Kőrössi P. József: Szilágyi Domokosnak miért volt szüksége arra, hogy menedéket keressen, hogy meneküljön?

Cs. Gyimesi Éva: Az alkoholfüggőség nem tudatos választás kérdése. Nem én döntök arról, hanem a génjeimben ott van a hajlam a kémiai függőségre. Ott vannak körülöttem a szokásminták. Aki hajlamos, annak elég egy pohár, hogy aztán sose legyen elég. Ez egy darabig megy, egészen addig a szakaszig, amíg az ember nem válik szinttartóvá. Az állandó alkoholszintre igényt tartó alkoholista már a krónikus állapotban van. Ebből csak az lendíti ki, ha elmegy elvonókúrára, utána egy rövid ideig aktív, tud valamit teremteni, dolgozni, éber lenni. Elég viszont egyetlen korty, hogy rögtön egy literig meg se álljon, mondjuk vodkában. Ez a betegség nagyon hamar szokott kialakulni, diákkorban. Szisz valószínűleg nem a szekuritátés zsarolások elől menekült zsibbasztásba. Ha nem lett volna meg ez a hajlama, nem is lett volna szüksége rá. Lehetett volna más módon is menekülni.
         Ami ebben a társadalomban irtózatos, hogy mennyire nem nevezzük néven a dolgokat. Péter I. Zoltán Ady-könyvének erénye az, hogy tabuk nélkül beszél arról, ami az egész magyar irodalom nagy alkotóinak egyik betegsége és rettenetes nyomorúsága, s amelyek által a kapcsolataik hasonlóképpen betegek. Minden alkoholista magával vonz legalább két vagy három hozzátartozót a saját betegségébe azáltal, hogy kiszolgáltatottá válik, és azok mindig meg akarják „menteni”. Jobban kontrollálják, mint ahogy az normális lenne. A kontrollálás kiváltja az averziót, az averzió kiváltja az ivást, és a „megmentő” megint megmenti a családtagot. A függő beteg a „szabadságát” és „méltóságát” féltvén kijátssza azokat, akik meg akarják menteni.  Egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi alkoholista, rendszerint a feleség a megmentő. Lehet, hogy szerető, vagy csak jó asszony, anya akart volna lenni, ámde a Domokos, vagy más alkoholista férfi esetében a sors azt osztotta rá, hogy ő lesz a „zseninek” a megmentője. Az alkoholista körül van egy burok, amely azokból a személyekből áll össze, akik igyekeznek a társadalomban elfedni és eltitkolni, tabusítani azt, ami van. Pedig az alkoholizmus pont olyan, mint a gyermekkori cukorbetegség. Az alkoholista eredendő, krónikus, progresszív és visszafordíthatatlan, tehát halálos betegségben szenved. Hogyha gyógyszeresen vagy elvonókkal kezelik, és nincs spirituális program, amely kanalizálná ezt a rettenetes szomjúságot, ami mögött mindig nagy lelki sérülés lehet, akkor a kezelés sehova sem vezet. Én, amikor magamon vagy másokon tapasztaltam ezt a szomjúságot, vissza tudtam vezetni sérelmekre, frusztrációra, modellekre, ivási szokásokra, sőt, saját erdélyi ivási szokásainkra, a mértéktelenség különböző fokozataira, és végül arra, hogy közönyössé kívántam lenni a világ és az emberek iránt. Az a nő, vagy az a férfi meg az a gyerek, aki ilyen környezetben nő fel, egyrészt belekényszerül a mentő szerepbe, másrészt sérül. Folytonosan sérül a gyermek, mert nem kap elég figyelmet. Nem tudom elképzelni, hogy Szisz és Hervay kettősében az a szegény Kobak kellő figyelmet kapott volna. Mint ahogy én is elmondhatom, hogy bizony az ünnepeink azért nem voltak normálisak, mert édesapám is mértéktelenül ivott, és ez mindig az ünnepekre időzítődött…
        Ki van mutatva, hogy egész populációk betegek ettől.
        Szisznél a szekuritátés folyamat pszichológiailag magyarázható. Feltételezem, hogy józan volt 19-20 éves korában, tehát folyamatosan józan. Képzeljük el, amikor két rossz közül választok: ott van a lelkipásztor-gyerek, aki amúgy is hátrányos helyzetből indul, mert az apja se nem munkás, se nem paraszt. Nem tudjuk megérteni, ha nem helyezzük el a korban, hogy milyen helyzetben volt Szisz akkor, hogy mi volt körülötte, hogy mi között kellett választania, amikor választott, és úgymond „besúgott”. Ő maga írja: „mert sokan estek bűnbe félelmükben a bűntől, és gyanakvásukkal másokat is bűnbe jutattak”. Arról van szó, hogy két rossz közül választ. Melyik a nagyobb árulás? Ha a család egészét teszi ki a rossznak, vagy két kollégáját?
        Különben is. Miért volt Sziszre szükségük, amikor ott volt a KGB, ott volt a párttitkár, ott volt a tanszékvezető? Szisz nélkül is mindent tudtak. Azért volt rá szükség, hogy legyen a történetben egy incifinci kis ember, tanú, „om din popor”, aki igazolja, amit amúgy is tudnak. A hatalom emberei önmagukat nem dekonspirálhatják. Sziszt, úgy gondolom, érzelmileg zsarolták. Érzelmi zsarolás volt abban az értelemben, hogy tudta, más lelkészeket börtönbe vittek, és féltette a családját, annak ellenére, hogy nem volt nagy kegyeltje a családjának. Sem a Kálmánnal való kapcsolata, sem az anyjával, sem Judittal való kapcsolata nem volt felhőtlen. 
        
Kőrössi P. József: Mi az oka annak, hogy Magyarországon kifejezetten csak a szakma, annak is egy szűk rétege képes befogadni? Azt tapasztalom, hogy olvasói is alig-alig vannak, legfeljebb az Erdélyben iskolázott emberek és azok leszármazottai érzékenyek a Szilágyi Domokos-féle költészetre.

Cs. Gyimesi Éva: Nem tudom. Pedig sok magyartanárt termeltünk Magyarországnak... A mi diplomásaink nagy része egyenesen odamegy. Kivéve ezeket a tanárokat, ki beszéljen Szilágyi Domokosról? Másrészt Nagy László nem csinált akkora kultuszt Szilágyi Domokosból, mint amekkora kultuszt Szilágyi Domokos Nagy Lászlóból csinált itthon, Erdélyben.

Kőrössi P. József: Fontosak-e a kánonok? Mi az oka annak, hogy a Magyarországon teremtett különböző korok kánonjába a határokon kívül született irodalomból szinte alig-alig, de még inkább semmi nem fér bele. Miért nem része ennek a kánonnak például Szilágyi Domokos? Szilágyi István, Bálint Tibor?

Cs. Gyimesi Éva: Nagy költőnek tartom Kányádit, kitűnő prózaírónak tartom Szilágyi Istvánt. Páratlan Szilágyi István prózavilága, prózanyelve, regénye és nyelvezetbeli érdekességei. Kezdve a Kő hull apadó kútba cíművel, amin most érzem, mekkora regény, amikor nőként próbálom olvasni. Beleéltem magam, hogy milyen az, amikor egy nő használ valakit, amikor tart maga mellett egy mindenest, szexuális szerszámként. Hogy milyen görög drámai mélységei vannak ennek a kiszolgáltatottságnak, ennek a kölcsönös kiszolgáltatottságnak, amiben él ez a pár. Miközben a Rákóczi képe függ a falon, egy méltatlan partnert használ. Ezt a rettenetes távolságot áthidalni érzelmileg maga a pokol. Van ennek egy olyan pszichológiai mélysége, amilyen mélységig Németh László az Iszonyban nem jutott el. Más előjelű a történet görögsége is, másképpen nyilatkozik meg. Amikor görögöt mondok, akkor egyfajta közösségteremtő üzenetre gondolok, amit a drámák ott a helyszínen bemutattak és, amit meg tudtak teremteni athéni polgárok között. Azt nevezem itt görögnek, amikor a mű közösséget, konszenzust teremt érzelmileg a legmélyebb tudatalatti rétegek szintjén. Ez nem tudatos konszenzus, hanem ráérzés arra az emberi tulajdonságunkra, amely kivétel nélkül mindenkiben megvan. Amikor Antigoné szembemegy, hogy eltemesse testvérét, annak az üzenete is egyetemes. 
 
Kőrössi P. József: Így jutunk vissza – nem véletlenül ismét - Szilágyi Istvánhoz és a kánonhoz, amiben benne van vagy nincs benne.

Cs. Gyimesi Éva: Szilágyi István nincs benne az általam áhítottban. Engem, amikor az Irodalmi Nagydíjat Bodor Ádám és Szilágyi István között megosztották, felháborított. Nem csodálkoztam, hogy Szilágyi nem vette át. Nem csodálkoztam érzelmileg. Az bosszant fel, hogy a legújabb irodalomtörténeti kézikönyv, a 3 kötetes (főszerk.: Szegedy-Maszák-Mihály, Gondolat Kiadó, 2007) szintén nem vesz tudomást irodalmunk Sütőn kívüli értékeiről.  
 
Kőrössi P. József: Annyira zárt a magyarországi irodalmi „közösség”, hogy oda senkit be nem engednek, aki nem született eleve bele. Hiába van egy Szilágyi István, egy Tolnai Ottó, hiába tüntetik ki, hiába kap díjakat, nincs benne az irodalmi köztudatunkban. Egészséges ez?

Cs. Gyimesi Éva: Van Magyarországon egy irodalmárréteg, főképp a nép-nemzeti beállítottságúak, akik érdekeltek abban, hogy a mi határon túlinak nevezett kultúránk nagyjaiból csak azokat szemelgessék ki maguknak, akik úgymond a nemzet valamifajta képviseletét jelentik. Miközben Sütő Andrást nagyon sok hibája, bűne, kártékony volta ellenére mennybe menesztik, és vannak még ilyen bálványai ennek a társaságnak, aközben rendszeresen homályba borulnak azok, akik nem a „nemzeti kánon” részei, viszont művészileg magasabb színvonalúak.

Kőrössi P. József:  Én nem a „nemzeti kánonról” beszélek, hanem a kánonról, ami lehet nemzeti is, meg lehet egyetemes. Lehet, hogy pont az ellenkezőjéről. Abba, amiről te beszélsz, Sütő mindig is beletartozott. De amiről én beszélek, abba is beletartozhat.

Cs. Gyimesi Éva: A Duna tévé van a legnagyobb hatással az erdélyiekre, ha azt nézzük, hogy mit fogyaszt. Nem könyvet, nem szépirodalmat, Duna tévét fogyaszt. Azt a képet forgalmazza a Duna tévé rólunk, ami neki megfelel. Sepsiszentgyörgy kultúrváros volt a 60-70-es években. A Duna tévé most azt a képet sugalmazza a háromszéki nagy világtalálkozóról, ami Szent István napra volt időzítve, hogy az a város teljesen provinciális, mintha nem lenne kultúrája. Sepsiszentgyörgy a Duna Televízióban azzal „rukkoltatott elő” ebből az alkalomból, hogy reggel lovas szekerek és lovasok vonultak el a főtéren a színház előtt.  Ez volt az egyik esemény, a másik pedig az, hogy leöltek egy disznót, és ezt hosszan bemutatták. Ez a kép megy szerteszét rólunk a világban, ebbe, mint egy rezervátumba skatulyáznak minket bele.
          Sütő, drámái révén, egyetemesebb színvonalat képvisel talán. Érdemes lenne újraolvasni.

Kőrössi P. József: Értelek. Egyesek azt szeretnék, hogy a magyarországi embernek és a külvilágnak Erdélyről kizárólag ez a lovas kocsis, disznótoros, rusztikus képe legyen. Semmi intellektualitás, semmi Európa. Pedig sokan éppen nem erre, hanem az európai Erdélyre kíváncsiak.

Cs. Gyimesi Éva: A hátrahagyott szemetek érdekelnek most. Nem az a szemét, ami most van, hanem ami hátramarad a mi nemzedékünk után. Az elhanyagolt, ki nem mondott, takargatott társadalmi bűnök, veszélyek, kockázatok, amikbe folyton belemegyünk, újra és újra, most ezek foglalkoztatnak. Az Eltorzult magyar alkat, a zsákutcás magyar történelem – Bibó István.
         Az én dolgom a világban, azt hiszem, mindig az volt, és lesz, amit 12 éves koromban az osztályfőnököm úgy eltalált. Soha nem volt tudatos, csak furcsa egybeesés, hogy én mindig az igazságra voltam kíváncsi, a szó minden szintjén. A jogi, az erkölcsi, az esztétikai, a hitbeli igazságra. Az igazságra, az egészre. Az egy dolog, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Hitem szerint minden egyes emberben ott van a szolidaritás, a felebarátért hozható áldozat, az öröm és a szeretet képessége. És a szabadság is ott van…. Jézust nem érdekli, hogy a farizeusok mit mondanak, őt jobban érdekli az egyszerű halász. Nekem Jézus Krisztus tényleg az út, az igazság és az élet. Rajta keresztül, ha őt próbálom követni, ha afelé igyekszem közeledni, hogy elfogadjam a másik embert, akkor gyógyító hatással lehetek rá. Magamat is el kell fogadnom saját korlátaimmal, amelyek ellen küzdhetek, de ha magamat nem fogadom el, hiszen Isten így is kegyelmez, hogyan tudjak máson segíteni? 
          „Amint kiveszett az igazság keresésének ritka erénye vagy az őszinteség - a brutalitás is megtalálta a maga villódzó maszkját”, írja Lucian Blaga.

Kőrössi P. József: Mikor írta?

Cs. Gyimesi Éva: A 30-as években. A háború alatt a következőt mondja: „A hazafias költészet nem az esztétika, hanem a hadiipar fejezetei közé tartozik”. Ez egybeesik azzal, amit korábban Babits állított, hogy mennyi gazságot, gyilkosságot követtünk el olykor a Haza nevében. Ez így van. A szélső jobb, a szélső bal, az ideológiailag orientált költészet, amely úgymond aktivista, irányzatos, mozgalmár irodalom, az is a hadiipar része, mert uszít.

Kőrössi P. József: Azt mondtad, hogy kitakarítod a múltat – mit jelent ez?

Cs. Gyimesi Éva: Igen. Az életkorommal is együtt jár, és a saját személyes érdekeltségem egzisztenciálisan az, hogy minél kevesebb szemetet hagyjak hátra. Ez még abban is megnyilvánul, hogy nem gyűjtök cédulákat, papírt, fecniket. Ami szemetet az életben erkölcsileg hagynék, azzal mind szembe kell nézni, és akár a hulladékot, megpróbálni újrahasznosítani. Önhiba-hasznosítás. Ezt neveztem el „guberálásnak” – lelki értelemben.
         Van egy könyvprojektem, amire egyszer kaptam egy nagy ösztöndíjat.  A Szépirodalmi Szakmai Kollégium pályázatán megnyertem 23 magyar író között egyet, 2005-ben. Még mindig tartozom a kézirattal. A címe: Értékszószedet(Ember a mértéktelenségben). Szótárszerű könyv lesz, amely az említett művelet eredménye lehet. A sok személyes és közös hulladék közül kiszedek olyan értékfogalmakat, amiket érdemes újrahasznosítani. Nyilacskákkal és hullámvonalakkal ellátott szócikkelyeket írok, s a könyv saját belső struktúrával rendelkező, metaforikus kapcsolatokat tartalmazó, esszéisztikus betétekkel ellátott „szószedet” lenne. A guberálás abból is áll, hogy rejtett dolgokból, tabukból, amelyek a köztudatban még a legműveltebb emberek között is ismeretlenek, és amelyeket a nemzeti kánon rejt folyton el, nyilvánosságra hozzak általam értéknek vélt, nem kanonizált értékeket. Felderítsek dolgokat úgy, hogy fogyasztható legyen tizenévesen, tehát fiatalok számára is. Ez az én pedagógiai munkásságom része is, úgy beszélni értékekről élvezetesen, hogy az ugyanakkor strukturált is legyen. Nem kívánok mindenki számára az igazság letéteményese lenni, nem akarom mindenkivel elfogadtatni az én szótáramat. Ez egy értelmiségi ember tulajdon „végső szótára”, a Rorty-féle értelemben. Lelki öröklakás. Nagyon nagy impulzust adott nekem ehhez Széchenyi István, aki 1842-es Akadémiai beszédében egy „cselekvési szótár” kidolgozását szorgalmazza nemzeti értelemben.
       Elgondolkodtam azon, hogy milyen egy végső szótár, amikor az ember búcsúzkodik az élettől, és átgondolja, hogy melyek azok az értékek, amelyek „lelki otthont” nyújthatnak ebben az „idegen világban” (Hankiss Elemérre utalok).
       Elképzelhető lett volna, hogy a nemzeti romantikából kibontakozzék egy Széchenyi-modell a polgárosodásban, amely befogadó jellegű és a polgárság lassan, napról napra építkező munkájának eredményét hagyja kiforrni a béke körülményei közt. De a kossuthi izgékonyság megakadályozta, hogy legalább egy nemzedéknyi polgár kiforrja magát; közbejöttek újra a rebellis dolgok, a háború, az újabb forradalom. A kiegyezés után alig volt idő, hogy egy nemzedék kiteljesedjék és az ő gyermekei már polgárnak szülessenek. Kitört a háború, amibe belerángatták a magyarokat, a hadsereg nyomorult, éhező, szerencsétlen állapotban volt, csatát vesztett, vesztett csaták után. Egy ilyen külpolitikai helyzetben, háborúban forradalmat kibontakoztatni, politikai hiba volt, és hiba volt a Károlyi-kormány részéről az őszirózsás forradalom után hagyni a nemzeti tanácsokat mindenütt megalakulni. Ennek nem csak a trianoni veszteségek miatt láttuk kárát, hanem a polgárosodás teljes megakasztása miatt is. És ez tragikusabb következményekkel járt, mint amaz. Ami a Horthy rendszerben bekövetkezett, kezdve az első zsidótörvénytől, ellene játszott a polgári fejlődésnek. Nem volt magyar polgárság, s a zsidó kisebbség nem képzettsége, intelligenciája, tapasztalata és városi kultúrája szerint került versenybe, hogy kiforrjon valamit, ami modellé válhat, hátrányos helyzetbe került. Sokat tanulok Bibótól is a zsákutcás magyar történelemből.
         Hát ez az, amit tudunk Széchenyi óta. Amikor Széchenyi úgymond antiszemita felszólalása elhangzik az országgyűlésben, az egy olyan megnyilatkozás, amit lehet ugyan ma Széchenyi hibája vagy bűneként felróni, de ha alaposabban megnézem, mit mondott… Legalábbis elgondolkodtató. Azt mondta: egy tengerbe, ha egy üveg tintát öntenek, attól a tenger nem változik el. Ha egy pocsolyába öntenek egy üveg tintát, akkor a pocsolya állaga már megváltozik. Azt mondja, hagyni kell, hogy a magyar polgárság kibontakozzék, mert akkor már a beolvadás nem veszélyes. Ugyanaz, amit mi kisebbségi magyarok kértünk: a pozitív diszkrimináció. A hátrányos helyzetben levőknek kell olyan előnyöket, többletet biztosítani, hogy ebből a hátrányos helyzetből kikeveredjenek. Ha jól megnézem, ez egy bölcs gondolat, és amit utána mond, az nem antiszemita. Ha a bárkában van két felebarátom és az egyik az én nemzetségemhez tartozik, nyilvánvaló, hogy amikor a bárka viharba kerül, a saját nemzetségem tagját fogom kimenteni. Hát könyörgöm, egy zsidó is ezt csinálná! Ez nem antiszemitizmus. A zsidóknál is: a felebarát fogalma első jelentésében - az én nemzetségemhez tartozó. Széchenyi ugyanazt mondja, amit hasonló helyzetben egy zsidó mondana, és ezt sokan nem veszik észre.

Kőrössi P. József:  Létezett Kolozsváron a 70-es évek egészében egy igazi, kolozsvárinak és értelmiségi közösségnek tűnő társaság, amibe beletartoztál te is. Ott volt Egyed Péter, Balla Zsófi, Szőcs Géza, Salamon Anikó, Tamás Gazsi és mások. Szeretném, ha beszélnél erről a társaságról. Azt hiszem, egy kivételes szellemi erőt hordozó közösség volt. Születtek is komoly művek, értékek abban az időben. Rivalizálás is volt köztük, köztetek, ami sok esetben segíti a művek megszületését. Miért kellett ennek széthullani? Azt mondta Cselényi Béla, hogy akkor, amikor Salamon Anikó temetése után mindenki szétrebbent, amikor a szertartás után egy pillanatig sem maradtak együtt, ahány kijárata volt a temetőnek, annyi felé szóródtak szét az emberek, azok, akik korábban egy társaság voltak, akkor azt is megfogalmazhatta magának mindenki, hogy most van vége annak végérvényesen, amit Kolozsvár jelentett – mondjuk ki -, ennek a fiatal értelmiségi elitnek.

Cs. Gyimesi Éva: Abban a helyzetben vagyok, hogy a felsorolt emberek mind jártak hozzám, plusz Szilágyi Sanyi. Ha nem is voltak mindig együtt, de gyakran érték egymást. Központ biztos nem voltam, de mindenki járt hozzám.

Kőrössi P. József: Nem mindenkihez járt mindenki. 
 
Cs. Gyimesi Éva: Tudod, miért? Mert mindenkit a maga különösségében, olykor fogyatékosságával együtt szerettem. A legszélsőségesebb eseteket is befogadtam, politikailag színes társaságot. Akkor már járt hozzánk Csapodi Miklós, akit még mindig tisztelek, de vannak, akik azóta nagyon „elmentek”. Nálunk mindenféle ember járt: volt a népi, a liberális, az excentrikus, a művészlélek, az őrült, a beteg. Mostanság ez az integratív hajlamom kezd visszatérni, ahogy túléltem saját válságomat, mintha elfogadóbb kezdenék lenni. Sok ellenségem is van mégis, de hát ez természetes.
       Az otthon lelkileg akkor volt teli, ha ezek a különböző emberek mind megfordultak nálam. A szétbomlás hamarabb kezdődött, mint hogy Anikó halála bekövetkezett volna. Véleményem szerint akkor, amikor kezdtek elmenni az emberek, olyanok, akikről nem hittük volna. Az elsők között volt Gazsi. Óriási veszteség volt.
       A 70-es évektől kezdődően minden temetés tüntetéssé vált. Kolozsváron közös tragédia volt, ha valaki meghalt. Lehetett siratni magunkat. Nem az öngyilkosokról beszélek, hanem a temetésekről. A temetések nagy részén nem a halottakról beszélünk, hanem önmagunkról. Minden halottban önmagát siratja az, aki sirat. De van olyan, hogy a saját magára maradottságát, egyedül való további létét látja félelemkeltőnek. Ez rendíti meg inkább, és nem a másiknak a halála. Az önsajnálatot mi, kisebbségiek naponta gyakoroltuk. Ezt a hajlamot azonban az anyanemzettől évszázadokra visszamenőleg örököltük. Mi vagyunk a tiszták, hófehérek, árvák a sok gonosz között. 
        
Kőrössi P. József: Mikor látszott először, hogy a közösségetek kezd szétmenni?

Cs. Gyimesi Éva: Amikor meghalt az első öngyilkos, de ne kérdezd, hogy ki volt az, mert arra nem emlékszem. Andrási Kati a mi köreinkben nemzeti mítosz lett. Csendes Zoltánra meg azt mondták, hogy az egyetemegyesítés áldozata. Szerintem nem. Szabédi László politikai nyilatkozatai is '58-ig mennek. Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magán meghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magán öngyilkosság. Mert, ha egyszer valaki leírta, hogy vezessen a párt, és az a párt kibaszik vele, akkor hogyne érezne meghasonlottságot. 1956-ban Szabédi a Szovjetunióban volt. Az mondta erről 1958-ban, hogy az ő életében az ő nyelvészeti műve épp akkora jelentőségű, mint az orosz októberi forradalom a Szovjetunió életében. Andrási Katinak, aki öngyilkos lett, nagyobb volt a temetési siratója, mint a nem öngyilkosoknak, és így tovább. Rá egy évre Salamon Anikó. Nem voltunk mi csak barátok, hanem férjek, feleségek meg szeretők is voltunk. Anikó temetése még olyanabb volt, mint a Katié. Akkor már olyan hőzöngő állapotban éltünk, hogy mindenkiből hőst csináltunk volna. Én is benne voltam, csak én nem beszéltem róla. Közvetlen hozzátartozók csinálták a legendákat, és a közösségnek volt szüksége ezekre, hogy magát sajnálni tudja.

Kőrössi P. József: Akik foglalkoznak a te életpályáddal, azt mondják, hogy 1990-ben fordulat következett be az életedben és a gondolkodásodban. Te, akiről tudjuk, hogy Kányádiról, Szilágyi Domokosról, Király Lászlóról, Kenéz Ferencről stb., írtál fontos, az életművüket elemző tanulmányokat, úgy, hogy el is helyezted az akkor még befejezetlen életművet egy irodalmi struktúrában, írnál-e ma is róluk? Egy nemzeti értékeket képviselő, azt mindenképpen hordozó, nemzeti hagyományokra építő (irodalmi) értékrendet képviseltél, ehhez képest következett be a fordulat. Ma azt lehet mondani, hogy egy liberális értelmiségi kör rendszeresen megnyilvánuló publicistájaként - a mai felállás szerint – egy, a korábbival szembemenő, azzal szembeállítható értékrendet testesítesz meg, ennek is vagy a véleménynyilvánítója, szószólója, véleményformáló közéleti személyisége, publicisztikai munkásságod legalábbis ilyen természetű. Így van, vagy nincs így? Számomra most, abból, amit elmondtál, egy nagyon természetes folyamat körvonalazódik. Származásod sokféleségében már benne volt a jövőd, ami ma a jelened. Aki mindenhova tartozónak érzi és tudja magát, annak minden bizonnyal meg kell élnie azt is, hogy sehova sem tartozik, pedig csak az identitása sokféle. Tartozhat tehát ugyanazokkal a gyökerekkel – hogy ezt az éppen nem adekvát, de beszédes  metaforát használjam  - valamennyi identitásához ugyanazzal a meggyőződéssel és érzelemmel. A sokféle gyökér a te esetedben nem gyökértelenséget, hanem sokgyökerűséget jelent - és ez már olyan népiesen hangzik -, amit Közép-Európában, úgy tűnik számomra, még nem előnyös kimutatni. Ennek a sokgyökerűségnek az ereje ott volt benned már akkor is, amikor tudatosítottad magadban, hogy ez sokféle másságot is jelent, és nehéz, szinte lehetetlen tudatos emberként ezzel együtt élni. Amikor arról beszélsz, hogy a család, amelyik sok-sok nemzetiségű, fontosnak tartja, hogy a magyarsághoz tartozását kimutassa, és titkon őrzi ide tartozásának minden relikviáját, és ennek a ragaszkodásnak, mint annyi száz és ezer család esetében, a következménye mégiscsak a kirekesztettség, azt látom, hogy nem csak a magad sorsát beszéled ki.

Cs. Gyimesi Éva: Tudod, hány asszimilánsra jellemző ez Magyarországon, Erdélyben is, olyanokra, akik csak két nemzedék óta tekinthetők magyarnak? Rengeteg magyar ember érzi ugyanazt, amit én, csak nem mernek megszólalni.
       A liberalizmusom a legsebezhetőbbnek látszó pontom, miközben nagyon biztos vagyok benne, hogy nem én változtam. Hiszen a magyar nyelv és irodalomtanítás elkötelezettjeként a legmesszebb próbáltam elmenni mindig minőségileg. Tanítványaim egyetemeken is tanítanak, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A látszat szerint van csupán törés. Mindig meg akartam őrizni a liberális középet, ami Doina Corneával történt, szolidaritás-nyilvánításomban már 1988 óta bennem volt. Soha nem gyűlöltem az egész románságot azért, mert a szekusok 1976 óta gyötörgetni kezdtek. A hatalom és a kiszolgáltatott társadalom – két külön dolog. Az agyunkat a diktatúra államosítani próbálta. A mentalitás változása pedig nem megy oly gyors ütemben végbe, mint az ún. demokratikus intézményrendszer bevezetése. Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim.
       Valóban, sokak szerint, 1990 után törés következett az én politikai nézeteimben. A hetvenes évektől elsősorban a magyar kisebbségi jogfosztottság megszüntetéséért próbáltam küzdeni, s ez a szekus-dossziémból is kiderül: soviniszta, irredenta, felforgató magyar vagyok benne. De származásomnál fogva egyszerre több skatulyának vagyok része. Ezt az adottságot, a származását az ember nem választhatja meg, az egy olyan adottság, ami tőlem függetlenül adatott, következésképpen mindazon etnikumoknak, amelyeknek a keveredéséből én létrejöttem, tartozom valamivel. Részvéttel, szolidaritással, empátiával. Lehetetlen, hogy ne legyek nyitott a másikra. Pláné, hogyha az összes többi valakinek az elnyomottja volt. A morvaországi német vagy a nagymagyarországi román és nem kevésbé a zsidó is őseim közé tartozik. Sok ilyen nemzetiségű ember esett el a 48-as szabadságharcban, az első világháborúban és a másodikban, azután '56-ban.

Kőrössi P. József: Kilencven előtt ez nem foglalkoztatott?

Cs. Gyimesi Éva: Nem hittem, hogy le fognak hazaárulózni. De sohasem voltam nacionalista. Vak, aki nem látta, hogy '88-tól a Doina Corneával felvett kapcsolatom miatt gyomrozott a szekuritáté. Romániában a hatalom 1989 után a szekuritátéé lett. Nem volt érdekük a fordulat előtt, hogy a román ellenzékivel egy magyar úgy fogjon össze, hogy annak visszhangja legyen. Amikor Doina Corneával felvettem a kapcsolatot, az éppenséggel a liberális mivoltom megnyilatkozása volt, ha volt egyáltalán politikai projekt a fejemben. Működött bennem valami, csak nem volt kikristályosodva. A közös cél mindenekelőtt a diktatúra megszüntetése – erre gondoltam. A diktatúra hazugságainak leleplezése és az emberekben a bátorság fokozása, mert egyebet nem érhettünk el. Annak a mentális kommunista tudati beállítódásnak a megváltoztatása, amelyben az emberek több évtizedig felnőttek, szenvedtek, amelynek áldozatai voltak. Az emberek mentalitása, a szolgalelkűség, a diktatúra elfogadása, az egymástól is való félelem abban összegezhető, amit úgy nevezett Konrád, hogy „az államosított ember”. Na most az a kommunista etatizmus vagy államszocializmus mindenkinek a tudatát államosította. Ha ebből a kalitkából kilép néhány olyan értelmiségi, akit nem sikerült teljes mértékben államosítania a hatalomnak, akkor a közös nevező alapján való szövetkezés az első feladat: szaporítsuk azoknak a számát, akik bátrabban szembenéznek ezzel a dologgal, és képesek saját félelmeiket leküzdeni. Nem ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon! Mi csak abban reménykedhettünk, hogy a Ceauşescu-féle sztalinista érának még a mi életünkben vége lehet, jöhet a valóban emberarcú szocializmus vagy a polgári demokrácia, amelyben parlamenti egyeztetések útján megoldhatók a kisebbségi kérdések is.
         Az én úgynevezett pálfordulásom látszólagos. Csak az nem veszi észre, aki nem ismeri a leveleimet Doinához, meg azt, hogy mi is történt ’89 elején, amikor Doina üzeneteit közvetítettem a világnak. Azt az üzenetet, azt a hosszú levelet, amelyben megírta lányának, hogy hogyan verték meg február 16-án a saját háza kapujában, úgy juttattam ki, hogy egy volt tanítványomnak, Blénesi Évának, odaadtam egy fogkrémes tubust, aminek a végéből ki volt nyomva a paszta, fóliába rejtettük és visszahajtogattuk. Így át lehetett vinni a határon. Harmadnap Párizson át már Münchenbe érkezett az anyag, és beolvashatták a rádióban. Az a vád ellenem, hogy nem vagyok elég nacionalista, nemzeti. Tanári, értelmiségi minőségemben a legvégsőkig elmentem, hogy végzett hallgatóinkat ne száműzzék a Kárpátokon túlra. Szolidarizáltam Szőcs Gézáékkal (Ellenpontok), benne voltam a Molnár  Guszti alapította Limes-körben, a Kiáltó Szó című szamizdatban. De nem akartam soha megélhetési magyar lenni. 
         Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus. A legriasztóbb formája mégis a fasizmus…
         Én alapvetően katolikusnak vallom magam, kicsiben ugyanaz most a helyzetem, mint egykor Babitsnak. Vitassák csak tovább, mennyire vagyok hazafi. Messze áll tőlem, amit Széchenyi szóhazafiságnak nevezett.
       Társadalomlátásomban a leglényegesebb, hogy az individuum kirekesztése a történelemből a legnagyobb bűne a totalitárius rendszereknek, a diktatúráknak. Az én álláspontom annak a védelme, amit a Bibliában, vagy a második Vatikáni Zsinat nyilatkozataiban, vagy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában így neveznek: evilági értelemben minden egyes ember emberi méltósága és szabadsága a legfőbb érték. A nemzeti, ha túl megy a mértéken, a demokráciát veszélyezteti. Minden nemzeti mozgalom, a romantikától kezdődően magában hordozza a kirekesztés gesztusát. Úgyis hathat, hogy bekebelezni kíván, eltünteti a különbségeket. Amikor a magyar nyelv használatára kötelezi a 1840-es nyelvtörvény az összes többi népet a Kárpát-medencében, akkor a bekebelezéssel rekeszti ki őket. Erre már Széchenyi figyelmeztetett, és csak ő.
Minden, ami homogenizáló módon nemzeti, vagy úgy rekeszti ki a zsidót, hogy deportálja, vagy úgy, hogy egyszerűen lezsidózza. A románt leoláhozza, vagy erőszakkal magyarosítja, ahogy most a románok vagy a szlovákok tennének újra a magyarokkal. Ez is kirekesztés. Kérdés, hogy a nemzeti ellenállást túléli-e a demokrácia. Nálunk újra ez a probléma. Én is a kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltem a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Például a mai húszéveseket, akiket Wass Albert ideológiájára nevelnek. ”Hol az a bajunk, hogy az erkölcsös nem feltétlenül hasznos, hol meg az a bajunk, hogy a hasznos nem feltétlenül erkölcsös”. Ez egy Nádas-idézet. 
       Az egykori reformkori elit számára hatalmi kérdés volt és hasznos, mert adminisztratíve sokkal egyszerűbb, egy olyan országot vezetni, amelynek lakói ugyanazon a nyelven beszélnek. Ez hasznos és racionális, de nincs benne az az érzelmi többlet, ami Széchenyiben már akkor megvan. „Ne kívánj másnak olyat, amit magadnak nem kívánsz”-mondja Akadémiai beszédében.  Széchenyi részéről ez hiteles meggyőződés is. Istenhívő volt. Én ezt mindmáig a magyar, úgynevezett keresztény egyházak figyelmébe ajánlanám, amelyek állandóan szembemennek a saját Istenükkel, és nemzetvallást gyakorolnak szószékről, megszentelve a zsidózó, oláhozó stb. idolumokat, mert Isten helyére állítják be Wass Albertet, mondjuk. Megjelent Ágoston Vilmos könyve*, amelyik kimutatja, hogyan működik a „nemzeti képzelet” a román szélsőjobb író Doru Munteanu és Wass Albert műveiben, ugyanazon mechanizmus szerint.

Kőrössi P. József: Kányádiról tudnál-e most tanulmányt írni?

Cs. Gyimesi Éva: Nagyon sok versével belebújt a szívembe, ez az igazság, nagyra tartom, amit ír. Akiről írnék, most, ebben a pillanatban, mint költőről, nyilván a koromnál fogva is, mert jobban ismerem, az Kányádi meg Kovács András Ferenc. Két egymástól rendkívül különböző költő. Igen. Kányádiról szívesen írnék. De ez a kérdés zavarba is ejt, mert rengeteg tehetséget látok, fiatalokat, akiket méltányolok.

Kőrössi P. József: Többször említetted a betegségedet. Akarsz-e erről beszélni?

Cs. Gyimesi Éva: Az alkoholizmusról van szó. Belecsúsztam, mint sokan mások. Semmiféle mentséget és motivációt nem tudok felhozni, és nem is akarok értelmesebb választ adni, mint amit ma az orvostudomány erről állít: eredendő, genetikailag átörökített kémiai függőség, progresszív, visszafordíthatatlan halálos. Meghalhattam volna. Mégis élek, mégpedig azért mert egy spirituális programot követő önsegítő csoport (csoportmozgalom) segít évek óta absztinensnek maradni. A normális vagy szociális ivás és az alkoholista ivás között egy hajszálnyi a különbség. Aki beteg, annak egy pohárral sem szabad innia. Mi erdélyiek nagyivó mintákat tanultunk, nem jöhetett össze egy társaság pia nélkül. Kialakultak a mértéktelen ivási szokások, amelyeknek követése különösen veszélyes annak, aki a hajlamot örökölte. Nem lehet, úgymond, akaratgyengeségre fogni csupán. Morális magyarázatokat keresni.
        Az alkoholizmus olyan betegség, amit a XX. század vége fele ismertek el mint betegséget. Én sem akartam beismerni. Volt egy periódus, amikor tudtam már, hogy depressziós vagyok. Az sem használ, ha felpörgetem vele magam, sőt a depresszió is folyomány. Egy ideig ment a pörgetés, de amikor nem azért iszol, hogy pörgesd magad, hanem mert nélküle rosszul vagy, amikor a függőség egy olyan foka következik be, hogy két deci nélkül meg se tudsz szólalni, nem tudsz működni reggel... Az már betegség. Valaki öt decivel tud csupán működni.
        Hálás vagyok, hogy megismertem a Minnesota programot, és kikeveredtem a pokolból. Ezt a szigetvári főorvos asszonynak, Dr. Szikszay Petronellának köszönhetem. Személyesen megtapasztaltam a semminek azokat a bugyrait, amikre eufémisztikusan azt mondják, hogy a lélek sötét éjszakái. Képzeld el magadnak Adyt… A rettentően ember alatti állapotot… Az animális létet, a tudathasadást… Az ezzel járó fizikai problémákat… Rettenetes… Az, hogy én ezt megismertem, talán nem volt véletlen, és hogy a kegyelem tartott csak meg – az sem. Nem akartam élni, de valaki nagyon akarta, hogy éljek. Én tudom hogy semmi nem véletlen, hogy ebből én magamtól nem tudtam volna kimászni… Az Istennel való kapcsolat a legfurcsább állapotaimban sem maradt ki.

Kőrössi P. József: Állt valaki melletted?

Cs. Gyimesi Éva: Volt egy barátnőm, aki hosszú ideig szolgálatot vállalt mellettem, de annyira ráment, hogy lemondott. Azt mondta, ha akarsz, halj meg. A lányom is azt mondta egyszer. Ez sarokba szorított. „Ha meg akarsz halni, halj meg, de én nem asszisztálok hozzá.” Ez volt a legjobb, a sarokba szorítás. A tapasztalat szerint az alkoholistát nem szabad „megmenteni”. A hozzátartozók megmentői szerepe, ami Eric Berne könyvében is benne van, a hozzátartozóra épp olyan veszélyes, mint a betegre. Egyik szenvedésből a másikba menti át, nem hagyja, hogy igenis maradjon a semmiben, a kanálisban. Ha onnan feláll, és elfogadja a kinyújtott kezet, akkor megéri, hogy foglalkozzanak vele, mert kirángatni betegségből nem lehet, csak úgy, ha sarokba kényszeríted. Az első lépés, hogy beismerjem, tehetetlen vagyok az alkohollal szemben, az életem irányíthatatlanná vált. Amíg hiszem, hogy egy kortyot meg tudok inni, menthetetlen vagyok, de mikor beismerem a tehetetlenségem, arra lehet építeni. Ez a beismerés és alázat hiányzott belőlem. Volt egy pár év, amíg nem akartam elfogadni, hogy nem ihatok meg egy sört, nem kóstolhatok meg egy bort. Nem tudtam elképzelni. A normális ivó nem érti ezt, mondom is nekik, hogy igen, te normális vagy, én pedig beteg vagyok. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem lehet soha többet inni. A Minnesota-modell a gyógyszermentes módszer, Amerikában ezt az AA-mozgalom tapasztalataira építették. Le kell mondani minden fájdalomcsillapítóról, zsibbasztóról. Át kell élned minden szenvedést, hogy nyoma maradjon, rögzüljön, hogy félj tőle. Amikor csoportba kezdtem járni, megtapasztaltam, hogy önsegítő emberek hogyan tudnak, egymástól tanulva, talpra állni, kiegyenesedni. Munkát és lakást kapnak, újra családot alapítanak, helyrejön az életük, nem halnak meg például cirózisban. Egy különös szubkultúrában is élek tehát. Rendszeresen járok, bár egyre ritkábban, a csoportokba. Kolozsváron is több van már. Hajléktalan, nyomorgó emberek közé járva kezdtem el felépülni… Ez az a mélység, ami gazdagít engem azzal, hogy egyre jobban megértsem a legkülönfélébb szenvedőket.
         Most már nem bánom a kiesett éveket, érzékenyebb vagyok minden fogyatékosra, és tudom csodálni azt, amikor valaki ki tud keveredni a csoport segítségével. A csoport összerak, karban tart. Tíz, húsz, harminc éve nem isznak bizonyos tagjaink, akik mégis eljönnek a találkozókra. Látod, hogy rendben van az életük, de így mutatkoznak be, például: „Béla vagyok, alkoholista”. Hogy ne felejtsük el a betegséget.
       Az első igazi bizonysága ennek a programnak számomra az volt, amikor találkoztam Pesten a Dózsa György úti Civil pincében egy pasassal. Ragyogóan nézett ki, egyébként hajléktalan szálláson lakott, és önsegítő csoportokat szervezett. Járt kórházakba, börtönökbe, alkoholistákkal foglakozott. Megkérdeztem, te mióta nem iszol? Tíz éve nem iszom, mondta. Akkor láttam, hogy egy hajléktalan, egy rettenetesen megviselt ember már tíz éve képes nem inni. Ha ő fel tudott épülni, akkor van remény számomra is.
 
Kőrössi P. József: Intellektuális értelemben, hogyan tudtál létezni ebben az időszakban? Dolgozni, alkotni tudtál?

Cs. Gyimesi Éva: Jobbára csak olyasmit, ami nem megy túl a szűken értelmezett tanári rutinon. Amikor nem ittam, hosszan tartó depresszióban éltem. Azt hittem, soha többé nem írhatok már le egy ép mondatot, és ami a legszörnyűbb: nem taníthatok. A depresszió legrövidebb megfogalmazása: én nem vagyok bennem.
       Most jól vagyok: lélekben újra otthon. Megvisel mindenféle fizikai fájdalom.
Frieda Kahlo írja egy helyen, a naplójában, és ezzel szeretném be is fejezni: „Minek a láb, ha tudok szárnyalni?” Visszatért az egyensúly, a derű, a beszéd- és írásképesség, és ha nem is oly látványosan, sokat dolgozom. Természetbe járok, zenét hallgatok. Legfontosabb: együtt lenni azokkal, akiket szeretek.

Az interjú első része itt olvasható.

Eredeti megjelenés: Forrás

Kőrössi P. József