumra kész a másikon. De itt nem igazán a mi dolgainkról volt szó. Volt egy úgynevezett  pártellenzék, egy régi vágású, igen merev, az oroszok által támogatott csoport, amely el akarta távolítani a „liberális” Kádár-féle pártvezetést; valami koncot kellett nekik dobni. Kádár biztos volt benne, hogy megnyeri ezt a csatát, bár az ellenzék Moszkvából igen erős támogatást kapott. Már rég nem a Hruscsov volt a főtitkár, akivel puszipajtások voltak, hanem Brezsnyev, aki sötét ló volt. Bizonyára megkérdezte Gyuri barátját (Aczélt), Gyuri pedig azt mondhatta, nézd, ezeket a filozófusokat most beáldozzuk, majd visszahozzuk őket. Szerintem tényleg valami ilyesmit mondhatott. Kádár meg rábólintott. Az persze igaz, hogy sem Kádár, sem Aczél nem tudták lenyelni barátkozásunkat Hegedűssel.

Hegedűs Andrással, a volt miniszterelnökkel, aki a szociológiai intézet igazgatója volt később.

Igen, s mint igazgató ellenzékivé lett. Az utolsó rákosista miniszterelnök. Ez őket annyira földühítette, hogy ez a rohadt a Rákosinál huszadrangú valaki volt, most meg jön, és nagy pofával ellenzékieskedik. Hogy gondolja ezt? A másik, aki még jobban dühítette őket, a Marosán volt. Marosán furcsa egy fickó volt, kemény kommunistává alakult az idők során, s zavarta a kádárista vezetés „polgárosodása”. Kilépett a pártból, elkezdett feljárni Lukácshoz. Gondolom, azt hitte, hogy Lukácstól majd megtud valami fontosat. Ő valaha egy szocdem péklegény volt. Marosán közeledése Lukácshoz Fehérnek is megtetszett, és maga is összebarátkozott Marosánnal.

Ez egy elég érdekes barátság lehetett.

Igen és minket is összehozott Marosánnal. Na, ez Kádárnak már sok volt. Az Aczél, azt hiszem, legyintett rá, mert imádta Fehért.

És milyen volt Marosánnal a találkozó? Arra emlékszel? Ő kérdezett, ti meg mondtatok dolgokat?

Igen, normálisan lehetett vele beszélgetni. Azt nem kérdeztük meg, miért volt olyan véresszájú ’56 után. Vagy éppenséggel még az is lehet, hogy megkérdeztük. Aczél, miután kirúgtak minket, és elítélték a nézeteinket, megüzente, hogy nyugi, nyugi, fogadjátok el a felajánlott állásokat, s pár hónap után mi majd megüzenjük az igazgatóitoknak, hogy nem kell bejárnotok, azt csináltok, amit akartok. Aczél nem vette komolyan ezt az ellenünk indított, nem is olyan kőkemény hajszát.

Szépen írod, az egésznek el van véve az az éle, ami a koszorúzáshoz szükséges.

Ezért is utáltam már régen is azt a Terror Háza-kiállítást a kommunista rezsimről mint olyanról. (Most már nem is állok szóba a nagyságos asszonnyal az Andrássy úton, Schmidt Mariskával, de ez más lapra tartozik.) Az egész kiállításban azt utáltam a leginkább, hogy összemosta a kommunizmus különböző változatait. Ne tessék azonosítani a kádári éveket – ahol a nép jól érezte magát, és senkit nem is bántottak, ha csendben maradt (nem szabadott kritizálni), de azon kívül csinálhatott az ember mindent – ne tessék ezt azonosítani a félelem, a rettegés légkörével, a rákosi időkkel. Amikor még akkor is baj érhetett, ha mindenben alkalmazkodtál.

Így van. Az üldözöttekre nézve is komoly különbségek voltak az 50-es évek és a Kádár-korszak között, amikor titeket meghajtottak.

Persze, vigyáztak, hogy éhen ne haljunk, nem volt már ez egy vérszomjas rendszer. ’62-ben lezárta a maga véres periódusát (arról sem feledkezhetünk meg persze), és attól kezdve egyszerűen csak egy ilyen kellemetlen valami volt. Feri el volt tévedve ebben az egészben. Mire leültünk volna később, öregemberként, hogy megbeszéljünk egymással mindent, addigra ő már nem is élt. Hogy hogyan is volt a fejében ez az egész? Igazából nem is tudom. Nyitva szeretett volna hagyni lehetőségeket a számunkra, ezért Aczéllal nem szeretett volna konfliktusba keveredni, jóllehet nagyon is kemény volt néha.

Az ellenzékben részt vettél, tudtunk rólad fiatalon, de nem lettél vezető egyénisége.

Világos, egyszerűen jelen voltam. Amikor már párttá alakult az SZDSZ, Kőszeg Feri felhívott, hogy akarok-e ügyvivő lenni. Dehogyis akartam. A rendszer megdől, én nagyon örülök ennek, de most már kiszállok a politikából. Mert egyetlen célom a szabad szellemi légkör megteremtése volt. Egyszer éppen kijutottam Dubrovnikba, nem mindig engedtek – ekkor is viszont csak két-három napra tudtam menni, mert némettanításból éltem, az óráimat nem hagyhattam el –, és aznap volt valami kerekasztal, ahol Fehér kezdett beszélni, hogy hát hogyan is volt az ellenzékiség Magyarországon, és hogy ő nem hitt benne, hogy ez egyáltalában lehetséges, de voltak, akik igen. Itt ül mellettem Misu, ő makacson hitt benne, és neki volt igaza. Fehérben megvolt ez. Képes volt belátni a maga tévedéseit.

Ez aféle korrektség és tisztesség.

Nem. Ha tévedtem, tévedtem, kész.

Ebben a történeti periódusban, csak egy frekvenciával odébb, erős hangsúlyt fektetsz a szakadásra, tehát a két generáció, a Lukács-iskola és az úgynevezett Lukács-óvoda közötti törésre. Amiről végeredményben én, akit ez mindig is érdekelt, nem tudtam róla. Szerencsére nincs túlterhelve a könyv nevekkel, de Kis János és Bence szerepe fontos ebben a történetben. Volt egy német kiadvány, amely ezt a folyamatosságot nem képviselte.

Ezt Fehér rakta össze, benne volt mindenki, Hegedűst és Márkust is beleszámítva, mert azok valahogy hozzánk tartoznak, és beletette – biztos szívta a fogát – Kisnek meg Bencének valami írását, akik akkor elmentek hozzá, és azt mondták, jó, tessék, legyen, de vegyél be valamit Fodor Gézától meg Ludassy Maritól is. Egyik szempontból azt mondom, hogy teljesen igazuk volt, miért csak ők képviselik a fiatal generációt, a másik szempontból Fehérnek is igaza volt, amikor azt mondta, hogy de hát azok csak történeti munkákat írnak. Ezen összevesztek, és bumm, végre megvolt az indok, hogy miért nem állnak szóba egymással. Hogy ezen a hülyeségen miért lehet ennyire összeveszni, azt ne kérdezd. Úgyis össze akartak már veszni.

Mi volt ennek a tényleges tartalma?

Tényleges tartalma nem volt. Fehér – és rajta keresztül mi, öregebbek – kihasználjuk a pozícióinkat, Lukács körül minden lehetőséget magunknak szerzünk meg, a fiatalokat meg arrébb lökdössük. Valószínűleg ez volt a fiatalabbak érzése. Kérdezd meg Kistől, de nem igen hiszem, hogy őszintén fog felelni. Bence, szegény, már meghalt, az őszintén felelt mindenre. Néha nagyon undok, durva és igazságtalan volt, de őszinte.

Párszor találkoztam vele, és én is ezt láttam.

Szemben Kissel, aki soha az életében őszinte nem volt. Én meg azért szégyelltem magam, hogy nem akartam veszekedni Fehérrel.

Tehát hagytad.

Hagytam, és Ludassyt meg Fodor Gézát is valahogy belehúztam abba a csőbe, hogy hajlandók voltak kiállni Bence és Kis mellett. Én sem viselkedtem emberi módon, bár akkor azt hittem. Ha én azt mondom, hogy márpedig tessék bevenni ezt a kettőt is, akkor Fehér majd biztos őrjöng és szakít, és ezt nem akartam. Ma ezt emberi gyengeségnek tekintem; bár még az is lehet, hogy hatékony lett volna. Mindegy, egy szeretetteli viszony nem állt volna helyre semmiképp, az nem vitás.

És mivel Heller és Fehér jóval később jöttek vissza Magyarországra…

Ők már bőven a rendszerváltás után.

Emlékszem, én még jártam is órájukra. Gondolom, azért is kerültek így a tanszékekre. Az esztétika tanszéken tanított mind a kettő. Te viszont itt voltál Magyarországon. Hamar újrakezdtétek?

Igen, újra beszélni kezdtünk. Baráti viszony, úgy, ahogy az öregekkel, nem állt helyre, Kissel azelőtt sem volt igazán személyes a viszonyunk, Bencével meg néha találkoztunk, leültünk ebédelni, szóval megvoltunk, na.



Egy nagyon erős fejezet volt, a te nyugat-németországi tartózkodásod, az egyetemeken szerzett tapasztalataid. A kelet-európai félig-emigráns értelmiségnek az a státusza, hogy folyamatosan magyarázza a nyugat-európaiaknak a vasfüggönyön túli rendszer és az elméleti baloldaliság összeegyeztethetetlenségét.

Igen, és ez összefügg. Mondtam, mondtam, aztán inkább az indonéz konyháról beszélgettünk. Lemondtam arról, hogy bárkit meggyőzzek. Nem is volt dolgom túl sok szélsőségesen balos értelmiségivel. A diákok, ha igazán balosak voltak, úgy kerültek engem, mint a pestist. De ez nekik is jó volt, nekem is jó volt.

Egy gonddal kevesebb.

Két csoportom lett az öt félév alatt, a második félévre kezdtek kialakulni. Az egyiknek inkább politikai tárgyú dolgokat tanítottam, arról beszélgettem velük, a másikkal filozófiáról. Ezek mind alapjában valahogy baloldaliak voltak, nem baloldalit nagyítóval sem találhattál volna Brémában, de nem voltak megszállottak. Értették, hogy ami ott van, túl a rácson, az nekik sem kell.

De ettől még Fassbinder érvényes volt. Vagy sorolhatunk még számos ellenkulturális állítást.

Az ellenkultúra nekem is oké volt, de ne tessék előadni, hogy a Bundesrepublik nem jó, menjünk az NDK-ba. Menjetek, ha akartok, de nekem az nem kell!

Heidegger a mai napig jelen van az életedben?

Időnként eszembe jut, de nem olyan nagy súllyal. Utoljára írtam egy ötoldalnyi valamit Schwendtner könyvéről, a Heidegger és a nemzetiszocializmusról. [A szöveg a Literán itt olvasható.] A könyv rossz. Schwendtnert nagyra tartom, az első két Heideggerről szóló könyve nagyon jó. Ez viszont rossz, képtelen eldönteni, mit csináljon Heideggerrel. Nem tudom, miért. Nem függ semmilyen német potentáttól, nem kell nekik megfelelnie. A németek leírták Heideggert, boldogan, kidobtak mindenkit, aki a náci korszak előtt német gondolkodó volt. Az a beállítódásuk, hogy ’49-ben újrakezdjük a világot.

Nulla kilométer.

És nulla gondolkodás. Nincs német gondolkodás, és nincs német irodalom. Te tudsz? Te vagy az irodalmár. Kehlmannt szokták emlegetni, de az semmi.

Teljesen súlytalan, amit ír.

Súlytalan – igen, ez a jó szó. A filozófusok igen műveltek, de nem gondolnak semmit. Sebald, aki kiment Angliába, és írt négy nagyszerű regényt, az igen, de ő szakított a németséggel. Illetve attól olyan jó, hogy nem tudott teljesen szakítani, a lelke mélyén szeretett volna német maradni, de képtelenségnek érezte.

Az, hogy a német szellemi élet milyen most, keveset tudunk, de a Földényinek volt erről egy megjegyzése az új Melankólia-könyvében.

Idéztem is, hogy kiüresedett, semmilyen.

A metafizika, a filozófiai kérdések iránti hajlandóság teljesen visszaszorult.

Nulla. Ha gondolunk valamit, meg fogunk bolondulni, és megint nácik leszünk. Félelem önmaguktól. Amit Schwendtnerről írtam, abban az alapálláspontom az, hogy igen, Heidegger egy rohadt náci volt, de miért érdekes ez a filozófia szempontjából. Ha a filozófiája nem náci, akkor a politikai beállítottsága az ő magánügye.

Nem szólt bele a filozófiájába. Tegyük hozzá, hogy a Lukácséba beleszólt.

Nagyon beleszólt. Minden gondolatát elrontja, hogy bele kell erőltetnie a kommunizmust. Heideggernél erről szó nincs. Ezt vetettem én Tibor szemére, és azt mondta, végig fogja gondolni, hogy kéne neki írnia egy új könyvet. Nem biztos, hogy fog tudni írni egy új könyvet, mert nem tud ebben a kérdésben egyértelmű álláspontra helyezkedni. Két álláspont van, az egyik, hogy Heidegger náci volt, ezért a filozófiájával nem törődünk, a másik pedig az, hogy olvassuk a filozófiáját, de nem törődünk azzal, hogy náci volt. Én az utóbbi képviselem, egy rohadt dög volt, sok tekintetben volt rohadt dög, de förtelmes pali is lehet jó filozófus. Ne tessék azt gondolni, hogy egy filozófus más, mint egy fizikus. Gondolkozik ezen-azon.

Nyilván eddig is nagy olvasó voltál, de feltűnik, hogy sok kortársat olvasol.

Én azt szeretem, az érdekel, mit csináljak.

És hogy érzed magad benne most?

Most egy kicsit mintha kezdene leülni a kortárs magyar irodalom. De azért nem kell egy-két években gondolkodni.




Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.