hirdetés

Vajda Mihály: Heidegger és a nemzetiszocializmus

2017. december 26.

A Fekete füzetek megjelenését megelőző Heidegger-szövegekben tudomásom szerint nem volt szó antiszemitizmusról, akkor pedig filozófiájának immanens elemzésében antiszemitizmusának emlegetése több mint felesleges. – Vajda Mihály esszéjegyzetei Schwendtner Tibor Heidegger és a nemzeti szocializmus című könyvéhez.

hirdetés

„Az egész marxi gondolat, hogy a filozófusok eddig csak nagyarázták a világot, most meg már itt az ideje, hogy meg is változtassák, értelmetlen, s ha bármi gyakorlati lépés következik belőle, az csak katasztrófákat eredményez, számos vonatkozásban.” Ez így a Szög a zsákban, a minap megjelent könyvem szövege, de tulajdonképpen csak 1977-es gondolataimat rekapituláltam. Ha én ezt már akkor beláttam, miért közeledtem hát úgy nagyjából fél évtizeddel később Heideggerhez – kérdezték sokan azóta. Hiszen tudnom kellett, hogy Heidegger náci volt, s ha nem is kívánunk belemenni a vitába, hogy vajon a kommunizmus vagy a nácizmus követett-e el nagyobb szörnyűségeket, annyi bizonyos, hogy abszurd dolog, megeshet sunyiság, az egyik totalitárius gondolatrendszert egy másikra felcserélni. Úgy gondolom azonban, hogy nem ezt tettem. Tudtam persze, hogy Heidegger egy időre politikailag elkötelezte magát a hatalomra került nemzeti szocialistáknak, s filozófiai műveiben is megjelentek olyan gondolatok, melyeknek talán számomra is volt valami kellemetlen mellékíze (1.) , filozófiáját azonban – legyen szó bármelyik korszakáról is, a fundamentálontológiáról avagy a léttörténetről – nem tekintettem náci jellegűnek. Máig is úgy gondolom, hogy annak semmi köze a nemzeti szocializmushoz. Különben is, mi az, hogy náci filozófia? (2.) Szemben a marxizmussal – s most határozottan óvnom kell magam attól, hogy belemenjek valami marxizmus-elemzésbe, csak azt szögezem le, hogy nem Karl Marxról, a filozófusról beszélek, ha volt ilyen (3.) – sem a fundamentálontológia, sem a léttörténeti gondolkodás nem válhat egy totalitárius rendszer ideológiájává. Ez volt az álláspontom már akkor is, amikor elkezdtem Heideggerrel foglalkozni, persze anélkül, hogy heideggeriánussá váltam volna. (Hogy én soha többé semmiféle -iánus nem szeretnék lenni, azt már akkor tudtam, amikor búcsút vettem a marxizmustól. Jó lenne talán végiggondolni, vajon miben különbözik egy -iánus egy -istától, de erről majd máskor.)

Schwendtner Tibor Heidegger és a nemzetiszocializmus című könyvében azt írja, hogy az ún. Fekete füzeteknek, a filozófus 1930 és 1969 között vezetett gondolati naplója egy részének megjelenésével (4.) „a Heidegger-kutatás legitimitása megkérdőjeleződött.” Miért? Mert ez a napló „filozófiájának politikai önértelmezését tartalmazza”, s benne „Heidegger tollából antiszemita és etnicista kijelentések olvashatók.”

A Schwendtner tanulmánykötetében található írások nagy része a Fekete füzetek első köteteinek megjelenése után született. De az ezen újabb szövegekben található elemzések megítélésem szerint Schwendtnernek lényegében csak a heideggeri politikum-felfogásra és Heidegger politikai beállítottságára vonatkozó álláspontját módosították, amit viszont Heidegger filozófiájának lényeges elemeiről Schwendtner eddig gondolt, azt láthatóan nem. Eddig ugyanis ő is egyértelműen úgy gondolta, akárcsak jómagam, hogy Heidegger nácikkal való szimpatizálása, a náci időszakban egy ideig betöltött szerepe és politikai nézetei nem képezik részét filozófiájának. Ha filozófiával tetszenek foglalkozni, s Martin Heidegger filozófiáját igyekeznek értelmezni, végiggondolni, akkor a filozófiai szövegeket tessék elemezni, nem pedig Martin Heidegger életrajzával előhozakodni. Mégis: mintha Schwendtnert elbizonytalanította volna mindaz, amit a füzetek megjelenése után Heideggert támadó német irodalom állít. Mintha engedett volna annak az eddig is masszív nyomásnak, amely a napló publikációját követően erőteljesen felfokozódott. „Az új helyzetet elsősorban az idézte elő – mondja –, hogy a naplóbejegyzések nyíltan antiszemita kijelentéseket tartalmaznak. Elsősorban emiatt, illetve azért, mert sokkal pontosabb betekintést kapunk Heidegger politikai aktivitásának filozófiai motívumait illetően, még eddig soha nem látott élességgel merült föl Heidegger filozófiája megítélésének kérdése. Az eddig elszigeteltnek tekinthető hangok, melyek szerint Heideggert ki kell rekeszteni a filozófiatörténetből, megerősödtek, a Heideggert védelmezők csoportja pedig végzetesen meggyengülni látszik – mintha egész egyszerűen kihúzták volna a szőnyeget a talpuk alól Heidegger vállalhatatlan kijelentései.” „[…] kialakult a vitának az a sajátos, véleményem szerint igen káros következményekkel járó struktúrája, melyet a támadás és a védekezés logikája jellemez.”

Száz százalékig egyetértek azzal, hogy az ilyen vita ugyancsak káros következményekkel jár. Azzal is, hogy ha egy filozófus munkásságának elemzéséről van szó, akkor nem szabad politikai álláspontját, vagy akárcsak politikai tevékenységét kiindulópontnak tekintenünk; ezzel szemben az immanens filozófiai elemzés szempontjait kell érvényesítenünk. Csakhogy ezekkel a megállapításokkal nem megyünk semmire, ha nem kíséreljük meg megérteni, hogy az immanens filozófiai elemzés terén oly kiváló németek – legyen szó Leibnizről, Spinozáról, Kantról, Hegelről vagy akár Marxról – miért akarják ezt a támadás – magyarul acsarkodás – logikájával helyettesíteni, ha Martin Heideggerről van szó. (S miért fog a másik oldal védekezésbe, ahelyett, hogy folytatná a számára oly otthonos immanens elemzést.)

Ennek megértése nélkül a Heideggerről eddig már oly sok ragyogó immanens elemzést elvégző Tibor végezetül is képtelen megbirkózni Martinnal. Igen; Heidegger náci volt; de nem egészen; s aztán ezt később kritikusan is szemlélte. Mennyire kritikusan? S mennyiben függ ez össze a filozófiájával? Meg hogy vajon azért lett náci, mert már eleve bűzlött a filozófiája (l. Az ész trónfosztása, ezt már én mondom. Tibor nem emlegeti Lukácsot. Azt hiszem, egyszer sem fordul elő a neve), vagy a nácizmusban felfedezett valami számára vonzót, s ehhez ki akarta dolgozni a megfelelő, ámde hiányzó filozófiát. (Ha már, akkor inkább az utóbbi látszik lenni a helyzet.) Schwendtner Tibor a Tirannia és filozófia, avagy náci volt-e Heidegger című fejezetben elég hosszan rekapitulálja idevágó régebbi gondolataimat, s leszögezi ugyan, hogy én Heidegger filozófiáját nem tartom nácinak, idéz is engem: „Heidegger szövegeiben önmagukban semmi sincsen, amit nácinak lehetne tekinteni.” De mintha problematikusnak tartaná, hogy egy másik tanulmányomban egyenesben azt állítom: „Heidegger náci volt.” Mintha számára ez az „erőteljes állítás” visszavenné az előzőleg idézett mondat határozottságát. Persze nem rólam van szó, hanem Tibor könyvéről. De ha már ő az Együttműködés a náci rendszerrel című szakaszt az én gondolataimmal indítja, akkor már itt le kell szögezzem: én a magam részéről évtizedekkel korábbi álláspontomat fenntartom. Martin Heidegger igenis náci volt; de filozófiájának – akárki akármit mondjon is – semmi köze a nemzeti szocializmushoz. (5.)

Honnan a megbotránkozás, amely a füzetek megjelenését követte, követi? Honnan az újabb, s mindig ismétlődő botrány? Hadd mondjam ki köntörfalazás nélkül: összefügg ez valamivel, amire a német (nyugatnémet) közgondolkodás a legutóbbi évtizedekben, 1968-at követően, a Historikerstreitet követően – teljes joggal –nagyon is büszke volt. Nem másról van szó, mint a Vergangenheitsbewältigungról. A múlt legyőzéséről, leküzdéséről, legyűréséről, a múlttal való megbirkózásról. A németek (mármint a Szövetségi Köztársaság polgárai, nem a maié, a keleti rész mintha nem szövetségi, hanem demokratikus lett volna, eleve demokratikus, az ő polgárainak nem kellett semmit sem legyőzni, leküzdeni, legyűrni, semmivel sem megbirkózni. A munkásosztálynak, a parasztságnak és a haladó értelmiségnek? Ugyan már!) – most már csak egy szót fogok használni a négy helyett – lebírták a múltjukat. Az egészet, egyben. Hiszen nem olyan könnyű a múltban csak úgy válogatni. Ez kell, ez nem kell. Már pedig a náci múlt nem kell, s ebből egyenesen következett, akár így kellett ennek lennie, akár nem, hogy a múltat végképp eltöröljük. Minek egy népnek (ajjaj, Volk, nem jó), nemzetnek (Nation, ez sem hangzik jól)… megvan! egy országnak, a Bundesrepubliknak múlt, nincs is neki (de minek vettük be azt a keleti csürhét? Azt ordítozták, hogy Wir sind das Volk. Meg kellett volna ezt gondolni).

Meg kell állnom. A németek valójában nem birkóztak meg a múltjukkal; vagy eltüntették, vagy a legjobb esetben is csak úgy őrizték meg, hogy egyszerűen kitörölték belőle a náci korszakot. Mellyel, becsületükre legyen mondva, a (nyugat)németek túlnyomó többsége máig is radikálisan szembehelyezkedik. De persze nem mindegy, hogy ez az egész német történelemmel, az „egész reakciós német múlttal” szembeni averzióval jár-e együtt, hogy ugyanis lehet éppen büszkén németnek lenni, de ez a büszkeség csakis a Szövetségi Köztársaság alkotmányára vonatkozhat (Habermas Verfassunsgspatriotismusa), vagy a német kultúra felbecsülhetetlen múltbeli értékeinek megbecsülésével. Egyszer Brémában valami kollégának Goethét meg Thomas Mannt emlegettem, mire rám bámult, s elképedve kérdezte, hogy engem még ez az alter Scheiß tényleg érdekel? Hogy az egész múltat kidobják, vagy csak a történelem kontinuitást szüntetik meg, az, mondom, nagyon nem mindegy, egy szempontból azonban igen. Jelzi, hogy a német kultúra hordozói nem képesek a náci korszakot a német történelem részeként feldolgozni. Nem megbirkózni vele, hanem feldolgozni, értelmezni, történelmük részének tekinteni. Az a nemzet vesse a szemükre ezt, amelyik Európában tényleg megbirkózott a múltjával. Én nem tudok ilyenről. S ily módon mégiscsak a németek a legelfogadhatóbbak.

Ennek a fajta Vergangenheitsbewältigungnak azonban, amely – még egyszer hangsúlyozom – jó, hogy megtörtént, akármilyen felemás formában is, súlyos következményei is vannak. Egy mondatban összefoglalva: a mai német kultúra „fatális középszerűsége”. (6.) S ebbe egy olyan összetett, sok tekintetben zseniális, sok tekintetben – ha a „füzeteket” is hozzászámítjuk – elviselhetetlenül primitív és alantas életmű, mint amilyen a Martin Heideggeré, egyszerűen nem fér bele. Zseni nem lehet ugyebár, ha egyszer náci volt. A Fekete füzetek megjelenése nemhogy tiszta vizet öntött volna a pohárba, hanem elviselhetetlenné tette az állapotokat. Mennyiben? Idéztem Schwendtner Tibort. „Az új helyzetet elsősorban az idézte elő – mondja –, hogy a naplóbejegyzések nyíltan antiszemita kijelentéseket tartalmaznak. Elsősorban emiatt, illetve azért, mert sokkal pontosabb betekintést kapunk Heidegger politikai aktivitásának filozófiai motívumait illetően, még eddig soha nem látott élességgel merült föl Heidegger filozófiája megítélésének kérdése. Az eddig elszigeteltnek tekinthető hangok, melyek szerint Heideggert ki kell rekeszteni a filozófiatörténetből, megerősödtek, a Heideggert védelmezők csoportja pedig végzetesen meggyengülni látszik – mintha egész egyszerűen kihúzták volna a szőnyeget a talpuk alól Heidegger vállalhatatlan kijelentései.”

Egy fatális középszerűségű kultúrában ez bizony elviselhetetlen állapotokat okoz. Németországban eddig is kellett bizonyos bátorság és nonchallance ahhoz, hogy valaki fontosnak tartsa Heideggert, és foglalkozzék a munkásságával. (Nem így pl. Franciaországban, ahol a háborút követően azonnal nagy becsben tartották. Igaz, a franciák töretlenül a gloire nemzeteként ünnepelték magukat, s arról, hogy miket tettek a megszállás idején, egészen a legutóbbi időkig lelkesen hallgattak.) Most már azonban ez sem elegendő. – S most egy vallomással tartozom a kedves olvasónak. Nem olvastam a Fekete füzeteket. Az eddig megjelenteket. S bevallom, nem is fogom rászánni magam. Minek? Amit róla, belőle másoktól megtudtam, alig-alig jelentett a számomra valami újat, s az sem vonatkozott Heidegger filozófiájára. Hogy antiszemita volt, azt sejtettem, hogy ez most be is bizonyosodott, az sajnálatos, s ha erről még azután sem hallgatott, hogy tudta: a nácik több mint hatmillió zsidót pusztítottak el, csak azért mert zsidók voltak, az egyszerűen gusztustalan disznóság. Persze azért tudok idézni tőle szöveget, melyben a megsemmisítő táborok iparszerűen végrehajtott emberirtásáról, talán filozófiai visszafogottsággal, de kemény szavakkal nyilatkozik. „Százezrek halnak meg tömegben. Meghalnak? Elpusztulnak. Elintézik őket. Meghalnak? A hullagyártás raktárkészletének tárgyaivá lesznek. Meghalnak? Megsemmisítő táborokban feltűnésmentesen likvidálják őket. De még ha nem is ez történik. Most milliók pusztulnak Kínában nyomorultul éhen.” (Eisicht in das was ist)

De szálljunk is le a mester antiszemitizmusáról. A Fekete füzetek megjelenését megelőző Heidegger-szövegekben tudomásom szerint nem volt szó antiszemitizmusról, akkor pedig filozófiájának immanens elemzésében antiszemitizmusának emlegetése több mint felesleges. Csak arra szolgál, hogy a filozófust mint a németség szégyenét vagy akár az egyetemes emberiség szégyenét kitöröljük a filozófiatörténetből.

De Schwendner Tibor tolmácsolásában a füzetek egy talán még lényegesebb dimenzióban is az eddigieknél problematikusabb színben tüntetik föl Heidegger filozófiáját. Idéztem már: azt állítja, hogy „sokkal pontosabb betekintést kapunk Heidegger politikai aktivitásának filozófiai motívumait illetően”, s ennélfogva „még eddig soha nem látott élességgel merült föl Heidegger filozófiája megítélésének kérdése”. De hiszen – mondom megütközve –, még a vak is láthatta mindeddig is, hogy Heidegger politikai aktivitása, magyarán nem egészen egyéves rektorsága mögött; más politikai aktivitásáról a nemzeti szocializmus idején én nem tudok; igenis az a, ha tetszik „filozófiai motívum” állott, hogy a világ elszellemtelenedett, elsivárosodott, és neki mint az európai szellem képviselőjének (7.) rá kell ébresztenie az egyetlen megmaradt metafizikai népet, a németséget a maga feladatára, az európai szellem restitúciójára.

Meg kell mondanom, hogy ha az elszellemtelenedés, az elsivárosodás, az elsivatagosodás megállapításáról és elemzéséről van szó, Heidegger nem az egyetlen, akinél ez nagy hangsúlyt kap. És nemcsak Spenglerre, Husserlre kell gondolnunk. „Civilizációnkat a ’haladás’ szó jellemzi. Formája a haladás, s nem valamely tulajdonsága az, hogy halad. Tipikusan konstruáló civilizáció ez […] Az európai civilizáció irányvonalát rokonszenv nélkül szemlélem, s megértés híján a céljai iránt, ha ugyan vannak céljai.” Ezt Wittgenstein írta. Az ő „konstruálása” engem nagyon emlékeztet a Heidegger által használt „machinációra”. A különbség mégis óriási. Wittgenstein, szemben Heideggerrel, vagy mondjuk Lukáccsal, rokonszenv nélkül szemléli ezt az elsivárosodott civilizációt, de csak szemléli, anélkül, hogy recepteket próbálna adni általa is remélt átalakulásához (azaz átalakításához). Heidegger a nemzeti szocialista forradalomhoz csatlakozik, mert úgy látja – egy ideig –, hogy a németséget, s azon keresztül Európát (messzebbre nem lát) az fogja visszavinni a kezdeteihez vagy eljuttatni egy új kezdethez. (8.) Ahogy Lukács a kommunista forradalomtól várja, teszem azt, az elidegenedés visszavételét. Nem a fennálló elemzésével van a baj. A történetfilozófiai konstrukciókkal van a baj, melyek által a filozófus egy nem rá méretezett, egyáltalán nem emberre méretezett feladatot, a megváltás feladatát akarja magára vállalni. S így szükségképpen szörnyetegek karmai közé kerül. Ez mit sem változtat azon, hogy a Lét és idő, minden félresiklásával együtt, vagy a Mit hívunk gondolkodásnak? remekművek, ahogy az A lélek és a formák, sőt, a Történelem és osztálytudat is.

JEGYZETEK

1. Bevezetés a metafizikába I. rész: „A Föld szellemileg olyannyira lehanyatlott, hogy már az fenyeget: a népek elveszítik utolsó szellemi erejüket, ami lehetővé tenné, hogy a (’lét’ sorsára vonatkoztatott) hanyatlást egyáltalán észrevegyék, és annak tekintsék, ami. […] a világ elhomályosulás, az istenek menekülése, a gyűlölködő gyanakvás minden alkotó és szabad dologgal szemben olyan mértékű már az egész Földön, hogy az olyan gyermeteg kategóriák mint pesszimizmus és optimizmus régen nevetségessé váltak már.” Ebben semmi különös nincsen, nem Heidegger az első és az egyetlen, aki erről beszél. Hogy a német mint metafizikai nép a közép szellemi erejéből merítve lenne hivatott arra, hogy legyőzze ezt a szellemi hanyatlást? Talán Fichte is, Husserl is náci volt?  De akárki akármi volt, az ember nem szereti '35-ben ezt a németkedést. Én sem szeretem; hozzá kell tennem. De ez sem nácizmus. S azt is meg kell is említeni, hogy itt, a Bevezetésben tesz már óvatos kritikai megjegyzéseket is a nácizmust illetően.

2. Hadd idézzem Gedő Éva és Schwendtner Tibor a Filozófia és nemzeti szocializmus című kötet szerkesztőinek a kötethez írott bevezetőjéből a következőket: „A filozófia és a nemzeti szocializmus kapcsolata egyáltalán nem triviális abban az értelemben, hogy kétséges, van-e egyáltalán filozófiája a nemzeti szocializmusnak.” S idézik a kötetükben szereplő Reinhard Mehring tanulmányt: A nemzeti szocializmus „[n]em keresett különösebb közelséget a filozófia felé, egész másképp, mint például a marxizmus.”  Ehhez még azt tenném hozzá, hogy a totalitárius rendszerek ideológusai, számos van belőlük, gyakran filozófusoknak hiszik magukat, s megfogalmazott és sokszor írásban is lefektetett gondolataikat filozófiának tekintik. Hogy példát is mondjak: annak idején a „dialektikus és történelmi materializmus” tanárai valamennyien abban a hitben éltek és ügyködtek, hogy ők filozófiát tanítanak. Ennek azonban Heideggerhez az ég egy világon semmi köze sincsen, még ha némelykor talán a nemzeti szocializmus politikáját akarta is filozófiailag megalapozni.

3. A marxizmus filozófiáját szerintem Lukács György dolgozta ki a Történelem és osztálytudatban. De a bolsevikoknak ez nem kellett: direkt politikai ideológiára volt szükségük.

4. Az 1948 utáni bejegyzések eddig még nem láttak napvilágot.

5. A fenti első idézetben a „szövegei”-t tehát „filozófiai szövegei”-re kell cserélnem, hiszem a gondolati napló is Heidegger szövege.

6. L. erről Kemény István Lúdbőr című esszékötetében az „Áramvonal” című írást (100-103. oldal). Földény F. Berlin sűrűjében című könyvét elemzi.

7. Mint tudjuk, a Rektori beszéd és nem sokkal később a Bevezetés quasi rehabilitálja a Lét és időben a filozófiából kiűzött szellemet. Lásd ehhez Jacques Derrida, A szellemről. Heidegger és a kérdés. Derrida nem átallja a „középszerű” és az „undorító” szavakkal megítélni, hogy Heidegger a Lét és idő második kiadásából törölte a Husserlnek szóló ajánlást, ugyanakkor nagyon is elítélő szavakat talál arra, ahogy Husserl az indiánokat és a cigányokat kizárja az európai szellemből. Lehet, hogy ezt Heidegger is megtette, de nem egy 1935-ben Bécsben tartott nyilvános előadásban. Ha netán meg is tette, ezt a naplójában követte el.

8. „Tisztán ’metafizikai’ […] módon gondolkodva az 1930-34-es években a nemzetiszocializmust egy másik kezdetbe való átmenet lehetőségének tartottam és ezt az értelmezést adtam neki.” Ez a Fekete füzetekben található.

Vajda Mihály

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.