Valachi Anna: "Amit szívedbe rejtesz" (József Attila égi és földi szerelmei)
A Noran Kiadó ajánlata
Valachi Anna
„Amit szívedbe rejtesz…” – József Attila égi és földi szerelmei
Noran, 2006.
Formátum: A/5,
484 oldal, ára: kb. 2.999 Ft
Illusztrált
ISBN 963 7416 10 2
- 2006. június 7.
„Kívül-belől leselkedő” szellemidézésre vállalkozott Valachi Anna irodalomtörténész, József Attila plátói és beteljesült (égi és földi) szerelmei után nyomozva. Megfigyelte, hogy a vágyott nőben önmaga jobbik felét kereső, boldogság-hajszoló, kudarchalmozó költő többnyire a „lelkeket tükröző” szemeken, az egymásba kapcsolódó tekinteteken keresztül közelített verseiben a szeretett lényszívéhez. Az irodalmi műhelytitkok iránt vonzódó irodalmár a költeményekben rejlő vizuális szimbólumok és ismétlődő motívumok alapján, a pszichoanalízis kutatómódszerét alkalmazva igyekezett föltárni e sajátos, érzéki-intim-logikus lírai látásmód kialakulását. Az olvasó előtt pedig filmszerűen megelevenedik a „múzsa-függő” József Attila sorstörténete.
Részlet a kötetből
3. FEJEZET
(részlet)
„szeretlek, te édes mostoha”
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
(Óda – részlet. 1933. július)
„szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj!”
Új időszámításra egyik percről a másikra áttérni – lehetetlen. Visszamenőleg annál jobban kirajzolódnak a külsőségekben is megnyilvánuló, lassú érzelmi változás tendenciái. József Attila – noha rendkívül megszenvedte a Vágó Márta iránt érzett szerelem kudarcát – igyekezett utólag racionalizálni a kapcsolatot alakító láthatatlan erők működését, és levonni a történtek tanulságait. Óriási erőfeszítésébe kerülhetett elfelejteni, tudattalanítani, mintegy eltemetni magában e totális kiteljesedéssel kecsegtető szerelemnek az emlékét. Az elfojtás csak úgy sikerülhetett, ha a Márta iránti érzelmeiről a továbbiakban következetesen hallgató költő társadalmi szükségszerűségként fogja föl „idegenbe tévedt” vágyai hiábavalóságát.
Friss gyászreakcióját, majd külső-belső átalakulását barátai közvetlen közelről szemlélték.
Attila riasztó benyomást tett. Szeme vörös volt, arcizmai rángatóztak, látszott, hogy alig tudja türtőztetni magát.
– Mi bajod? Mi történt, az istenért?
– Attila válasz helyett artikulátlan hangokat hallatott. Aztán – feladva a nehéz küzdelmet – arccal a szoba sarkában fekvő kerevetre vetette magát. Embert így sírni még nem láttam soha. Fuldokolva zokogott.
Föléje hajoltam, melléje ültem, csillapítottam, faggattam, nem válaszolt. Nem tudott válaszolni, csak sírni tudott. (…) Már nem hányta-vetette magát, már nem hallatott hörgésszerű hangokat, egy-egy pillanatra el is csöndesedett, hogy aztán újra rákezdje, de most már szipogva, el-elakadva, s újra rákezdve, mint a megbüntetett gyerek. Végül felült, s szívet rázóan szemrehányó tekintettel bámult bennünket, miközben szeméből még mindig szivárogtak a könnyek, végigmosva arcát, most már hangtalanul.
Aztán, minduntalan el-elakadva előadásában, s keze fejével még mindig szivárgó könnyeit törölgetve, elpanaszolta, mi történt vele. A lány, akivel jegyben járt, visszavette szavát. Talán nem tette volna, ha közelében hagyják, de szülei Londonba küldték, hogy képezze magát – valójában, hogy tőle elidegenítsék –, jóllehet előzőleg hozzájárultak összeházasodásukhoz, azzal a kikötéssel, hogy Attila polgár lesz, hivatalba jár. Jövendőbeli apósa szerzett állást neki. Most persze mindennek vége. Már be is jelentette hivatalában, hogy nem jár be tovább.
Mindezt harapófogóval kellett kiszedni belőle, s az események összefüggését magunknak összeállítani, mert össze-vissza beszélt, a végén kezdte, majd visszaugrott az előzményekre, kihagyva az összekapcsolódó láncszemeket – s aztán többé soha nem tett utalást csalódására. (…) Művében egyetlen sor utal a tragédiára: ahol a lányról beszél, kit „osztálya elragadott” tőle. (Németh Andor: József Attila – Világizzása hőmérsékletem)
Az 1926 őszi verettetvén című vers Végül címmel átdolgozott változata azonban csak a költő Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetében jelent meg, 1931 márciusában, évekkel a szakítás után. Hogy József Attila miképp élte meg legbelül, pszichésen, 1928 végi szerelmi csalódását, talán kiderül a különböző idősíkok jellemző életérzését tükröző versek összehasonlító elemzése alapján. Hiszen a költő 1926-ban még nem ismerhette élete második, ihlető nevű Mártáját, akinek személyéről két évvel később – immár a névtelenségbe száműzve: a „történelem futószallagára” szerelt világ s az osztályharcos szemlélet névtelen illusztrációjaként – emlékezett meg Végül című versében:
csókoltam lányt aki dalolva
ropogós cipót sütött másnak
ó este sirni és rossz kabátban
a hidak előtt állni másnap!
volt alázatom szebb és fentebb
piritóbb mint amazok gőgje
kik rosszagú multtal hivalgva
csendőrt küldnek tiszta jövőre
(verettetvén, 1926. október)
Csókoltam lányt, aki dalolva
ropogós cipót sütött másnak.
Ruhát kaptam és könyvet adtam
a parasztnak és a munkásnak.
Egy jómódú lányt szerettem,
osztálya elragadta tőlem.
Két naponként csak egyszer ettem
és gyomorbajos lett belőlem.
(Végül, 1931. március)
Túl az érdemi információn, amely az új – kiérlelt, dialektikus gondolkodást tükröző – változatban a költő pszichoszomatikus jellegű (gyomorpanaszok formájában megnyilvánuló) szenvedéseire utal, az is kiderül, milyen azonos élet- és művészi stratégiát tartott követendőnek mindkét időpontban:
kényszerű csönd hogy legnagyobb volt
szivembe rúgtam ordítson már
hogy hagyna az én szabad lelkem
feledtető s tán szebb daloknál?
(verettetvén)
S mert savanykás csönd tölti szánkat,
szivembe rúgtam, ordítson már!
Hogyan is hagyna dolgos elmém
feledtető, de bérdaloknál.
(Végül)
Az elképzelt jövőre vonatkozó álmokat szertefoszlató szerelmi csalódás valóban megbetegítette a költőt: ekkoriban újultak ki gyomorpanaszai, amelyekről 1927 tavaszán, a párizsi koplalás időszakában írt leveleiben adott számot az otthoniaknak a „negatív hízó”: „gyomorbajjal nem vagyok hajlandó élni, de alávetem magam akár egy másfél éves szigorú kúrának.” (Ld. JAVL, 142., 148.) József Jolán emlékei szerint 1929 elején – a Nincsen apám, se anyám című kötete megjelenése idején – öccsük a terített asztal mellett is olyan étvágytalan volt, hogy kénytelenek voltak tejbegrízt, krumplipürét főzni neki, mint egy kisgyereknek.
A konok öngyógyítónak azonban a szerelmi csalódás kiváltotta lelki megrázkódtatás terápiájára nem volt receptje. Önmaga külső-belső átformálásával igyekezett kompenzálni kapcsolati kudarcát. Elbizonytalanodó önértékelését jelzi első ösztönös reakciója: Ferenczi Sándor (1971) kifejezését kölcsönvéve, jelképesen „azonosult az agresszorral” – a hűtlen Mártával –, akivel hiába szeretett volna a szerelemben eggyé válni. Játékos jelmezválasztását ilyesféle, mélyről követelődző lelki okok motiválhatták 1929 februárjában, a Hódmezővásárhelyre költözött Makai-család farsangi mulatságán, ahol József Attila afrikai bennszülött lányként, háncsszoknyában mutatkozott a vendégek között és a fényképezőgép előtt. Bányai László hallomás alapján közreadott beszámolója szerint „minduntalan a legszebb és legfiatalabb lányok közé furakodott s állandóan azok körül settenkedett. Tudjátok, mi lányok?... – illegette-billegette magát egész este.” (Bányai, 43.)
Családja mindent elkövetett, hogy feledtesse vele a történteket – hiába.
Amikor minden reményét fel kellett adnia, hogy Márta valaha is visszatér hozzá, belebetegedett elviselhetetlennek érzett csalódásába. Egy este bementem a kis szobába, ahol egyedül üldögélt a sötétben. Mellé ültem a kis kanapéra. Szerettem volna szóra bírni, megvigasztalni. Azonban alig kezdtem el, amit mondani akartam, minden átmenet nélkül hangos zokogásban tört ki. Fejét az ölembe ejtette és úgy sírt, olyan hangos zokogással, a könnyek olyan csillapíthatatlan áradásával, hogy nem lehetett többé egy szót sem mondani, csak vele zokogni. (József Jolán: József Attila élete)
Lelki traumáját a „bensejéből vezérelt” gyermek módszerével, mágikus erőforráshoz folyamodva próbálta földolgozni: bajuszt növesztett. Talán azért, mert az arcszőrzet – akárcsak a varázsszavakkal növekedésre serkentett vöröslő szakáll két évvel korábban a francia tengerparton – titkos erőszimbólumot és a férfiasság jelképét jelentette számára. Ismét elanyátlanodva a hűtlen apával azonosult, hogy a másik szökevény: a „szeretni gyáva” Márta emlékének kísértése ellen védekezzék. 1929. július 9-én kiállított útlevelében látható róla első ízben bajuszos fénykép – és új, felnőttesített arcához élete végéig ragaszkodott. (Talán Oscar Wilde híres regénye, a Dorian Gray arcképe – mely Kosztolányi Dezső fordításában, 1922-ben jelent meg magyarul – adhatta számára a maszkcsere ötletét. Ő azonban, az angol regényhőssel ellentétben, önnön képmása szándékos szigorításával-öregítésével kívánta a világ előtt leplezni gyermeki lelke sebezhetőségét.)
Ignotus Pál, aki szinte siheder kora óta ismerte a nála négy évvel fiatalabb költőt, majdani szerkesztőtársát (vö. Ignotus, 133.), megrökönyödéssel figyelte barátja furcsa-felemás átváltozását, ahogyan elfakult korábbi, „suhancos bája”, ám „anélkül, hogy a közelgő férfikorhoz hozzáidomulna”.
Arca megnyúlt, nézése komorabbra fordult; a puli, ahogy fölcseperedett, rövid lábával, himbálódzó tagjaival, mindinkább egy dakli formáját öltötte. Kezdett úgy hatni rám, mint egy zsémbes, elkényeztetett öleb. (…) Attila mintha levetette volna kölyökkora jóindulatú vidorságát, csak felnőni és letompulni vonakodott. (…) Először olyan fiúnak ismertem meg, aki talán felrobbantaná a világot, hogy igaza legyen, de előbb átrohan a szoba túlsó sarkába fölsegíteni a kabátját bárkinek, aki történetesen tíz évvel idősebb nála. Később azonban úgy hatott rám, mint aki csak azért sem segíti fel; s a zendülésnek az a fajtája az, amelyet (…) sohasem szíveltem. Közös barátaink, legalább részben, jóval türelmesebbek voltak. „Ezt nem kell tőle úgy venni” – hajtogatták; „hát ő ilyen”. Bizonnyal, feleltem, de éppen ezért tűrhetetlen. „No nem – folytatták a védőbeszédet –, a Tilinkó…” Még csak az kellett, hogy Tilinkónak becézzék. Hosszú lelógó bajuszt növesztett, és dörgő basszusban szónokolt. Nem nekem való tilinkó. „Igazságtalan vagy, jó fiú, csak a Minderwärtigkeits-komplexét kompenzálja.” De ez az a mentség, amelyet huszadik életévét betöltött emberre képtelen vagyok elfogadni. Én is kompenzálok, te is kompenzálsz. Kompenzáljon ő is diszkrétebben, vagy menjen a fenébe. „De zseni.” Bánom is én. Ez akkor érdekel, amikor a verseit olvasom, nem amikor a társaságomat megválogatom. Így „hidegültünk”, anélkül, hogy valaha is összevesztünk volna. Ő sohasem volt hozzám barátságtalan, inkább kötekedő. Én húzódtam el tőle, s tettem némelykor olyan formában, amelyre ma is lelkifurdalással gondolok. (…) Jóllehet, tudtam, milyen pokol az élete. Tudtam némely gyermekkori sérüléséről (…). Tudtam boldogtalan szerelméről, melyre majdnem ráment, s a monogámul szervezett boldogtalanságról, melybe ennek emléke elől menekült. (Ignotus Pál: Csipkerózsa)
A boldogtalan szerelem, „melyre majdnem ráment” – természetesen a Vágó Mártához fűződő kapcsolatot jelentette, míg a mondat másik fele már a Szántó Judittal kötött élettársi szövetségre utalt. Ám csaknem két esztendő telt el, míg a költő rászánta magát, hogy új nőideált keressen, az alkalmatlannak – és méltatlannak – bizonyult régi helyett. Már nem akart engedmények árán, mindenáron beilleszkedni a társadalmi hierarchiába, ellenkezőleg: „anarchista” ösztöneit újraélesztve magában, a fennálló rend megdöntésére szövetkező fiatalok körében próbálta hasznosítani a szerelmi bosszúvágy mozgósította, ám költőként nemes célok szolgálatába állítható, átszellemíthető energiáit.
Hozzászólás