hirdetés

…változatlan

2011. március 1.

Ma a diskurzus olyan foka, mint a levélváltásban - amire még jellemző a beszédhelyzet keresése - el sem képzelhető... - Balassa Péter és Csengey Dénes levélváltásáról szólt a vita a legutóbbi Előhíváson a Nyitott Műhelyben. Ott jártunk.

hirdetés

Van bennem egy jóérzés. Finom, csendes érzés, otthonos. Olyan, mint könyvtárban ülni zárásig állólámpa alatt a fotelban, vagy otthon könyökölve hason. Amikor oda indulok, mindig ezt az érzést várom. És meg is érkezik, már az ajtónyitáskor.

Balassa Péter és Csengey Dénes a maga idejében vihart kavart levélváltásáról volt szó február 9-én a Nyitott Műhelyben, Jánossy Lajos, a beszélgetések karmestere választotta a négyes disputa témájául. Mint moderátor és egyben szövegválasztó kettős szerepben kezd, megadja magának a szót, és válaszol a beszélgetések standard kezdő kérdésére, hogy mi volna az az eredeti emlék, valami erős lenyomat, amely a tárgyalt szöveg első olvasása után máig megmaradt benne. A levegőtlenség, a fojtogató érzés az. A fordulat előtt három évvel az szűrődött le számára a levélváltásból – elsősorban Csengey szövegeiből -, hogy rettenetesen nagy baj van. Mostani olvasata arányosabb, Csengey nincs pariban Balassával, de – noha Csengey gondolkodásmódja távolabb áll konduktorunktól – világképe szerinte szépen konfirmált. Van abban valami felemelő, mondja, ahogy úgy konfrontálódnak világképek, hogy a XX. századi modernitás nagy kérdései kerülnek terítékre, nem pusztán és sematikusan népi-urbánus szembenállás ez, a lényege jobbára alapkérdés, jelesül, hogy miért érdemes élni. Ezt bizonyítják a Jánossy által kigyűjtött szavak is, amelyek egyben tematikusan jelzik a levelek főbb csapásirányait: individuum, hagyomány, nemzet, hit és egy Tandorit visszahalló allúzió, mintegy rezüméként: megnyerhető veszteség.

Vári György a legifjabb a kint ülők közül, koránál fogva csekély személyes tapasztalat feltételezhető róla, ám mint meséli, 11 éves korában, a rendszerváltás idején beteges koravénséggel figyelte a közéleti eseményeket. Az első név, amit megtanult Krassóé mellett, Csengey Dénes neve volt, kettejüket - az akkor éles vitában álló feleket - megrázó élettörténetük köti össze. Balassa eleven hatás Vári számára, bár személyesen nem ismerte, meséli, a levélváltást is csak cirka 3-4 éve olvasta. Mint mondja, a Se pajzzsal, se dárdával cím Babits-allúziója (Pajzzsal és dárdával) jelzi, hogy Balassa Babits szerepében megértőleg kívánt fellépni Csengey ellenében.

Két súlyosan traumatizált, a maga társadalmi csoportjának tragédiáját hordozó ember száll csatába itt, összegzi, de Balassa a Csengey által említett gyökeresség kérdését komolyabban veszi. Csengey generációja nem volt részese annak a filozófiai emancipációs nagy elbeszélésnek, amely 1968 traumájának feldolgozásáról szól. A népiség örököse számon kéri a polgári liberális elhajlót: hogyan hagyta el a lényegi kérdéseket. Tanulságos vita tehát esztétikatörténeti tétekkel.
Balassa félig zsidó származása révén kialakult bizalmatlansága kihallható a sorokból, az esszencialista nemzetfelfogással azonban, amit Csengey  preferál, nem tud mit kezdeni.

Reményi József Tamás úgy véli, ennek a levélváltásnak a Mozgó Világ a közvetlen előszobája. Csengey ’53-as, Balassa ’47-es születésű, Csengey kívülről jön, vidéki, nem bölcsész, frusztrációja ebből ered. Írása műkedvelő módon megfogalmazott vallomás Reményi szerint. Mintáit Nagy László és Csoóri gondolati világából veszi, de beleszorul a számonkérésbe, amit Balassa kihívásnak vesz.
A Mozgó idejében létrejött egyfajta konszenzus, meséli Reményi. Van egy fontos interjú 1993-ból, amelyben Balassa azt mondja: „Elfelejtettem az összes illúziómat”. Reményi szerint már akkor és ott jól látszik a „zsigerek közti gyűlölet”. Most is hasonló a helyzet, állítja, de ma a diskurzus olyan foka, mint a levélváltásban - amire még jellemző a beszédhelyzet keresése - el sem képzelhető. Gondoljuk el, mi lenne, ha az egyik hatalmi helyzetben volna, és a másiknak az ellenzék oldaláról kéne megszólalnia. Akkor, a rendszerváltás előtt – a diktatúrában – még egymás mellett álltak.

Németh Gábor szerint a levélváltás előzménye a ’86-os írószövetségi közgyűlés, amelynek jóslata zajlott le itt elbeszélésként. Csurka felszólalását említi, és annak ellentételezéseként Konrád civil, fanyar válaszát (ez, a civil kurázsi gyakorlata, mint fogalmaz Németh, ami jót tesz az emésztésnek). Balassa retorizált, pátoszos játéka és humora is ellentételezi Csengey szólamait a levélváltásban, de nincs átfedés a két szótár között. Mindkét szöveg nagy önfegyelemről tanúskodik ugyanakkor, holott heves indulatok dúltak a háttérben. Balassa például kifejezetten kiborult a gyökeresség szó használatán.
Balassa, mikor kifejti, mi volna a nemzet, szembehelyezkedik Csengey gondolatával, onnan kezdve ingerültté válik a vitájuk.
E tájt esett a Spiró György Jönnek című verse körüli botrány is („Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint”). A vers a megtámadottakban, az ellentámadás Spiróban ejtett sebet. Írószövetségi tanácskozást is összehívtak az ügyben. Ez az egymást nem értés a felfokozottság és a hisztéria irányába mozdulhat kizárólag.
De említhető a Mozgó Világ utóéleteként a foci, mint olyan közeg/hely, ahol minden gondolat és világlátás közös nevezőre jutott. Az Elektromos-pályára járók névsora ma igen meglepő lehet: Alexa Károly, Kulin Ferenc, Esterházy Péter, Czakó Gábor, Kő Pál, Bába Iván, Kodolányi Gyula, Garaczi László és Gellért Kis Gábor például. Ott, a pályán nem derültek ki különbségek. Aztán egyszer, amikor a későbbi helyszínen, a Berzsenyi Gimnáziumban MDF feliratú pólóban futottak ki négyen a pályára, megtört valami.

Jánossy kérdez közbe ekkor: Csengey megközelítéséből mi az, amit relevánsnak tartanak az itt ülők. Mi a credója a szövegnek, vagy csupán harcmodorról beszélünk?
Vári szerint Csengey nagy hévvel kényszeríti magát, hogy elsajátítson egy szótárat, és azzal legitimálja világképét, de nyelvi iparkodás lesz csak belőle.
Kérdés, hogy lehet-e és/vagy kell-e érdek nélkül tekinteni egy szövegre, amelyben pedagógia és kritika ethosza összekapcsolódik.

Reményi élesen fogalmaz. Mint mondja, Csengey, Lezsák és például Elek István pocsék írók, ezért a politikába vezet az útjuk, mint mondani szoktuk, ők „az irodalom bőrébe bújt politikusok”. Csengey – aki tudhatóan egy balos plebejus hagyományt visz tovább - érdekes módon sosem említ nevet, amikor a gyökerességről beszél. Tekinthetjük eszmetörténeti kritikának is ezt a vitát. Az MDF és SZDSZ megalakulása előtt még lehetséges volt azt gondolni, hogy meg lehet alapozni egy köztársaságot a két eszmevilággal: mindkét téboly téboly, de felvázolható általuk egy térkép, amit legitimnek tarthatunk. Ám hiába két tisztességes ember beszélget, Csengey kivagyisággal kompenzál, konszenzus vagyis: nem születik közöttük.

Ezen a ponton nyitja ki a beszélgetést Jánossy. Jelen vannak ugyanis a teremben olyan, a téma szempontjából fontos írótársak, mint Sándor Iván, Forgách András és Pályi András. Sándor Iván vállalja a megszólalást, és a Benda-Babits vitához hasonlítja Balassáék összecsapását. Felidézi a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? (1939) című kötetet és annak előzményét, a ’37-es Mi a magyar most? válogatást (Szép Szó-különszám). Abban egyetért, hogy a szellem botrányos helyzete nyilvánvaló, de szerinte helytelen visszaélni az utólagosság helyzetével. Vagyis azzal, hogy a múltról a jelenből gondolkodunk, amikor régebbi műveket előveszünk és újraértünk.

Reményi József Tamás kontrával zárja az estet. Beidéz egy Hitelben nemrég megjelent cikket, melyből egyértelmű ott ülő mindannyiunk számára az a párbeszédre vonatkozó, leginkább reménytelennek mondható helyzet, ami a beszélgetés során, a levélváltás mai tanulságaként felvázolódott.

Fontos este volt, és izgalmas is. Csak elszállt belőlem valahogy a jó. Amire vártam, és megjött pillanatra. Hiányzott valami, a finom, noha – jól tudom – erről nem a beszélgetők tehetnek, hanem a könyörtelen tény, hogy a helyzet…

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.