hirdetés

Vajda Mihály: Túl a filozófián

2013. július 21.

A kötet esszéi Vajda Mihály filozófiájának alaptételeit járják körbe, mindeközben megadva az olvasóknak azt a szabadságot, hogy egyéni látásmódjuk tükrében értelmezzék a szerző felvetéseit, gondolatait. - A könyvből olvashatnak most részletet oldalunkon. 

hirdetés

Okt. 8. „…meddig lehet vajon elviselni az örökös várakozást, az öt percnyi reményeket, az abszurd  félelmeket, a kiszolgáltatottságot?”

1978. június 20.: „…minden tökéletesen irreális.  A lélek meghalt. Majd írok »műveket«.”

Mozart a változó világban

Elhiszem a képtelen hírt, hogy Géza meghalt. 

Mégis képtelen vagyok rá mint eltávozottra gondolni. Nekem jelen van, s nem is kínzó kísértetként, hanem eleven emberként. Kettőnk „közös” története igen régi időkre nyúlik vissza ugyan, de – valószínűleg mindkettőnk részéről – folyamatos szeretetünk ellenére igazából nincsen közös történetünk. Mikor ismerkedtünk meg egymással? 

Nem emlékszem a pillanatra. Ha egészen őszinte akarok lenni, azt sem tudom, hogy vajon ez akkor történt-e, amikor Géza a Filozófiai Intézetbe került, ha a hatvanas években mint Márkus-tanítvány tényleg odakerült, ebben sem vagyok biztos, vagy a később Lukács-óvodának nevezett (ki nevezte őket Lukács-óvodásoknak?) fiatal kollégákkal, nagyrészben valóban Márkus Gyuri tanítványaival együtt tűnt fel itt vagy ott, az intézetben, esti társaságban. Csendes, de határozott egyéniségnek tűnt. Ismerkedésünket nem tudom tehát sem időben, sem térben elhelyezni, de abban biztos vagyok, hogy, legalábbis az esetek túlnyomó többségében, az említettek körében találkoztam vele.

Mióta voltam tudatában annak, hogy Géza zeneesztétikával foglalkozik? Fogalmam sincsen. Szinte lehetetlennek érzem, hogy csak filozófiát tanult volna, s ne járt volna a Zeneakadémiára is. Olvasom Mozartját, s az olyan magabiztos szaktudást sugároz, hogy muszáj elmélyült zenei tanulmányokat tulajdonítanom neki. Persze, nem lehetetlen, hogy tévedek, hogy zenei tanulmányait nem szervezett, hivatalos keretek
között végezte, az viszont bizonyosnak tűnik, hogy zenei tanulmányairól sohasem esett szó közöttünk. Miért? Most, hogy belefogtam a szövegbe, most kezd nekem Géza meghalni. Hány, tulajdonképpen jelentéktelen kérdés merül most fel bennem, amelyeket láthatóan szívesen feltennék neki, s ekkor belémhasít: de hiszen ez
most már végképp lehetetlen. Nem az lehetetlen, hogy választ kapjak éppen ezekre a kérdésekre; az lehetetlen, hogy tőle kapjak választ. S azt sejtem, lesznek majd olyan kérdéseim is, amelyekre csakis ő válaszolhatna. De ha már a zenei tanulmányoknál tartok: mikor volt az, hogy Géza néhányunkat meghívott magához, s szisztematikusan haladva végig a Don Giovanni partitúráján, magyarázott? Úgy érzem, ezek alatt az órák alatt váltam a Don Giovanni foglyává. Ezek alatt az órák alatt vált számomra Kierkegaardnak az érzéki zsenialitásról szóló szövege is
alapélménnyé. De mikor lehetett ez? Cserbenhagy többnyire mindig helyszínekhez kötődő memóriám. Géza lakásában kellett legyünk. Csak két lakására emlékszem. Az egyik a Törökvész úti új magasházak valamelyikében volt, a másik a Kosciuszkó Tádé utcai. Mikor voltam először a Törökvész úton? S most hirtelen úgy érzem, van mibe kapaszkodnom. Géza abban a Törökvész úti lakásban közölte, erre határozottan
emlékezni vélek, hogy mostantól fogva nem szabad egy korty alkoholt sem fogyasztania. Ennek ’77-ben vagy az után kellett lennie, mert ’77 nyarán a bolgár tengerparton naphosszat együtt vodkáztunk.

’72 és ’77 között viszont nem érintkeztünk egymással. Az én hibámból; s ez a hiba, melyet egy délután a Holló utcai lakásunkban követtem el, máig is bánt. S azt sem tudom, mondtam-e valaha is Gézának, hogy lényegében már akkor is tudtam, hogy érzéketlen szörnyetegként viselkedem. Abban a pillanatban azonban úgy éreztem,
nem tehetek mást. (Felnézek a komputerből, meglátom mellette balra Fodor
Géza könyvét, A Mozart-opera világképe, rajta a mester portréja, s én egy tűnő pillanatra Géza arcát és tekintetét látom a Mozarté helyén. Géza arca és tekintete abban a pillanatban, amikor a maga szelíd módján figyelmeztet: nem szabadott volna úgy bánnom a Varázsfuvolával, ahogy tettem. De erről majd később. Most előbb a hibáról, amely csak a talleyrand-i értelemben volt hiba: több mint bűn, hiba.)

A Lukács-iskola és a Lukács-óvoda között Lukács halála után egyre feszültebbé vált a viszony. Hogy mi volt emögött? Lehetett ezt megideologizálni, sikerült is, végső soron azonban nem volt másról szó, mint a mester mérséklő emberi súlyának megszűntével a két egymással érintkező, egymást át is fedő, de lényegében mégis egy-egy domináns egyéniség köré csoportosuló baráti társaságnak a domináns egyéniségek által gerjesztett egyre fokozódó ellenségeskedéséről. Minthogy Gézáról, csakis Gézáról szeretnék szólni, kettőnk viszonyáról is, persze, hiszen az én szubjektív Fodor Géza-képem ezen a viszonyon keresztül alakult, nem szeretném
az iskola és az óvoda szakítást eredményező konfliktusait elemezni, s legfőképpen azt nem szeretném tisztázni, hogy a ma már halott két domináns egyéniség közül – Fehér Ferencről és Bence Györgyről beszélek, gondolom, ezt sokan tudják – melyik volt az igazán hibás. Tán mindkettő, tán egyik sem, egyszerűen csak olyanok voltak, amilyenek, s a környezetükben senki sem volt elég bátor ahhoz, hogy fellázadjon a
dominancia ellen. Nagyon nem szép, de nagyon emberi dolog. Én azonban egy hisztérikus pillanatomban elkövettem azt a szörnyűséget, hogy arra kértem Gézát – aki, azt hiszem, semmit sem szeretett volna kevésbé, mint szakítani az „öregekkel"
–, hogy mondja legalább nekem ki: Bencééknek nincsen igazuk. Ezzel azután lehetetlenné tettem Géza számára, hogy velem, meg akivel még akar, nyugodtan érintkezzen. Nem tudom tehát, hogy milyen volt ebben az öt évben Géza körül a világ. Az 1977-es találkozást a Fekete-tenger partján Sós Vili szervezte meg, ha jól sejtem, az egyetlen ember, aki mindkét csoport tagjaival rendszeresen érintkezett. Máig nagyon hálás vagyok ezért Vilinek. Jól éreztük magunkat Bulgáriában. Nagyokat zabáltunk, bolgár salátát, nyugaton görögnek nevezik, talán azért, mert a finom fetasajtnak legalább a felét kispórolják belőle, meg joghurtot; egy fél Fekete-tengernyi vodkát ledöntöttünk a torkunkon, mászkáltunk erre-arra, egészen a török határig, hajókáztunk a Ropotamo folyón – azt állították, hogy krokodil is van benne, nem láttunk krokodilt –, főztünk bográcsban finomakat, s mindenki mérges volt rám, hogy reggel ötkor a sátrak között nekiálltam elmosni az esti edényt. De miről beszélgettünk? Fogalmam sincs. Le merném fogadni, hogy a '72-es szakításról nem
esett szó. Megeshet, arról sem, hogy az öregek, az iskolások még az évben külföldre távoznak. Hogy Géza egy nagy monográfiát írt a Mozartoperákról,
azt bizonyára tudtam, hiszen a könyv 1970 és '72 között íródott, hogy 1974-ben
meg is jelent, valószínűleg azt is tudtam, de, hogy beszéltünk-e róla ott, a fövenyen, arra nem emlékszem; az azonban majdnem bizonyos, hogy akkortájt nem olvastam el. Talán a Don Juan-fejezetet? A többi nem érdekelt? Nem tudom. (Ma is csak a Cosi
érdekel még igazán, meg talán a Figaro, de erről is később.)

„Filozófusok az újkorban többnyire írtak esszéket, esszéket is. Volt, aki, mint Montaigne, csakis esszéket írt, azokban érezte megfogalmazhatónak, mit is gondol önmagáról, s hogyan látja ez az „önmaga" a világot. Nietzsche egyenesen azt állította, hogy a filozófia nem más, mint szerzőjének memoárja.

Magam már elég régóta, s egyre határozottabban meg vagyok győződve róla, hogy a filozófia tudományosságára törekvés nem sok jóval kecsegtet. Az objektivitás igényével megfogalmazni az emberre, a világra, Istenre vonatkozó állítólag objektív igazságokat, lehet éppenséggel, de komolytalan. A másik a maga „objektív igazságát" fogja az enyémmel szembeállítani. Esszéim tehát nem tudományos filozófiai munkásságom melléktermékei, vagy kiegészítései: ezek az esszék diszkurzíve le nem írható, csak felmutatható filozófiámat járják körül, megadva az olvasónak a szabadságot, hogy úgy értelmezze gondolkodásomat, ahogyan akarja, ahogyan látja. Maguk az esszék állnak össze tehát filozófiává. Az itt összeszedett esszék többsége meglehetősen új keletű, azt mutatják fel, ahogyan ma gondolkodom. Másképp, mint még tán nem is olyan régen, s másképp, mint ahogy – ha megérem – holnap fogok."

Vajda Mihály: Túl a filozófián, Typotex kiadó, 304 oldal, 3200 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.