A valóság és a fikció folytonosan összeérő és széttartó dialektikája több ezer éve a művészetfilozófia egyik alapproblémája. Hogyan viszonyul egymáshoz a parasztcipő eszméje, a valóságos parasztcipő, és ennek a parasztcipőnek egy festett mása? Melyik az igazibb? Egyáltalán ugyanarról a parasztcipőről beszélünk-e mindegyik esetben? Ezekre a kérdésekre aztán a legkülönbözőbb válaszokat adták az elmúlt századokban. Ez az egyszerre elméleti és gyakorlati probléma az irodalom számára is állandó kérdés. Az irodalmi szöveg másolhatja, tükrözheti és imitálhatja is a valóságot, illetve ezeket a lehetőségeket keverve, fokozva és radikalizálva termékenyen el is játszhat a problémával. A kérdéskör az irodalom egészét érinti: műfajokat, stílusokat, korszakokat, életműveket, így a szépmúltra visszatekintő kettős szervezésű konferencia alkalmas volt arra, hogy a jelenséget mozgásában próbálja meg leírni és értelmezni. (Az Irodalomtudományi Intézet Modern Magyar Irodalom Osztálya és az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszéke harmincöt éve szervez közös konferenciákat.)

A legtöbb előadás életműveken belül vizsgálta a fikció-referencia alakulástörténetét. Bányai János az elmúlt években látványosan megújuló Aczél Géza önéletrajzi tájolású és tagolású költészetében a „valóság-fragmentumok visszafikcionalizálódását” elemezte. Aczél egyszerre kassákian avantgárd, dekonstruktívan népi, és ironikusan posztmodern lírája folyamatosan elmossa a valóság és a fikció partvonalait, mintegy a referencia apálya és a fikció dagálya létesül a szövegekben. Toldi Éva előadásában Balázs Attila prózaművészetét a kezdetektől máig pásztázta végig, úgy hogy érvényesen érvelt a vajdasági magyar irodalom tágan értett kontextusa mellett. Balázs Attila szépprózájában a hitelesítési játékok és az elbizonytalanítás alakzatai kéz a kézben járnak. Ezt a permanens kettősséget jól példázza a legutóbbi, tetőző nagyregény a Kinek Észak, kinek Dél többszólamúsága is. Ebbe a sorba illeszkedett a fiatal, újvidéki kutató Szabó Szilvia izgalmas referátuma is. Szabó az egyre terebélyesedő Závada-regények fikciórétegződését, szerkezetalakulását vizsgálta. Perspektívájában a narratológia, az emlékezetelméletek, az etnográfia kulturális morfológiája egymás mellé sorakozott. A Závada-szövegek közötti magabiztos és reflektált átjárás akár egy kismonográfiát is sejtetni enged.

fotó: Sarankó Márta

Az életmű-elemzés egy-egy sajátos formáját választotta Radvánszky Anikó és Szénási Zoltán is. Radvánszky Kertész Imre sokszor üdvözölt és sokszor kárhoztatott ideologikus ideológiakritikáját a valóság és a képzelet nyelvelméleti raszterein keresztül nézte, Szénási pedig a kultikus Pilinszky-versek kulturális értelmezési tartományát igyekezett tágítani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Annál több sikerrel kecsegtetnek Széchenyi Ágnes legújabb kutatása, melyben Illyés Gyula több műfajban és hangfekvésben is megszövegezett önéletrajzi emlékeinek ellentmondásait sodorja össze.  A vizsgálódás középpontjában az 1962-es Ebéd a kastélyban című kisregény (már ha az) állt, de szóba kerültek a naplók, a publicisztikák, és különböző interjúk is. Illyés jelenleg az irodalmi és közpolitikai emlékezet egyik élőhalottja, a személyével és életművével való intenzív és konok vizsgálódás megannyi vitát, időzített bombát rejt magában, de éppen Illyés jelentőssége miatt is kellene ezt a munkát elvégezni.

Az emlékirat és a napló kétlakisága (a valóság a lejegyzés révén átlényegül, illetve a képzelt megőrzi a valóság illúzióját) több előadás vezérfonala is volt. Harkai Vass Éva Csáth Géza naplóit nyitotta ki. És, ha már nyitott, akkor hozzánézte az unokatestvér Kosztolányi Dezső kamaszkori diáriumát is. E szövegfolyamok egyik legbájosabb bejegyzése alighanem az, melyben a naplóíró a századforduló pillanatát úgy ragadja meg, hogy az örök jelenben felvette a tollat a XIX. században, és letette a XX. században. Pomogáts Béla katalógus-szerű előadásában a XX. század második felében papírra vetett megannyi erdélyi emlékirat közös vonásait sodorta össze. Ez a pedagógiailag fontos művelet azonban óhatatlanul egyszerűsítésekhez vezet: Bodor Ádám és Szilágyi István, akárcsak két tucat erdélyi írótársuk, azért művel valóságirodalmat, mert epikájuk hátterében történelmi események húzódnak. Míg Toldi Éva, Faragó Kornélia és Bence Erika reflektáltan beszélt a vajdasági magyar irodalomról, addig Pomogáts interpretációjában az erdélyi irodalom fogalma kizárólagosan politikai-történelmi kategória.

Akadtak olyan előadások is, amelyek egy-egy műalkotáson belül vizsgálták a fikció valóságos szövevényeit. Deczki Sarolta a Párhuzamos történetek omnipotens elbeszélőjének kompetenciáját és a regény önmozgató narratív struktúráját fürkészve, az óriásregény néhány fontos jelenetét és motívumát értelmezte újra. Egyetlen példa: a Pozsonyi utat borító sárga keramit tizenkétszer bukkan fel a regényben, mint olyan szín, amely „tébolyodottan vagy örülten sárga”. Deczki lendületes stílusban végigírt előadása újabb jele annak, hogy még mennyi fel nem tárt vetülete és területe van a regénynek. Földes Györgyi a közelmúlt legnagyobb irodalmi szenzációja, a Virágzabálók felé fordult, amikor a botanika és a metaforika néhol koherens, máshol inherens kapcsolódásait szedte, legyünk stílszerűek, egy csokorba. E két jól ismert, nagy figyelemmel befogadott, sőt olykor-olykor talán túl is értelmezett regényhez képest, Bence Erika egy Magyarországon kevéssé ismert szerző, Vasagyi Mária izgalmas Pokolkerék című regényét elemezte több oldalról is. A regény a naplóforma mellett a történelmi referencia és az epikai hitel lehetőségeit is újragondolja, emellett a vízrajz és a néprajz diskurzusa is alakítja a regény tereit.

Ha már a diskurzusoknál tartunk, itt kell említeni Gerold László sportszerű referátumát. Sportszerű, mert előadásának címe a Sport a drámában, dráma a sportban címet adta, és sportszerű azért is, mert elegánsan kerülte a témában rejlő méteres közhelyek sulykolását, noha a Tandori-mottó („A sport változat a világra.”), mintha lesen állna. Gerold a kortárs magyar sportdrámákat tipologizálva, részletesen foglalkozott Egressy Zoltán 4X100 és Sóska, sültkrumpli, valamint Hamvai Kornél Márton partjelző fázik című darabjával.

Hangsúlyozottan elméleti horizontú előadás egyetlenegy hangzott el a konferencián. Faragó Kornélia A fikció referenciális terméketlensége (Referenciális mezők, fikcióképző aktusok) című dolgozatában eleve másodfokon, az irodalom(tudomány) önértelmezésén belül vizsgálta a teoretikus kérdéseket. Így került szóba az irodalom megtévesztő, elleplező karaktere, és a fikcióval szembenálló antikfikció irálya illetve hatásfoka. Idekapcsolódik az a Genette nevéhez fűződő, Angyalosi által idézett felvetés, hogy a mimézist a legjobb lenne szimulációnak fordítani. Faragó előadása mellett agilis, mindig termékeny kérdéseket felvető vitahozzászólásaival is hozzájárult a dinamikus konferenciához.

A dinamikus értelmezés határozta meg Angyalosi Gergely és Kappanyos András esettanulmányait is. Angyalosi a rá jellemző, esszéisztikus pontossággal vizsgálta meg egy Ady-anekdota mélyszerkezetét. Történt egyszer, hogy a részeg költő az Operaház oldalán található szfinxszoborra fel talált mászni, majd, ami fontosabb, onnan le talált pottyanni. Az esés esetét később ő maga örökítette meg egy novellában, de ugyanígy tette mesévé Ady esését a kor népszerű, ma méltatlanul elfeledett novellistája Kabos Ede, és, ami még izgalmasabb Krúdy Gyula is emléket állított a balesetnek. A baleset-tanulmány úgy lett teljes, hogy a három eminens szöveg után, Angyalosi hozzáolvasta Király István rigorózus értelmezését is, melyben félreérti az intenciókat, és kifordítja a lehetséges igazságokat.

Kappanyos András nem a kifordítás, hanem a fordítás művelete kapcsán vetette fel a referens problémáját. Egy T.S. Eliot-idézeten, majd pedig az Ulysses egy részletén keresztül vázolta azt a műfordítói dilemmát, hogy egy szöveg idegenségét, hogyan lehet úgy átültetni, hogy az idegenség ne vesszen el, ne tűnjön el, hanem maradjon meg. Kappanyos a találó fantom-referencia fogalmát vezette be. Amikor T.S. Eliot egyik versében egy angol gyerekdalból idéz, akkor a fordító előtt ott a dilemma: szó szerint fordítsa le a gyerekdalt, noha az magyar fül számára nem gyerekdalt jelent, vagy kulturálisan fordítsa le, és helyettesítse be egy magyar megfelelővel. Kappanyos szellemes előadása méltán illeszkedik a gazdag hagyományokkal rendelkező fordításesztétikai szakirodalomba.

A konferencia alapjaiban és részleteiben is megmozgatta a referencia kérdéskörét, válaszok helyet, újabb kérdéseket tett fel. Ez talán a legtöbb, ami egy irodalmi tanácskozástól képzeletben és valójában elvárható.

Szegő János