hirdetés

Vajda Mihály: Mit tudom én?!

2017. december 26.

Arra a pillanatra emlékszem, amikor apám hazajött a kórházból, és bejelentette nekem, hogy megszületett a húgom. Hét évvel volt fiatalabb nálam. Reggel volt, én még az ágyban voltam, úgy emlékszem, hogy még a rácsos ágyban. Nem biztos, hogy reggel volt! – A Szög a zsákból című memoárkötetéről és annak kapcsán Vajda Mihállyal Jánossy Lajos beszélgetett. Az első rész olvashatják.

hirdetés

Az első oldalon megtorpanásra készteted az olvasót, mert bevallod, hogy sok mindenre nem emlékszel. Milyen a nem emlékezés természete? Foglalkoztat?

Mindig is foglalkoztatott; idegesített, hogy nem emlékszem a gyerekkoromra. Ezt a kijelentést persze értelmezni kell, hiszen például másfél éves korára általában senki nem emlékszik. Én pedig, mint kiderült, egy képet őrzök másfél éves koromból, bizonyíthatóan. Azt ugyanis biztosan nem mások elbeszéléséből tudom, hogy amikor nagyapám belépett a szobába, ütött az óra, én pedig örömömben ugráltam a rácsos ágyban. Ezt így senki nem meséli el. Aztán négy-öt éves kortól az emberek már emlékeznek. Én úgy érzem viszont, hogy nem emlékszem semmire. De lassan megfejtettem, hogy miért van az az érzésem, hogy semmire nem emlékszem, holott emlékszem. Csakhogy amire emlékszem, az egyszerűen egy kép, amihez nem társul érzelem, és semmiféle reflexió. Megy a villamos, anyám elvisz az óvodába, ilyen képek vannak. Anyám ott volt velem, hol az ördögben lett volna. De olyan mértékben hideg volt a családi légkör…


Fotók: Valuska Gábor

Úgy írod, hogy néma.

Hideg és néma egyszerre. A kisgyerek viszont az emlékképeit az érzelmeihez köti, s így nekem kevés emlékképem maradt. Nem tudom például, szerettem-e vagy nem azt a nagymamámat, aki sokszor szerepel a fényképalbumomban; fogalmam sincs, halvány dunsztom sincs. A fényképeire emlékszem csak, rá nem. Egyáltalán nem, sehol nem jelenik meg. S ez így megy egészen ’44. március 19-ig, ezért találtam ki, hogy a holokauszt volt az, ami fölrázott. Ez bizonyos mértékig és valószínűleg igaz is, de van egy másik mozzanat is, az is benne van a könyvben, hogy ez volt az a pillanat, melytől kezdve anyám már nyíltan beszélt előttem a helyzetünkről. Előttem addig a szüleim nem beszéltek semmit a zsidótörvényekről, a zsidóüldözésekről, pedig lehetetlennek tűnik, hogy ezekről ne lett volna szó a családban. Én viszont valamit mégis tudtam erről, nem voltam hülye, a rádióba is bizonyára belehallgattam, de velem nem beszéltek ilyesmiről, a legfontosabb dolgokat eltitkolták előlem. Ez az érzésem szűnt meg ’44. március 19-én. Tehát mindezek együtt jelentették azt, hogy attól kezdve emlékszem a dolgokra. Az emlékezésben fontos szerepet játszott, hogy meg kellett jelenjen az érzelmi szféra. Kellett, hogy féljek, jóllehet magára a félelemre  nem emlékszem.

Emlékszel olyan eseményekre például, hogy egy repülőgépről egy sorozatot kap az utca?

Az emberektől jobban féltem. Amikor a nyilas eltépi a papírjainkat, a védett vagy nem védett házban. Amikor viszik az embereket a Duna-partra – tudtam, hogy oda viszik őket. Szóval lehetetlen, hogy én ne féltem volna. Aztán sokszor mondottam felnőtt koromban, hogy bennem nincs halálfélelem, mert egyszer már leszámoltam az életemmel. Úgy értettem meg a holokausztot, mint aminek az a végpontja, hogy én is meghalok. Tiszta véletlennek éreztem aztán egész életemben, hogy nem haltam meg. Egyszer szembenéztem a halállal, és ennek eredményeként nem félek tőle. Persze ez is egy konstrukció, vagy így van, vagy nem. Nem tudom, mit szoktak az emberek halálfélelmen érteni.

Beidézed Kertész Sortalanságát. A regényben a tábor egy metafora, nyilván túlterjeszkedik a földrajzi vagy lokális határain. Azt állítod, hogy ez a metafora a te életedben is megjelent, függetlenül attól, hogy téged nem vittek el táborba, de az, hogy az embereket megfosztják méltóságuktól, önrendelkezésüktől, ennek legradikálisabb, végső gesztusa ’44, a német bevonulás és a nyilas hatalomátvétel. Érdekes, hogy amikor ez a folyamat kulminál, máshogy kezdesz emlékezni. Ebből arra is lehet következtetni, hogy a személyes sorsod innen indul. A sorstalanság mozzanatától.

Igen, lehet így mondani. Magát a fogalmat, hogy sorstalanság, ezt is sokféleképpen értelmezik. Sok mindent olvastam Kertésztől, esszéit, a Gályanaplót. Hogy értelmezi-e a sorstalanság fogalmát? Azt hiszem, hogy nem. Az én értelmezésemben azt jelenti, hogy az ember nem tartja többé kezében a sorsát. Minden csak történik vele; az ilyen ember sorstalan.

A különböző alakok megelevenedéséről, illetve hallgatásáról beszéltél. Az édesanyád figurájának, annak a néhány oldalnak, ahol rekonstruálod az életét, irodalmi ereje is van, tehát fikciós irányba mész el, a fantáziád lép működésbe. Mi volt az, ami elszabadította? Milyen emlékekhez kötődik? Családi legendáriumokhoz?

Családi legendárium nincs. Nulla! Az talán kiderül, hogy egyáltalán nem volt igazán tartalmi kapcsolatom a szüleimmel. Nemcsak az anyámmal, hanem az apámmal sem. Nem kérdeztem rá olyan dolgokra, amikre normális lett volna rákérdezni, bár a gyerekek általában nem kérdeznek túl sokat a szüleik múltjáról, mert a maguk jövőjével vannak elfoglalva. De mondok példát: nem kérdeztem meg soha anyámtól, hogy a gimnáziumból miért rúgták ki. Soha! Egyszerűen kirúgták az ötödikből! Apám! Mi volt az alatt a két év alatt, amíg Vlagyivosztoktól Fiuméig hajóztál? Mi történt azon a hajón? Hol szálltál ki? Mit csináltál a kikötőkben? Kik sem engedtek titeket a hajóról? Foglyok voltatok? Rabok? Mi az ördög történt ott?

Pedig egy gyerek gondolkodását megszólító, vadregényes történetek ezek!

Olvasom Demszkynek a családja életére vonatkozó emlékezéseit, és egyszer csak majdnem szóról szóra ugyanazt a semmitmondó történetet találom a nagybátyjáról vagy a nagyapjáról. Elszegődött egy hajóra, két év alatt hazaért. Semmi nincs arról, hogy mi történt a két év alatt. Hogyan tudott elszegődni a hajóra? Nyilván úgy, hogy a vörösök – ez az ő terminológiájuk – egész Vlagyivosztokig űzték a fehéreket, ott aztán a fehérek, akik az ő hadifogolytáboraik felügyelői voltak, szélnek eresztették őket. Ahogy végiggondolom, apám soha nem lehetett a kommunisták fogságában. Mindig cári tisztek vagy altisztek fogságában volt. Egészen addig, amíg a vörösök elérték a Csendes-óceánt. Akkor megszűnt a láger, mert elzavarták a fehér rabtartókat, és szabadon mehetett a hajóra, és köthetett szerződést. Azokra az eseményekre, amelyek az ő életüket jellemezték, nem kérdeztem rá. Egy-két dolog utólag jutott eszembe, amit beleírhattam volna a könyvbe anyámról. Apámról semmit nem tudok azon kívül, amit beleírtam. Semmit! Fogalmam nincs!

Ha egy kicsit prózaibbra veszem, a gyerekkori mindennapjaidra nem emlékszel, de az alaphangoltságukat úgy kell elképzelni, hogy ülsz a szobádban, és valamin molyolsz?

Mit tudom én?! Arra a pillanatra emlékszem, amikor apám hazajött a kórházból, és bejelentette nekem, hogy megszületett a húgom. Hét évvel volt fiatalabb nálam. Reggel volt, én még az ágyban voltam, úgy emlékszem, hogy még a rácsos ágyban. Nem biztos, hogy reggel volt! Ugyanis azért voltam ágyban, mert kanyarós voltam, vagy valamilyen más gyerekbetegségem volt. Erre emlékszem. Hogy a húgom születésére hogy' reagáltam, arra viszont nem.

Tehát pontszerűen van meg a gyerekkorod.

Igen.

Hogy mennyit nem tudsz az apádról, az világosan kiderül a könyvből. Amit tudsz, arra vagy következtetsz, vagy mégiscsak felbukkan valami emlék. Az a mintázat, amit ő mentálisan követ, állampolgári értelemben Magyarországon jelen volt. Lehet, hogy durván fogalmazok, de mintha szolgaian próbált volna megfelelni a rendeleteknek.

Igen, de én erről mit sem tudtam addig, amíg a halála után – talán anyám, sőt a húgom halála után, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt – megtaláltam az apám újságkivágásait ’44-ből. Ez is talán benne van a könyvben. A zsidóknak be kellett szolgáltatni valamit, amit még lehetett (rádiót, kerékpárt), és apám gyöngybetűkkel keresztbe odaírta, hogy a beszolgáltatási kötelezettségünknek eleget tettünk. Ez megrázó volt a számomra, borzalmas, hogy ezt valaki gyöngybetűkkel ráírja az újságcikkre… Nem azt írja, hogy dögöljetek meg… Az apám különben is az az ember volt, aki elfogadta az adottat, összeveszni csak ’56-ról vesztem össze vele, mert ragaszkodott a kommunista hatalomhoz, ami bennünket megmentett. Ezt persze sok zsidó gondolta így…

A zsidóság végsőkig bízott az államban. Nem volt ez egy egyedi eset.

Persze! Nem volt egyedi, de amikor megtörtént, a német megszállás után, akkor sem kezdett el rajta gondolkodni, hogy talán mégiscsak tévedtünk, talán nálunk is megtörténhet az, ami a németeknél. És nem olyan egyszerű ez, hogy csak a németek tehetnek róla! Úgy gondolkodik, mint Orbán Viktor!

És még nagyon sokan Magyarországon.

Igen, sajnos sokan. Ez a kép apámról, hogy ennyire szervilis, jó magyar állampolgár akart lenni, nem egy nagyon különleges valami az asszimilálódott zsidóknál, hiszen a leghőbb vágyuk az volt, hogy őket normál magyar állampolgároknak fogadják el.

Hálájuk pedig kimeríthetetlen volt.

Így van! De hogy egyáltalán nem volt jelen a félelem légköre a családban? Ezt én nem tudom megmondani. Ha lett volna, akkor sem emlékeznék rá. Nem tudom, hogy szerepel-e a könyvben Forgács Péter filmsorozata, a Privát Magyarország, de nagyon jól emlékszem egyrészt a dunai hajóútról szóló filmre, és egy másikra, egy jól szituált szegedi zsidó családról szólóra – kereskedők, ügyvédek, mit tudom én. A felvételek idején született egy kislány a családban, akiről szó van, én őt ismerem. Nem ez az érdekes, hanem az a benyomás, ami bennem maradt a filmről. Hogy ezek élvezték az életet, biztonságban élő szegedi polgáremberek voltak, és eszükben sem jutott, hogy nekik mint zsidóknak talán mégsem egyértelmű a helyzetük. Mindaddig, amíg ki nem derült, hogy Horthy nemcsak beengedte ide a németeket, hanem kiszolgáltatta nekik a vidéki zsidóságot. Ez megint ellentmond a tézisemnek, hogy onnantól mindenre emlékeztem. Fenét! Nem emlékszem arra, hogy volt-e otthon beszélgetés a vidéki gettókról. Pesten hosszú ideig nem volt gettó. Tudjuk, hogy miért nem volt. Azért, mert féltek attól, ha gettóba küldik a zsidókat, akkor Budapest többi részén szabadon bombáznak a szövetségesek, ha viszont mindenhol vannak csillagos házak, ahol zsidók laknak – hiszen elég nagy arányban éltek zsidók Budapesten –, akkor nem fogják bombázni a várost. Nem is bombázták. A csepeli gyárnegyedet bombázták, de bent a városban az összes sérülés az ostrom alatt keletkezett, nem bombázás következménye.

Így van.

Itt-ott egy bomba leeshetett, ezt nem vitatom, utána lehet nézni, de olyan bombázások, mint amilyeneket Németországban végrehajtottak, ahol a nagyvárosokat egyszerűen porrá zúzták, az egyáltalán nem történt Budapesten. Hogy mikor derült ki a pesti zsidóság számára, hogy mi történik a vidéki zsidókkal? Nekem volt egy nagynéném, volt férje és két gyereke, az egyik, egy felnőtt lány haza is jött Auschwitzból, erős volt, túlélte, a család másik három tagja nem. De hogy mikor tudtuk meg, hogy őket deportálták és meggyilkolták? Arról volt persze szó, hogy nem jöttek vissza, de arról sose, hogy meggyilkolták őket, mert… miért?

De ezt felderíteni már egy más típusú munka lett volna. Az viszont nagyon érdekes, és van egy – nyilván nem romantikus vagy szentimentális értelemben – sejtelmes hangulata, ahogy ez a két ember, a te édesanyád és az édesapád összekerül. Ennek a története is éppen csak foltokban villan fel, de a két karakter jellege erőteljesen megmutatkozik. Édesanyád erős, dinamikus, művészi ambíciójú figurája…

Az egyik oldalon igen, de a másik oldalon egy depressziós karakter. Apám viszont egy vidám, abszolút kiegyensúlyozott valaki volt, egy bonviván, mindig jól érezte magát, szerintem előtte is, utána is, alatta is, mindig. Később, a háború után már nem: egyre betegebb lett, nem tudott már mozogni, komoly dolgokra vállalkozni. Ez a két ember soha nem értette meg egymást – következtetek vissza abból, ahogy én a háború után láttam őket. Idevonatkozó megjegyzése anyámnak nulla volt, apámnak egyetlen megjegyzése volt – nem tudom, beleírtam-e, vagy nem írtam bele a könyvbe –, hogy anyám egyszer egy évig nem beszélt vele. Utólag jöttem én is rá, hogy miért – mondja apám. Sírkövet állíttattam Etelkának – ő az első felesége volt –, ezt anyád rossz néven vette, és akkor egy évig nem beszélt hozzám. Na, ilyen nincs! Ezek után azt mondani, hogy néha konfliktusaik voltak? Ez nem az, ez valami egészen más. Hogy anyám miért ment hozzá apámhoz? Tudni nem tudom, ezt jelzem is a könyvben, de teóriákat lehet gyártani, sokat.

Bejelöltem egy részt, kapcsolódik az előbbiekhez. Így hangzik: „Szóval felszabadultunk, de a felszabadult kisfiút nem látom. Talán nem kisfiú már. Nem fog többé önfeledten rohangászni a Nádor utca 19. folyosóin.” Mi történik? Konstatálod, hogy vége van valaminek, és elkezdődik valami új?

Nyilván, de nem tudom semmilyen pillanathoz, eseményhez kötni. A kommunisták dumáját bevettem, hogy egy olyan világot kreálnak, melyben ez többé elő nem fordulhat.

Akkor te már olvastál újságokat? Hogyan értesültél a különféle politikai szándékokról?

Szerintem akkor már beszéltek előttem. Tízéves voltam. Konkrétan nem emlékszem sok mindenre, de a ’47-es választásokra például igen, amit a kisgazdák vittek. Ettől a szüleim be voltak tojva. Lehet, hogy csak apám volt ott, lehet, hogy anyám is, amikor házunk szép folyosóján beszélgettünk. Lehet, hogy szomszédok, látogatók is ott voltak, fogalmam sincs. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy tudomásul vettem, hogy megint félni kell.

Tehát van egy élményed arról, hogy a közvélemény szűk keresztmetszete úgy reagál erre, hogy jaj!

Igen, hogy ebből baj lehet. Hogy miféle baj, hogy kérdeztem-e bármit is, fogalmam sincs. Utólag megértettem Závada könyvéből, az Egy piaci napból, hogy a kunmadarasi pogrom, ami ’47-ben volt, valószínűleg a választások előtt lehetett. Nem néztem utána, és még ha a választások után volt is, teljesen mindegy, a lényeg, hogy a kommunisták elhitették a néppel – a zsidók legalábbis elhitték –, hogy a kisgazdák szervezték a pogromokat, holott ők maguk, a kommunisták szervezték. Závada könyvéből ez nem derül ki a kunmadarasi pogromról, viszont kiderül a miskolciról. Többé-kevésbé kiderült a Medvetáncban megjelent cikkből is már, ott is világos volt. Rákosi lement Miskolcra, és tartott egy nagy beszédet az árdrágítók ellen, csakhogy az említett árdrágítók történetesen zsidók voltak. Nem a kisgazdák uszítottak. Mi viszont elhittük…

Hogy a Kisgazda Párt mögül, jobbról, a szélről megint érkezik valami?

Igen.

Itt van egy erős, de valószínűleg tompa választ kiváltó feltevés, hogy a túlélés tapasztalatának sincs igazán felszabadító ereje.

Egy mondat van, egy filmből vettem később, hogy megyünk fölfele a lépcsőn a tömegben, az óvóhelyről – miért mentünk volna tömegben? –, és minden lépcsőfordulóban ott áll egy ruszki, és osztogatja a hlebát… Ugye, ez lehetetlen? Nem volt ilyen!

Konfabuláltad, visszaépítetted az emlékezetedbe.

Igen. Emlékszem, amikor anyámmal elmentünk tűzifát gyűjteni. Azt sem tudom, a lakásban fűtöttünk-e egyáltalán a nehéz napokban. Miből fűtöttünk volna? De miután kiszabadultunk, akartunk fűteni, bár lehet, hogy nem arra gyűjtöttük a tűzifát, hanem a folyosón téglából felépített lacikonyhák számára. A ház előtt a lovakból kivágott húst ott főztük meg, de ez még a nyilas időkben volt. Anyámmal gyűjtöttünk a Honvéd téren, fogalmam sincs, akkor hogy hívták. A Falk Miksa mögött, a Honvédelmi Minisztériumnál. Ottan kapirgáltunk a hóban, hullát is találtunk, fát is találtunk, erre emlékszem. Aztán arra emlékszem, amikor a Nádor utcába visszaköltöztünk, akkor nem a saját lakásunkba mentünk vissza, mert az találatot kapott, és még építették, hanem egy másik, az Arany János utca frontjára néző lakásba, ahol az apám első házasságából való sógora lakott. Nem volt otthon, de túlélte az is. Valahol vidéken volt. Emlékszem arra a pillanatra, amikor ennek a sógornak két lánytestvére megérkezett Auschwitzból, már betegen. Tífuszuk volt, amit nem tudtunk, de egy-két nap múlva kiderült, anyám és a húgom is elkapták, és mind a négyüket elvitték a László kórházba, a járványkórházba. Anyám, húgom és az egyik lány túlélték, a másik lánytestvér meghalt. A túlélő lány később a Corvin áruház párttitkára, szemellenzős kis kommunista nő volt, rettenetes volt, de megbocsátottam neki. Mit csináljak? Auschwitzban volt… Másokkal is találkoztam, akik Auschwitzban voltak, az unokatestvéremmel, akit előbb emlegettem, tíz évvel öregebb volt nálam. Szegénykém, annak ellenére, hogy Auschwitzban volt, egy nagyon buta csaj volt. Most mit csináljak? Az anyám keramikus barátnőjének a húga is Auschwitzban volt, az egy szimpatikus asszony volt, de nem sokat beszélt. Megszámoltam, négy olyan emberrel volt kapcsolatom, akik Auschwitzban voltak, de egyik sem mesélt. Ezen sem csodálkoztam. Azt sem tudom, mikor volt az a pillanat, amikor beláttuk, hogy a nagynénémék már nem jönnek vissza.

Meddig tartott a remény?

Azt hiszem, addig, amíg a Kató, az unokatestvérem vissza nem jött. Ő tudta, hogy gázba küldték őket azonnal. Ahol a Mengele osztályozta az embereket, a papát biztos oda küldték, mert öreg volt, a mamát azért, mert hülye fejével – de mit tehetett volna, szegény – fiatalabbnak mondta a fiát, mint amennyi volt. Ha öregebbnek mondja, akkor valószínűleg mindkettejüket dolgozni küldik. Ott éppen nem volt sorstalanság, a saját már csak órákig tartó sorsuk kovácsaivá váltak. Kérdezhetnéd, hogyan éltem meg, amikor ezt megtudtuk…

Pontosan ez lenne a következő.

Nem tudom…

Ez csak egy felvetés, de az egész kommunista vircsaft, a lózungok, amik bejöttek, azért jó néhány embernek megtekerték a fejét.

A zsidók között, azt hiszem, mindenkinek. Főleg a nálam idősebbeknek; persze, akik úgy nőttek föl, hogy meggyőződéses liberálisok voltak, mint például az én cserkész őrsvezetőm, aki ugyan nem lépett le ’45-ben – hogy miért nem, nem tudom, mert leléphetett volna –, kommunista soha nem volt, de abban, hogy itt egy szép, demokratikus világ lesz, abban eredetileg valószínűleg hitt. Mire rájött, hogy becsapták, már késő volt. De ’56-ban aztán elment. Ez volt az egyik szélsősége a zsidóknak, ennél messzebb nem mentek. Ha arra a belátásra jutott valaki, amire mi jutunk manapság, hogy ez egy borzalmas ország, itt mindig minden disznóságot benyelnek, mindegyik tetszik a népnek, az azonnal elment. Néhányan, sokan pedig, nálam idősebbek, elmentek bosszúhadjáratot folytatni az ÁVO-ba.

Ha történetileg nézed az itthoni lakosság mintázatait, az szükségképpen lett ilyen?

Ma már tudom, hogy az itthoni lakosság sokkal jobban utálta az oroszokat, mint a németeket. Nem mondok erre semmit… A németek nem voltak jelen az életükben. Hosszú ideig csak szövetségesek voltak, megszállták az országot, de a mindennapi életükben semmiféle szerepet nem játszottak. ’44. március 19. után sem, az a gyanúm. Nem tudom, hogy hol voltak a megszálló csapatok, Pesten sem nagyon láttam őket.

A Gestapo is felköltözött a Szabadság-hegyre.

Igen, de hogy a megszálló csapatok hol voltak, dunsztom sincs. Emlékeim a nyilasokról vannak, nem a németekről. SS? Wehrmacht? Fogalmam sincs. Kellett, hogy legyenek itt-ott. Mindenesetre a lakosságnak erre vonatkozóan nem voltak negatív élményei. Nehéz volt az életük, de hát háború volt. Az oroszok? Az más! Az oroszok jelen voltak a mindennapjaikban, különösen az első időkben, azt hiszem, amikor erőszakoskodtak, amikor igazi megszállókként viselkedtek. Később aztán visszarendelték őket a laktanyába; de az oroszokat a magyar lakosság kezdettől utálta; hordaszerű népség volt. Tényleg az volt, a második ukrán hadtest, szedett-vedett népség. Persze egy háborút keményen végigcsinált gárda soha sem valami kellemes és ilyen volt az emlékük is a lakosságban. Most mégsem sikítoznak, amikor megint keleti orientáció van. Na, de kik nem sikítoznak? Akik ma mértékadóak. De azok akkor még sehol se voltak.

Ha visszatérünk a szakadozott elbeszélés menetéhez, akkor mégiscsak elindul a te szellemi történeted. És innentől kezdve abba az irányba megyünk el, expressis verbis, amit ugye Nietzschétől szoktak idézni, hogy minden filozófus az önéletrajzát írja, te pedig most itt tényleg azt írod, élesben, az élettörténeti tényekkel együtt. Beléptél a DISZ-be. Hogyan emlékszel a légkörére? Nagyon fenekedő, nagyon vérmes?

A DISZ-ben voltak területi csoportok. Amiről szó van a könyvben, egy VII. kerületi pártszervezet égisze alatt szerveződött. Sem fenekedő, sem vérmes nem volt. Egy zsidó gyerekbanda volt, jól éreztük magunkat együtt. Akkor éreztük rosszul magunkat, ha elküldtek békekölcsönt jegyeztetni; 16-17 éves gyerekek beállítottunk egy lakásba, és éreztem, hogy félnek tőlünk, mint a csoda. Éreztem, hogy valami hiba van az egész konstrukcióban. Volt, aki élesebben, volt, aki kevésbé élesen képviselte a hivatalos vonalat, de nem ez volt a lényeges, hanem a fecsegés, a duma, készítettünk róla fényképet, népi játéknak neveztük, meg is nyertünk valamit, nem volt azzal baj.

Van egy jelenet, amikor állsz egy iskolatársaddal…

Nem biztos, hogy az iskolatársam volt!

Tehát valakivel a Bajza utca sarkán, és szóba hozod Lukács György nevét…

Én akkor már rég a Vegyipariba jártam, és azon gondolkodtam, hova jelentkezzek egyetemre. Evidencia volt, hogy matematikára jelentkezem, mert az volt az egyetlen tárgy, amiből jó vagyok. Aztán azon az utcasarkon jutott eszembe, hogy hülyeség. Minden feladatot pillanatok alatt meg tudok oldani, de nekem nem volt egyetlen olyan gondolatom sem, ami új ötletet jelentett volna a matematikában. Alkalmazott matematikusként elmenni a MÁV-hoz, és menetrendet gyártani, ez unalmas lesz egy életre. De valamit mégis kell tanulni. Utáltam már az egészet, ami körülvett. Mit jelent az, hogy utáltam? Soha nem mondtam, hogy a kommunizmusból, a kommunista eszmékből elegem van. Tulajdonképpen nem is tudtam pontosan, hogy mi az. Ezzel szemben elegem volt abból, ami itt folyt, és ezt ezen eszmék alapján csinálták. És akkor az a gyermeteg ötletem támadt, hogy meg kéne értenem, hogy az eszmével van-e a baj, vagy a megvalósításával. Ahhoz az utcasarokhoz kötöm ezt a dolgot, ahol aztán azt mondtam, hogy van nekünk egy remek Lukácsunk.

Mit tudtál Lukácsról?

Valószínűleg semmit, csak annyit, hogy van.

Tehát a márkanév volt meg.

Igen, a márkanév megvolt, de hogy hogyan függ ez össze a Bajza utcával? Hiszen ott lakott gyerekkorában a családjával. Az a rész, ahol lakóházak is vannak, ott kezdődik a fasornál. De az a sarok, ahol benéztem a volt iskolám udvarára, az Evangélikus Gimnázium udvarára… Most is be lehet látni. Nem tudtam, hogy a Lukács is oda járt, vagy nem hiszem, hogy tudtam. Miért tudtam volna? Nem tudtam róla semmit. De az eszembe jutott, hogy van egy nagyszerű, fantasztikus, jelentős… Tudtam-e, hogy marxista? Valószínűleg el sem tudtam képzelni, hogy valaki más lehet, mint marxista. Azt már mind hidegre tették, aki nem marxista. Akkor hát megyek oda, a Lenin Intézetbe, tanulok marxista filozófiát!

Olvasmányaidból nem vezetett ide út?

Nem, és nem is voltam nagy olvasó. Az időm nagy részét haverokkal fecsegtem el. Az nagyon szép volt. Részben, kisebbik részben két osztálytársammal a Vegyipariból. Az egyik orvos lett, később öngyilkos, nem tudom, hogy miért. Annak idején, érettségiző korunkból ismertem a barátnőjét, aki később a felesége lett, de azt hiszem, sosem találkoztam vele később, nem kérdeztem meg, hogy mi történt. A másik elment a Vegyipariból a TTK-ra vegyésznek. Egy ismert ember volt, s nem valami alkalmazkodó, valószínűleg ezért nem jutott messzebbre. Meghalt már ő is, jó pár éve. Ez volt az egyik társaságom. A másik annak a DISZ-csoportnak néhány tagja, a Vörösmarty cserkészcsapatból mentünk oda. Hogy belevontunk-e olyanokat, akikkel még a Fasori iskolában együtt jártam, nem tudom, de fel tudnék sorolni embereket.

És miről mentek a dumák? Vannak visszamenőleg rekonstruálható támpontjaid vagy motívumaid? Mennyire szólt arról az ellentmondásról, ami téged érdekelt? Politikáról volt köztetek szó?

Beszéltünk, de konkrétan egyetlen beszélgetésre sem emlékszem. Ki tartozott oda? Kánitz Tomi, aki később Nádor Tamás néven volt a rádió- és televízióújság főszerkesztője. Meghalt már. Kis János, gyógyszerész lett, kommunista, ő még mindig él. Vető Tomi, aki a koppenhágai Operaház korrepetitora, majd karmestere lett, vele jóban vagyok, jóban lettem újra, mert egy ideig nem láttam, de már nincs semmi dolga, és mostanában gyakran jár haza. Volt még a Rabinovszky Máté, aki a Rabinovszky Máriusz nevű neves, kommunistává lett művészettörténész fia. Két idősebb lánya is volt Máriusznak, akik nem Rabinovszky, hanem Szentpál néven futottak. Szentpál Olga, híres kommunista mozdulatművész volt  az öreg Rabinovszky felesége. Az ő nevét vették fel a lányok. Az idősebb, Szentpál Mária, akinek a foglalkozására nem emlékszem, hosszú ideig Szilágyi János György felesége volt, aztán elváltak, de az is biztos régen meghalt már, a Szilágyi Jancsi majd' száz évet élt meg. A fiatalabb lány, Szentpál Mónika előadóművész lett, egy helyes nő volt, a Rákos Sándor nevű írónak volt a felesége, ő is meghalt már. Ezekkel voltam jóban, vagyis inkább csak a Mátéval, a lányok jóval öregebbek voltak nála. A Máté miatt lettem vegyiparis, mert együtt robbantgattunk a nagynénje szörnyű megrökönyödésére. Színes folyadékokat öntözgettünk, és robbantgattunk odahaza, náluk. Aztán a Máté is jött a Vegyipariba, de elég hamar megszökött, és ment a Színművészetire, rendező szakra, ’56-ban elment, és tévérendező lett Franciaországban. Már a rendszerváltás előtt is járt haza, csinált ezt-azt, az utóbbi időben nem láttam. Hogy miről dumáltunk, nem tudom, biztos kamaszdolgokról, csajokról.

De ha húsz évvel ezelőtt kérdezlek, akkor is biztos ezt mondod.

Ugyanezt, igen, pontosan ugyanezt. A memória olyan, hogy amit egyszer bevések, úgy marad, de amit abban a pillanatban nem véstem be, azt elfelejtem. Jó volt fecsegni, álltunk a Lövölde téren, számos fontos pontja akkori életemben oda kapcsolódott, a Damjanich elején a Zója DISZ, a Fasor elején a Rabinovszky-lakás. odább az evangélikus. ’49 óta járt arra a trolibusz, a 70-es, mert Sztálin elvtárs akkor volt hetvenéves.

A Rajk-per idején…

Akkor tizennégy éves voltam. Apám mindent elhitt, amit az ország kommunista vezetői mondtak. Leírtam azt a szorongásos emlékemet, hogy a Rajk-per idején apukám elvitt valami nagygyűlésre. Hogy Rákosi elvtárs jelen volt-e, nem tudom, de szó volt arról, hogy álmatlan éjszakái voltak, míg sikerült lelepleznie Rajk összeesküvését… Éreztem ott a tömeget, és nagyon utáltam. Zsigerileg utáltam.

Tehát nem is kellett gondolkodnod, hogy igaz volt-e vagy sem, ami ott elhangzott; egyszerűen érezted a tömeg falkaszellemét.

Igen. Nem tetszett.

Az az ambíciód nem mérséklődött, hogy megfejtsd az ellentmondást?

Nem, de ahogy a Lenin Intézetbe bekerültem, mert, ahogy mondtam, ott tanítottak marxizmust, lemondtam arról, hogy ott bármit is meg fogok érteni. Hirtelen megszűntem naiv lenni.

Azt láttad, hogy egy káderképző intézmény?

Igen, de nem is ezért. Ez már ’53 volt, jött a fellazulás korszaka, és akkor már nyíltan beszélgettünk az évfolyamtársakkal, értelmesebb kollégákkal.

Legyünk tekintettel a fiatalabb olvasókra, és picit hangoljuk be, mit is jelent ez az ’53-as olvadás, ami nem hasonlítható össze a későbbiekkel, mert még mindig ugyanaz a klikk maradt hatalmon. Mik voltak ezek a finom differenciák?

Az emberek elkezdtek beszélgetni, legalábbis a hallgató kollégáim.

Ezekre már emlékszel tartalmilag?

Igen, mindenki elmondta a problémáit, hogy itt alapvetően szegénység van, nem lehet semmit nyíltan kritizálni, hazugok az újságok; semmi sem őszinte, egyszóval ez egy diktatúra, és szó sincs arról, hogy itt valami értelmes társadalom épülne. Ezt mind tudtuk. De egyvalamit ne felejts el! ’53 júliusában Nagy Imre lett a miniszterelnök, és elmondott egy kormányprogramot, amely számos pozitív és kritikai elemet tartalmazott. Meggyőződéses kommunista volt, ez nem vitás, és nem a kommunista rendszert mint olyat szidta, de elmondta, mi volt itt disznóság, mit kell majd másképp csinálni, és én ezt nagyon lelkesen hallgattam. Egy héttel később Rákosi elvtárs, aki akkor még nem volt leváltva, azt hiszem, csak ’56 nyarán váltották le, elmondott egy másik beszédet. A hivatalos pártálláspont szerint csupán értelmezte a Nagy Imre beszédét, a valóságban viszont pont az ellenkezőjét mondta.

Tehát egy hasadást lehetett érzékelni.

Igen, világos volt, hogy két különböző vonal van. És én akkor mentem felvételizni a Lenin Intézetbe, ahol ezek a káder elvtársak, akik ott tanárok voltak, kérdezték, hogy hallottam-e Nagy Imre-beszédet. Mondtam, hogyne. A Rákosiét? Azt is. És mi a véleményem? Hogy Rákosi pont az ellenkezőjét mondta, mint amit Nagy Imre. Ezt akkor egy ember már ki merte mondani. Vagyis én.

Ez az addigi kontextusban elképzelhetetlen volt.

Igen. Erre azt mondták, jó, fel vagyok véve. Attól rettegtek, látszott a képükön, hogy belemegyünk egy beszélgetésbe arról, hogy mi van itt egyáltalában. Ez nem lett volna az ínyükre. Ők is látták, mi történik, nem hülyék az emberek attól, hogy alkalmazkodók.

Azt sem tudták, hogy nekik mit kell csinálni. Megbomlott a központi irányítás.

Minden megbomlott. Aztán ’53 végén jött a visszarendeződés, Nagy Imrét kiteszik, de az nem jelentett már semmit az intézet hallgatóinak körében sem. Persze dühöngtünk.

Tehát ami már elindult, és kimondásra került, azt nem lehetett visszapréselni a palackba.

Nem lehetett visszaszorítani a palackba, elindult, és ment egészen ’56 őszéig, a forradalomig. Az is világos volt, hogy a XX. kongresszus – a fiataloknak ez sem mond semmit – ugyanolyan volt, mint az összes addigi, kivéve Hruscsov titkos beszédét. Ez a titkos beszéd pillanatok alatt szivárgott ki. Pár héttel később az Amerikai Nagykövetség nyomtatott kiadványában olvastam, és abban föl volt sorolva Sztálin összes bűne! Tehát nem volt ott semmi elkenve. Én így éreztem, de lehet, hogy ha ma olvasnám azt a titkos beszédet, azt mondanám, még ez is mellébeszélés. A leglényegesebbet azért elmondta: a lágereket. A többi már halandzsa, de a lágerek döntőek. Emlékszem arra, hogy valami évfolyamtársnőm beszélt valakivel, aki akkor érkezett meg a GULÁG-ról, egy lágerből, és elmondta, micsoda tömegek vannak bezárva oda, és micsoda szörnyűségek történtek ott. Akkor kezdtük megérteni, hogy ez egy rettenetes, borzalmas diktatúra, ami semmivel sem jobb, mint ami a náciké volt, csak most nem a zsidókat üldözik. Vagy nem csak azokat. Tehát jött a kongresszus, és jöttek a Petőfi Kör gyűlései. A Tánczos szegény egy lelkes kis kommunista volt tulajdonképpen, akit mint jó kádert neveztek ki a Petőfi Kör élére, de nem tudott ellenállni a nyomásnak. Őt is felvilágosították. Az első ilyen ellenzéki gyűlés után betiltották a Petőfi Kört, de néhány hét után újraindult az egész. Végigültük, a mifélék, az évfolyamtársak. Fiatalok voltunk, húsz-huszonegy évesek, nem nagyon pofáztunk bele.

Akkor még a Lenin Intézetbe jártál?

Hogyne! Végighallgattuk ezeket, és tökéletesen értettük, hogy itt radikálisan mást kellene csinálni, mert ami eddig volt, azt gazemberek csinálták. A kérdés még mindig nem merült fel bennem, bennünk, hogy van az, hogy a legszebb eszméket is csak a gazemberek próbálják megvalósítani gazul. A következő lépés az volt, hogy az eszmék olyan absztraktak, hogy lehet velük csinálni, amit akarsz, de alapjában véve, ha benne van az eszmében, hogy ezt csak diktatórikusan lehet megvalósítani, akkor a diktatórikus hajlamú emberek akarják majd megvalósítani. Hogy milyen lelkiismerettel, az mindegy. De a lényeg, hogy ez így nem működik, nem jó. Hogy lehet-e jobb szocializmust csinálni? A Kádár-korszak legsötétebb évei ’56-tól ’62-ig tartottak, amit persze a nép elfelejtett, mert később jó volt a Kádár papa idején, sok mindent szabadott, kevesebb volt a kötelező, meg aztán lehetett kapni ezt is meg azt is. Azt, hogy ’62-ig mi történt a Kádár papa alatt, a rendszerváltás után előbányászták, akikben megmaradt ez a gyűlölet és düh, de a többség az urakra bízta a politikát, és nem foglalkozott ezzel. Szóval nem tudom, hogy ’62-ig gondolkodtunk-e ezen.

Keveseket láttam, akik a saját életükkel kapcsolatos bizonyos pontokra ilyen élesen kérdeztek rá, mint te…

Ez nekem nagyon fontos volt.

Azt mondod, hogy ’56-nál olyan elakadás van a szakaszt reflektáló gondolkodásokban, a miértek felvetésében – és ez nekem is eszembe jutott korábban, csak ritkán találtam rá ilyen rímet, főleg átélő személytől –, hogy ’56-ban már kiderülhetett volna, hogy nincs tovább. Miért kellett várni ’68-ig?

Megmondom…

Érdekes, hogy megmondod, mert a könyvben éppen az tetszik, hogy nem tudod megmondani.

Benne van, hogy a Bíró Andris, akiről akkor nem tudtam, hogy Bíró Andris, csak azt tudtam, hogy magyar, mert úgy beszélt angolul, azt kérdezte tőlem, hogy miért kellett ’68-ig várni ezzel a felismeréssel, ’56 nem volt elég? Mire valamit kezdtem motyorogni, hogy miért nem volt elég, és szerintem csak buta halandzsát mondtam, nem tudtam megmondani. Miért? Ha ma megkérdezed, mit gondolok erről, azt mondom, hogy ez egy rettenetes, vallásos jellegű eszme, amit levetkőzni ugyancsak nehéz. Az én generációm azért előbb-utóbb csak levetkőzte, ezzel szemben nézd meg Lukácsot, nézd meg az egész vén gárdát. Ezek marha okos emberek voltak. De soha fel nem adták a kommunizmusukat. Soha! Mindenfélét bemagyaráztak maguknak, hogy miért így, miért úgy, miért nem amúgy. Ezt a hülyeséget, hogy Albánia mégiscsak jobb, mint Svédország? Azt mondja, dehogy! Akkor mégis miről beszélünk? Azt mondja, hát a lehetőségét tekintve Albániában benne van az, ami Svédországban nincs benne.

Hahaha!

Ezek mind ilyenek voltak. Üldögéltem a Várban, a Történettudományi Intézet folyosóján, valakire vártam, és jött a Laczkó Miki. Azt kérdezte, tudok-e választ adni arra, hogy az ő mestere a Czóbel Ernő, meg az enyém, a Lukács-, miért akarták bebeszélni nekünk minden szörnyű tapasztalatuk ellenére, hogy ez a kommunizmus jó dolog. Nem tudtam választ adni. Beléptek ebbe az egyházba, és ettől nem lehetett szabadulni. Itt-ott persze félelmek is voltak, én nem vitatom. A Lubjankán nem én voltam, Lukács volt. Egészében véve azonban az ő makacs ragaszkodásukat a kommunizmushoz nem lehet félelemmel magyarázni. Szerepet játszott benne, de nem magyarázza. A mi generációnk más, nem voltunk soha olyan pozícióban, hogy ránk reflektorfény essék.



Azáltal, hogy ez egy totális paradigma, fel sem merült egy külső distinkció, vagy más megközelítés? Csak a bal- vagy jobboldali elhajló marxista kritika vált érvényessé?

A ’68-as cseh történések már elfogadhatóvá tettek bizonyos demokratikus kritikát is, amelyek nem voltak a szocialista eszmekörön belül.

Kitöltjük még azt a kis whiskyt?

Jó. De jót fog az tenni? Délelőtt rossz ivó vagyok. Este az más.

Csak egy könnycseppnyit töltök. Szóval ’68, Csehszlovákia.

’62-ig csak az elkeseredés volt. És hogy lesz-e itt még emberi világ, nem arra vonatkozott, hogy csinálják-e jobban a kommunizmust. Ez nem volt így fölvetve. Ez szörnyű!


Folytatjuk!




Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.