hirdetés

Vajda Mihály: Sárkányfogvetemény

2011. május 24.
Vajda Mihály tanulmányokat és esszéket tartalmazó kötete a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg az Ünnepi Könyvhétre. A gyűjteményt a Világnézet és kedély című írással ajánljuk a Literán.
hirdetés

VAJDA MIHÁLY
Sárkányfogvetemény
(részlet)

Világnézet és kedély

A minap a kezembe vettem Radnóti Sándor barátom (egyik) új könyvét; Az Egy és a Sok, az a címe. Ahogy benne Nádas Péter Párhuzamos történetekjéről írott kritikájának is. Ezt a kritikát olvastam már, méghozzá élvezettel, egészen kiválónak tartom; most, hogy újból elolvastam, talán még jobbnak is tűnt, mint elsőre, de a róla írt mondatom, miszerint „[A] befejezésig egyet is értettem vele – mínusz a vége…” nem vonom vissza. Persze Sándor ezt nem is kérte tőlem. Mármint a Kiállni a szelek mérgét című, az én könyvemről szóló írásában, ami – megtisztelő – ugyancsak benne van a kötetben.
Végére kell járjak a Sándorral folytatott vitánknak. Azt vitatom, hogy vajon lehet-e egy regényt olyan rendkívül nagyra tartani, mint Sándor a Párhuzamos történeteket, s ugyanakkor elutasítani a világnézetét. Maradok az Egy és a Soknál. (A másik Radnóti-írás, amelyben az egy és a sok viszonya ugyancsak fontos szerepet játszik, Papp–Térey Kazamaták című drámájáról szól, természetesen egészen más összefüggésben veti fel a problémát, habár érzésem szerint – s úgy vélem, Sándor meggyőződése szerint is – a két dolog határozottan összefügg egymással.) Mi egy, meg mi sok a Párhuzamos történetekben? (Sok az lehet éppenséggel három is, a kettő van kizárva.) Hát a mindenkori szexuális partnerek száma.
Egy: „…amelyben Ágost – Gyöngyvér rettenetére, felháborodására, majd gyötrelmére és kétségbeesett elragadtatására – tökéletesen magába zárkózva, az asszonyra rá sem pillantva, de előtte el sem rejtve onanizál”. Sok: ennek változatosabbak a formái (jóllehet az egynek is változatosak a formái, lehet fizice kettesben lenni, s mégis mindkettejüknek tökéletesen izoláltan, egyedül): kettesben vannak, de mindegyik egy-egy harmadikra gondol, mit!, gondol?, azzal lenni érzi magát; aztán amikor rányitnak a minden csak nem édes kettesre – Szemzőné –; meg persze az igazi sokaság: a melegek éjszakai jelenetei a Margit-szigeten. Ahol meg a sokaságban Kristóf némelykor tökéletesen magányosan egy. Radnótinál is felmerül még számos más példa, nem is beszélve magáról a regényről, hiszen az a testek együtt-, illetve együtt nem létéről szól. Is? Ebbe most nem kezdek bele. Annyi bizonyos, hogy eksztatikus szerelmi kettősök biztos nem fordulnak elő a regényben, még ha az egymás iránti (szerelmi) vágy igenis megjelenik.
Hol hát a Sándor számára elutasítandó világnézet? „A nagy teljesítménynek kijáró tisztelettel követtem Nádas Péter művészi radikalizmusát, amellyel mélyreható módon és alapos okkal szakított az európai humanizmus hagyományával. Igent mondok a regény
világára, amely e hagyomány hatalmas provokációjaként, ellenpróbájaként gyarapítja a létről való tudásunkat. De – az esztétikai ítélettől függetlenül, s mégsem elhallgatható módon – nemet mondok világnézetére.” Mire mondasz nemet, Sándor? Cikkemben úgy tettem, mintha tudnám ezt. Mi ez a világnézet?
Sándor nagyon értő kritikát írt az én könyvemről. Elég széles teret szentel benne Nádas-vitánknak (hadd nevezzem így, bár nem Nádasról vitatkozunk, vitatkoztunk). Azt mondja itt: „…miért ne mondhatnám a befejezett analízis után, hogy azt a filozófiát, amelyet ez a nagyszerű regény sugall, veszedelmesnek tartom? … ritkán vetemedünk ilyesmire, ritkán érezzük szükségesnek, hogy szóba hozzuk a distanciát, azaz egy jelentős mű világszemléletének unheimlich voltát, azt, hogy idegenkedünk tőle, veszedelmesnek tartjuk, vagy csak egyszerűen világnézetként nem érint meg. Hogy nem szeretnénk abban a világban élni.” That’s it, Sándorom. Melyik abban? Miért nem ebben? Mert hát a regény attól nagy, hogy kitapintja ennek, igenis ennek a világnak mélytesti struktúráját. Nem szeretnénk benne élni? Nem szeretünk benne élni, meglehet, de benne élünk! Ahogy benne élünk Spiró regényének, a Fogságnak – kiadásától visszafelé számítva 1972 évvel azelőtti – világában is.
Csak azért említem ezt a kritikát, mert a szerzőnek itt is egy általa élvezettel olvasott regény világnézetével akadt baja. „Amennyire megfelel a Fogság a kalandregény konvencióinak a fordulatok tekintetében, annyira szembehelyezkedik azzal, amit e regényfajta moráljának nevezhetnénk.” „A kiindulópont az, hogy rettenetes világot ábrázol.”
S itt egy pillanatra megszakítom a gondolatmenetet. Ez volt számomra is a kiindulópont, amikor olvasni kezdtem a regényt. Csakhogy én – Sándorral ellentétben – első olvasásra minden másnak inkább éreztem a Fogságot, mint történelmi regénynek. Legelső érzésem az volt, hogy Spiró túlságosan is „összerántotta a jelent és a múltat” – ezt mondja Radnóti az Ikszekről és A jövevényről; az utóbbit, bevallom, nem olvastam –, hogy csak úgy csinál, mintha a múlt egy darabja érdekelné, holott csakis és kizárólag a jelen érdekli, melynek figuráit római kori tógába-tunikába öltözteti. A jelen rettenetes világa. Ami által a római, a palesztin, az alexandriai világ a mi világunk karikatúrájává lesz. De messze nem jutottam el még Palesztinába és Alexandriába, amikor már rájöttem, hogy a világ, melyet ábrázol, az tényleg az 1972 év előtti római, palesztin és alexandriai világ. Később aztán Spiró többször is úgy nyilatkozott, hogy ő kemény munkával megtanulta, amit erről a világról, arról a korról tudni lehetett, nem talált ki semmit, csak Urit és az ő személyes környezetét, Uri kalandjait.
Ja, szóval: „A kiindulópont az, hogy rettenetes világot ábrázol.” Így folytatja: „De van-e kiút belőle?” Radnóti felsorolja a „felkínált lehetőségeket”. Ezeket azonban Spiró sorra-rendre „kipipálja” – mondja. „Mi van hátra? A csoda. S pontosan erre irányul Spiró legradikálisabb destrukciója.” Radikális szkepszis. Csakhogy a regényforma – legalábbis az a klasszikus típus, amely Spiró eszménye, ha regényről van szó – nem viseli el a radikális szkepszis világnézetét. Stb., stb., stb. Radnótinak valószínűleg mindabban, amit Spiró szemére vet, „igaza van”. S mégis az az érzésem, hogy Sándornak nem az a baja, hogy ez egy olyan regény, amilyen regény nem lehet, ha igazán jó regény. Hiszen a történet magával ragadta és élvezettel olvasta a könyvet. Itt is a világnézettel van baja (elárulom: az írás címe Erudíció és világnézet). Spiró rettenetes világot ábrázol, amelyből nem lát kiutat. Felesleges lenne arról vitázni, hogy a kereszténység – a csoda – kiút volt-e a Római Birodalom rettenetes világából; hogy a kereszténység jelentette-e belőle a kiutat. Egy ilyen vita egy olyanfajta történetfilozófiai összeütközést mutatna fel, amelyben a két oldalnak nem lehetnek érvei egymással szemben.
De Sándor Spiró-kritikája ismételten arról győzött meg, hogy szeretett barátom ragaszkodik valamiféle humanisztikus világnézeti filozófiához, amely a pokol bugyraiban is felvillant valami fényt. Kiutat. Ha ilyet nem lát, akkor a regény filozófiája „veszedelmes”. Maradéktalanul, világnézetével egyetemben, csak az olyan műalkotást tudja elfogadni, amelyet a művész egy humanisztikus filozófia talajáról alkotott meg. De mi van, ha – akár a múltra vonatkoztatva is – nem látható kiút? Az élet él, és élni akar? Én is vallom. De mi köze ennek ahhoz, hogy látok-e vagy nem látok kiutat a rettenetes világból?
Sem erről a kötetről, sem Radnóti Sándorról, a kritikusról nem szeretnék itt értekezni. Az utóbbit egyszer valamikor megkíséreltem, hogy mi jött ki belőle, őszintén szólva, nem tudom már. Az meg végképp fel sem merül bennem, hogy felsoroljam a kötet írásait. Csak három írást említenék, mert ha már a kötet szóba került, úgy érzem, nem hagyhatom szó nélkül őket. Hogy ezeket szerettem-e a legjobban? Még azt sem tudom. Mindenképpen nagyon megragadtak. Az egyik a Lengyel Péter hetvenedik születésnapjára (te jó Isten, már Péter is elmúlt hetven, ez szinte lehetetlen) íródott Az adósság, a hűség és a remény. Nem hiszem, hogy pontosabban lehetne felidézni Lengyel Péter, az író alakját, mint ezekkel a mondatokkal: „Lengyel Péter megköltötte életművében a várost, amelyre az ő nyomában mindannyian visszaemlékezhetünk. … ha megkérdeznek, hogy az elmúlt fél évszázadban ki volt Budapest költője, akkor minden kétséget kizáróan Lengyelt nevezem meg.”
A megköltött város. Ez nekem nagyon-nagyon fontos. Krúdyhoz is Budapest megköltésén keresztül jutottam közel. Hogy van az, hogy az embernek egy mára már minden, csak nem vonzó város annyira fontos lehet? Vagy éppen azért fontos, mert ma már a valaha oly vonzó nem vonzó többé? Mindenesetre Sándornak, úgy érzem, sikerült megfognia Lengyel Péter művészetének leglényegét. Talán azért nem publikál Lengyel Péter tizenhat éve, mert már nem lehet szeretettel és izgalommal megkölteni a várost?
A másik A világjuk vesztett istenekről címmel Krasznahorkai Seiobo járt odalentjéről. Radnóti itt is ugyanazzal küszködik, mint Nádas vagy Spiró esetében. Tulajdonképpen arra kérdez rá, hogy vajon Krasznahorkai, ez a mindmáig nagy, tragikus költő rátalált-e arra a bizonyos kiútra, pislákoló fényre, amely lehetővé teszi, hogy emberi módon éljünk a rettenetes világban, amikor útja keletre vezetett. Radnóti válasza hol határozott nemnek tűnik, másutt viszont mégis úgy látja, mintha az író rálelt volna a csodára. „A csoda nem más, minthogy mégis van, aki meglátja a csodát.” „Itt egy alak, amott (és mindenütt) maga az író.” Krasznahorkait mintha azért tartaná szinte mindenkinél nagyobbra, mert az istentől elhagyott világban nem adja fel a rejtőzködő csoda keresését.
Hogy aztán a Darvasi Virágzabálókját értelmező Virágnyelven miért fogad el maradéktalanul egy világot, amelyben „[m]orális szempontból mindegyik alak többé-kevésbé poétikus szörnyeteg”, egy regényt, melynek facitja: „Organikusnak maradni a modernizálódó világban – bolondság. De modernizálódni – épp annyira bolondság. Megmaradunk a természet csodáinál vagy magunk kezdjük gyártani a csodákat – mindkettőt meg fogjuk bánni”, azt nem tudom. Csak sejtem: a Darvasi teremtette rettenetes és kiúttalan világ poétikus szörnyetegeit lehet szeretni. S ezért ez a világ rettenetes és kiúttalan ugyan, de nem nyomasztó. Rettenetes, kiúttalan, és mégsem unheimlich. Talán mégsem Nádas és Spiró regényének világnézete, hanem a két író kedélye, illetve kedélytelensége borzolja, Sándorom, a kedélyedet?



Vajda Mihály: Sárkányfogvetemény (Változatok Vörösmarty Az emberek című versére)
Kalligram, 2011
Műfaj: Filozófia / Esztétika / Vallás
Oldalszám: 136
Méret: Fűzve, 135 x 205 mm
ISBN: 978-80-8101-452-9

„A hangnem apokaliptikus, a remény fénye nem pislákol, de – legalábbis merem remélni – jó kedélyem ezek írása közben sem hagyott el. Ha az ember élni akar, s szeret is élni, s magának nem szereti odahazudni az alagút végén pislákoló halvány reménysugarat, hát akkor próbálja meg abban a korban és azon a helyen élvezni az életet, ami adatott neki.

Még valamikor a nyolcvanas évek végén megérkeztem Kőszegre, a Németh László Szakkollégium konferenciájára. A társaság egy szállodaféle nagytermében gyűlt össze, enni, fecsegni, mit tudom én… Lehuppantam egy csinos fiatal hölgy mellé, bemutatkoztam, mire a csaj: „Szóval, Te vagy a Vajda Misu. Tudod, mit mesélnek Rólad?” „Nem én.” „Hogy röhögve hirdeted az Apokalipszist.” Szóval már akkor is apokalipszis, pedig akkor nagyon is látni akartam még a remény csalfa fényét. De vajon megmaradt-e a röhögés is? Nagyon merem remélni.”

Vajda Mihály tanulmányokat és esszéket tartalmazó kötetének első részében azt elemzi, milyennek látja a filozófiát. A filozófiát, amelynek művelője önvizsgálatán keresztül tekint rá a világra. A második részben a szerző kifejezetten a legmegvetendőbb ember világáról, a modern tömegdemokráciáról fejti ki véleményét.


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.