-
a "nyelvek és utak" sorozatból -



 



Az első nyelv, amelyet tanulni kezdtem, a magyar volt. A
második, amellyel találkoztam, értelemszerűen a szovjet, hatéves koromban. A
Délibáb utcát elfoglalta egy FUG. Földerítő Úszó Gépjármű. Olyan, mint egy
óriási vasteknő, ponyvával takarva. Ha kell, átmegy a vízen. Szovjet FUG volt,
szovjet fedélzeti fegyverekkel, szovjet katonákkal. Vagy ruszkikkal. Az
utcabeli srácok mind a FUG-ban lógtak naphosszat, a szovjet katonák (valójában
inkább tatárok) megengedték, hogy váltsuk egymást a vezetőülésen. Idővel apám
megtiltotta, hogy beüljek. Nem örültem.



A harmadik nyelv, amellyel ismerkednem kellett, a
német volt. Nővéremmel együtt a Tantéhoz jártunk. Ez az osztrák származású idős
hölgy remekül beszélt németül. Gyerekül annál kevésbé. Körmössel büntetett. Nem
örültem. Hamar lemorzsolódtam. Következtek a latin szavak a hittanórán. Majd
megint az orosz, az általánosban. 
Táváris ucsítyel. Később a francia a gimnáziumban.  Le Français de tous les jours. Harminchat
éves koromban az angol.  Where are you
from? Ötven tájt a spanyol.  Cien ańos de soledad. A spanyolt
már sehogy sem akarta bevenni a fejem, pedig szükségem volt rá egy könyvhöz - Márkez meg én. A rendhagyó spanyol
igealakok kézzel írt táblázatát fölragasztottam a csempékre, a vécékagylóval szemközt.
Használjuk ki az időt.



Mindig
szerettem nyelvet tanulni, és mindig utáltam panaszkodni. Legalább annyira,
mint dicsekedni. E két tevékenységet a hazai művésztársadalom előszeretettel
gyakorolja. Az igazán ügyesek egyszerre tudják a kettőt. Példa: Ne haragudj,
nem érek rá, halálosan fáradt vagyok, könyvem jön ki, két színházi bemutatóm
lesz, plusz egy filmem, se éjjelem, se nappalom…



Ahhoz, amit
volnék elmesélendő, kicsit dicsekednem kénytelenség. Idén tavasszal biztossá
vált, hogy Apák könyve című munkadarabom
megjelenik Németországban, méghozzá hamar, augusztusban. Gyanítottam, immár
nélülözhetetlen az elmélyedés Thomas Mann és Marlene Dietrich anyanyelvében. A
Tante óta csupán ausztriai és németországi utazások során szedtem föl egy
keveset, valamint a Svejk, a derék katona
című regényből - főleg cifra káromkodásokat. Der Teufel soll das alles
busieren!



Bifláztam a
der-die-das-die, den-die-das-die-t. A spanyolt egy Tanuljunk könnyen, gyorsan
spanyolul! című könyvből igyekeztem elsajátítani. Nehezen és lassan. A némethez
értelemszerűen beszereztem a Tanuljunk könnyen, gyorsan németül!-t.
Meggyőződhettem arról, hogy a Deutsch is nehéz dió. Se könnyen, se gyorsan. A
vécében mindenesetre leszedtem a spanyol rendhagyó igealakokat, kifüggesztettem
a németeket.  Beginnen, bitten, bleiben,
essen, fahren - und so weiter.



Az Apák könyve témaköréhez leginkább szükséges
háromszáz szót és kifejezést nagy erőkkel bemagoltam, akár egy költeményt.
Sonnenfinsternis. (Napfogyatkozás.) Geburtregister. (Anyakönyv.) Die zwölf
astrologischen Charaktere. (Tizenkét asztrológiai jellemtípus.) Die Uhrväter.
(Ősatyák.) Úgy éreztem, boldogulok, föltéve, hogy megértem, amit kérdeznek.



Sajtó-, rádió- és tévéinterjúkat adtam, németül.
Legalábbis német szavak fölhasználásával. Aki beszél idegen nyelvet, tudhatja,
olyan sport az, mint az autóvezetés. Vannak afféle napok, amikor mi - főleg mi,
férfiak - érezzük a sebességet, küzdünk az úton, mint Bem apó, de vele
ellentétben mi látunk is, hatfelé, előre, hátra, jobbkézszabály, balkézszabály,
fölnézek, lenézek. Minden résbe benyomulunk, a kisebb kocsikat leszorítjuk, ha
nő vezeti, akkor pláne, köztudott, mely szervünknek tekintjük géperejű
járművünket, mentül nagyobb, antul inkább.



Más napokon viszont valahogyan nem érezzük a helyes
ritmust, tétován előzésbe fognánk, mégis inkább visszahúzódunk, vezetésünk
egészében szaggatott, gátlásos és merev. Ily napokon a nyelvtudás sem szárnyal.
Következésképp már a volánnál sejthetjük, pörög-e majd kellőképp a nyelvünk,
amikor az orrunk elé bökik a mikrofont, arcunkra szögezik a kamerát.
Természetesen megesik, hogy nem autóval vagyunk, összehangoltságunk akkor is
elemezhető, például a járásunk alapján. Szerencsés időpontban az agyunk
parancsait könnyedén teljesítik a végtagjaink, nem botladozunk, nem
csúszkálunk, lépteink ruganyosak, lendületesek. Na, ilyenkor érdemes külföldiül
beszélnünk - máskor nem nagyon. Egyáltalán nem.

A szóban forgó interjú napján, ha szükséges, én
erőfeszítés nélkül, lendületesen elvezethettem volna Frankfurtba, a
Könyvvásárra, ahová amúgy repülőn jutottam. Olyan erőben éreztem magam, mintha
tíz évvel fiatalabb volnék. Vagy akár hússzal. A lámpalázat persze nem
gyűrhettem le, az mindig gyötör, egészen addig, amíg fölteszik az első kérdést.
Mely ezúttal így hangzott: Mondja, kedves Herr Vámos, miért írta meg ön az Apák
könyvét? Jó, gondoltam, gyerekjáték. Tanár úr kérem, én készültem.  Amennyire önmagamat ellenőrizni tudtam,
minden fontosan elmondtam. A további kérdéseket is megértettem, egy
kivételével, azt szerencsére sikerült kitalálnom az összefüggésből. Mikor
befejeztük, agyamban diadalittas verssorok zönögtek. "Ez jó mulatság,
férfimunka volt!" Örültem.



Kiadóm, a Random House btb annyira precíz vállalat,
hogy a szerzői által adott nyilatkozatokat nemcsak a nyomtatott sajtóból
vadássza össze s küldi el nekik, hanem az elektronikusból is. Rendre megkapom
postán, CD-n. Így gazdagodhat a Vámos Miklós Emlékmúzeum anyaga, ha ugyan nem
hajítok ki mindent egy depressziós időszakban - tudják, amikor félénk nyúlként
vezetem a kocsimat, zavarossá téve önmagam haladását - és másokét. De maradjunk
az interjúnál. Amelyik olyan remekül sikerült, mert kivételesen ment a német.
Mondja, kedves Herr Vámos, miért írta meg ön az Apák könyvét? - így a riporter,
a CD-n a valódinál is zengőbb germánsággal. Mire én, szögletes hangsúlyokkal,
jó lassan (magyarul se beszélek túl gyorsan):



Azért írtam le egy Apáknak a könyvét én rá, mivel
volt vala apám, -mal. Nekem apám volt. Lett. Anyám se volt is, annak előzőleg
írtam róla regényt neki, címmel: Anya van csak egyetlen. De utána gondolnék
-tam én, hogy apámról szintén ugyancsak írni fogtam egy könyv, -ért. Sajnos
csakhogy róla nem az eleget tudnám, hanem keveset sem  is 
nem. Próbálok írok -tam evégett valamennyi összes magyar apákról, -nak,
-tól, mert akarnám vala volt, hogy apámnak mégis egy emlékei lett légyen volt.



És így tovább, e szellemben rongálva Thomas Mann és
Marlene Dietrich anyanyelvét. Nem örültem. Mit gondolnak rólam a német ajkú
emberek? Miféle otrombaság ilyen szarvashibákkal beszélni? Hirtelen
visszaemlékeztem, amíg én e remekbeszabott mondatokat kiejtettem, a riporter
nagy, barna szemmel figyelt, s bátorítón bólogatott, nagyon jó, csak így
tovább! Miért nem szakított félbe? Miért nem figyelmeztetett? Miért nem
jegyezte meg: Érdekes, nem is tudtam, hogy a magyar nyelv ennyire hasonlít a
németre! - ettől észbe kaphattam volna. Miért nem javasolta, hogy ismételjük
meg a fölvételt? Ha szóvá teszi, a legbántóbb hibákat másodszorra talán
elkerülöm - ismétlés a tudás anyja (ezt oroszul is belénk verte Fügedy tanár úr
az általánosban).



Azonban minden rossz helyzetet lehet tovább rontani.
Későbben azt a kérdést kaptam: Mi a viszonyom önnön zsidóságomhoz? Határozottan
válaszoltam (ekkor még nem tudtam, minő pongyolasággal, amit immár tovább nem
imitálok). Sok más emberi vonatkozásomat is fontosnak tartom, mondtam én, a
zsidóság azok közül csupán egy; lényeges számomra, hogy magyar vagyok, hogy
értelmiségi, hogy irodalmár, hogy sok nyelven beszélek…! Épp csak azt nem
fűztem hozzá: és mindet ilyen remekül! 
Nem örültem.



A szóban forgó műsor A nemzetközi irodalom címmel került adásba. Rajtam kívül
nemzetközileg ismert szerzőkkel. Umberto Eco (van-e, ki e nevet nem ismeri?),
Peter Esterhazy, és Gore Vidal (talán nem baj, ha e nevet nem ismerik). Tőlem
az iránt is tudakozódott a riporter, hogy mi a véleményem a mondanivaló
szerepéről a nemzetközi irodalomban. Kifejtettem. Régivágású szerzőként mindig
a mondanivalóból indulok ki, ennivaló, innivaló, mondanivaló. Ha nincs olyan
átadnivaló gondolatom, amelyet elég fontosnak érzek ahhoz, hogy elraboljam vele
olvasóim tíz-húsz óráját, nem kezdek írni. Igen. Rendben volna ez, ha nem jut
osztályrészül ugyane a kérdés Peter Esterhazynak is. Ő persze nagyszerűen
beszél németül, von Haus aus. Az idézett interjúban kifejtette: a prózaíráshoz
nem kell mondanivaló. Akinek mondanivalója van, készítsen egy tudományos
értekezést, vagy menjen professzornak az egyetemre.  Nem örültem. A riporter erősködött: És
gondolatok? Gondolatok se kellenek a prózaíráshoz, állította ő. Céline-t
idézte, aki olyasmit mondott: Gondolatok, ugyan kérem, gondolata mindenkinek
lehet, én nem gondolatot akarok, hanem egy tweed zakót!



Hm. A tweed zakó éppen így hangzott a német
szövegben, tvíd zakó - magyarul. Örültem. Ha Európa egyik legfontosabb nemesi
családjának sarja hibát véthet német interjúban, akkor talán nem oly
megbocsáthatatlan, hogy én, asztalosok, szeszfőző és cipőárus leszármazottja,
kerékbe törtem Thomas Mann és Marlene Dietrich anyanyelvét. Hah, hiszen én a
zakó szót angolul, franciául, németül és spanyolul is tudom! (Igaz, a nemében
németül és spanyolul nem vagyok biztos.) Egyébként aki tweed zakóban óhajt
pompázni, az súlyosabb ízlésficamokra is képes, Céline például ismert
antiszemita volt.

A tvíd zakó okozta örömöm egészen egy bécsi
felolvasásig tartott, ahol jóakaratú emberek tájékoztattak: Ausztriában a zakó
szó ugyanazt jelenti, mint nálunk. "Der Zákó". S-a-k-k-o. Tehát a gróf úr nem
hibázott, ezúttal sem, ismét én voltam a hülye. 
Nem örültem.



Annál inkább, amikor megtudtam, hogy az ORF osztrák
tévétársaság könyves sikerlistáján az Apák könyve - Buch der Väter - lett a hetedik. Holtversenyben a már említett
Umberto Ecoval. Ez még nem címlapra kívánkozó hír. Az már igen, hogy ki a
második. Mit tippelnek? Kérem szépen, a mi kedves Kosztolányi Dezsőnk a második,
mégpedig az újrafordított Esti Kornéllal. Lám, ennyi év után, de győzött az
igazság.



Ami a dicsekvést illeti, most már mindegy, aki át
mond mondjon bét is: regényemre az elmúlt négy hónapban hat országból érkezett
szerződés. A fentebb sorolt nyelvek tökéletesítésén túl célszerű volna
elmélyülnöm az olaszban is. Olasz tudományom lapzártakor csupán annyi, amennyi
az operák librettójából rám ragadt. Megölték Turiddut! Az asszony ingatag!
Kacagj, Bajazzók! Esetleg: Egyétek meg, amit főztetek! Tartok tőle, ez még
éttermi rendeléshez sem lesz elég. Habozom, tegyek-e szert sietve a Tanuljunk
könnyen, gyorsan olaszul! című szakmunkára. Ugyanakkor a könnyen, gyorsan
flamandul!-ra is szükségem volna.



Betetőzhetné mindezt, ha netán kapnék egy kontraktust
Izraelből. Hátha nekiugranék a hébernek, komoly kihívás, valaha próbáltam, de
már a fordított lapozásnál elakadtam. Pedig a héber - vagy a jiddis? -
mégiscsak bizonyos őseim családi nyelve volt, dédapától fölfelé. Őket II.
József rendeletét követően Weissbergernek - Fehérhegyinek - hívták. Dédapám
magyarosított Vámosra, ő Weissberger Mendel néven látta meg a napvilágot
Homonnán (jelenleg Humeni). Weissberger Mendel… ennyi "e" egyrakáson! Kínos ez
egy választékos szerzőnek.



Na jó. De hol van az megírva, hogy mindenütt a
helybéliek anyanyelvén kellene beszélnem? Sehol. Bár csodás érzés. Még akkor
is, ha nagyjából ilyesféleképpen: Bocsássátok ti önök miattam meg velem, sajnos
tudván tudtam hébernek kevésbé, sem, nem, is.