„Nem a tapasztalataid érdekelnek, hanem az a mód, ahogyan prezentálod őket. Egy élet nem mű.”

(E. M. Cioran)

„...egy determinisztikus rendszertől a periodikus viselkedésnél sokkal több is kitelhet. Megtanult vad rendezetlenséget keresni, és tudta, hogy a rendezetlenségen belül strukturált szigetek bukkanhatnak fel.”

(James Gleick: Káosz)

- Minden egybeesés valós személyekkel, helyszínekkel és történetekkel a véletlen bűne -

Szerzői előszó

Barátom 1993-ban vagy 94-ben ismerkedett meg főhősével, Ariellel: Egy színész barátja (Bütyök) mutatta be egymásnak őket „Bázeg, itt van Ágost, tudod ki, az a temerini csávó, minden volt már az is, csak akasztott ember nem, most épp buddhista szerzetes, horoszkópokat csinál meg a dalai láma testőrségét szervezi. Egy gazdag kocsmáros fizeti az egész cechet, a Club 666-ban találkozunk, jössz?” Barátom, hasonlatosan hozzám, 92-ben költözött Weissbrunnba, hallomásból ismerte Ágostot, tudta bácskai barátaitól, hogy kidobóként dolgozott Temerinben, hallotta, hogy óriás termetű férfi, „tenyere, mint a sütőlapát”, és ha tömegverekedés tört ki a kocsmában vagy a diszkóban, szelíden odament a delikvensekhez, és egy-két atyai pofon kíséretében kisöpörte őket az utcára. Erejével sosem élt vissza, afféle rózsasándori tisztelet övezte a kisvárosban. Pénze nem volt a barátomnak, már hetek óta egy kortyot sem ivott, tartott a feleségétől is, aki akkoriban nehezen tűrte a férfi efféle kiruccanásait, de végül megegyeztek, hogy ha nem iszik túl sokat, akkor mehet.

Gyalog mentek ki a kisváros szélére, ahol a rosszhírű éjszakai bár, a Club 666 volt. (Akkortájt öltek meg itt egy részeg nyomozót.) Későnyári éjszaka volt, Ágost már a kerthelyiségben ült, ülve is hatalmasnak látszott, pedig barátom sem nőtt kicsire; kopaszra borotvált feje világított a lámpák sárgás fényében, és a buddhisták jellegzetes öltözékét viselte. Ariel később érkezett egy barna, bandzsa lánnyal és két farkaskutyával. Ariel sűrű, keseszínű, hátrafésült hajat viselt, farmernadrágot és pólót. Összeszűkült szemei közül valahogy mindig alulról szemlélte az embereket, keskeny szája pedig állandóan somolygósra állt. Meglehetősen szellemes férfi benyomását keltette, akinek megjegyzései gyakran mulattatók, de nem csípősek és nem gonoszkodóak: senkit nem üt agyon egyetlen szóval, olyan férfi, aki egész életében csak magával foglalkozott. Mintha más célja sem lenne, minthogy regényhős legyen. Ujjai köré állandóan egy papírzsebkendőt tekert, azt babrálta, ha épp nem cigarettázott, és ha elszaggatta, akkor kért a barátnőjétől. Barátom nem emlékszik, miről beszélgettek, úgy berúgott, hogy az előző, még józanul folyt beszélgetés is kiment a fejéből. Egyetlen egy dolog maradt meg az emlékezetében. Mikor indulni készültek, Ágost fölmarkolt egy marék pénzt, és feléjük nyújtotta, „Taxira”, mondta, „gyalog soká érnétek haza”. „Te ennyire bírod a piát?” kérdezte barátom, aki maga sem számított kezdőnek akkoriban. „Hát tudod, mi elmormolunk néhány koncentrációs mantrát, és ezen a szinten már nem hat ránk az alkohol”.

Barátom ezt a találkozását akkor mesélte el nekem, amikor kétségbeesetten meglátogatott, hogy „Nézd, itt van egy jó sztori, és nem tudom megírni. Most kértek föl egy antológiába, ahol szélhámosokról kellene egy esszét vagy novellát írni, és, bazmeg, nem megy, nem tudok vele mit kezdeni”. Barátom ritkán írt prózát, költő, főként wakákat és haikukat írt, amelyekről azt tartotta, hogy olyanok, mint egy jól sikerült pillanatkép, amelyen fény és sötétség egyaránt látszódik, és amelyen az ember vagy nincs is jelen, vagy valami jelentéktelen pontként; jógázott, a kisvárosba való kerülésekor a levéltárban dolgozott pár évet, majd később a helyi napilapnál lett segédszerkesztő. Wakafaragó mesternek csúfoltam. Írt néhány novellát is, az egyikkel harmadik lett egy alteregós novellapályázaton, de nem vitte túlzásba a munkát, a nemcselekvés híve volt. „Így kevesebb bajt okozok a világban”, mondogatta, ha rákérdeztek, miért nem ír vagy csinál valami értelmeset. Töprengeni szeretett egy-egy szövegen, gondolatban kidolgozni, éjjel-nappal tűnődni rajta, ez gyönyörűséggel töltötte el. Megírni már kevésbé, elolvasni és újraolvasni, nos, ezt már büntetésként élte meg, amiért megírta. Egyetlen gyöngéje volt: az alkohol. Ritkán ivott, de akkor sokat.

„Elküldöm emilen az Ariel összes levelét”, ezt már a kocsmában mondta, ahová közben lementünk, „képzeld, azt írta, a halálán van (hiszem is meg, nem is), májrák, meglehet, csak hónapjai vannak hátra, igaz, ezt még szeptemberben írta és most december van.” Mesélt még néhány anekdotát Arielről, úgyhogy sikerült fölkeltenie érdeklődésemet. Másnap vagy harmadnap megkaptam az E-maileket, elképesztő mennyiséget: több mint háromszázezer leütést. Közeledett a karácsony, nem nagyon volt kedvem ékezet nélküli, keszeku-sza stílusú leveleket olvasni ilyen irdatlan mennyiségben. Mert Ariel a leveleket Hollandiából írta, és a holland gépeken, ugye, nincsenek magyar betűk. Aztán karácsony után, eltelve a mákos gubától, mézes pálinkától és a töltött pulykamelltől, úgy gondoltam, belenézek az irományokba. Meg kell mondanom, igencsak elképedtem. Egy olyan figura különös önéletírását kaptam kézhez, amely arra sarkallt, hogy magam is nyomozásba kezdjek, és legalább néha-néha az igazság nyomait megpróbáljam ellenőrizni. Első olvasásra egyetlen sorát sem hittem el, krónikus hazudozó, gondoltam, de a történetek érdekessége, nem utolsósorban az elbeszélés módja (igaz, tele elütéssel, helyesírási és stilisztikai hibákkal, mégis ötletesen, pergőn) arra ösztönzött, hogy kicsit utána szaglásszak nemcsak ennek a férfinak, hanem magának a jelenségnek is.

A Szélhámosok könyvében azt olvashatjuk, hogy a „hohstaplernak” akkor van esélye, ha már külsejében megnyerő tud lenni. Tehát hasson áldozatára, mielőtt még kinyitná a száját. Vagyis: legyen ápolt (csinos, ha nő), és az sem árt, ha az átlagosnál jobb ruhát hord. Egy szakadt, foltozott ruhában és lyukas cipőben közlekedő, borostás arcú férfi semmiképp sem arathat sikert mint csaló. Nos ez utóbbi tételt cáfolja barátom hőse, aki nem megnyerő külsejű, sokszor ápolatlan, büdös a lába a gombáktól, a fürdést szükséges rossznak tartja, a fogmosást pálinkával oldja meg és saját bevallása szerint majdhogynem disznóólban él. Mi a titka? Lukat beszél az emberek hasába? Történeteivel megszédíti az embereket? Mindenesetre úgy tűnik, ő az alternatív kultúrával megfertőződöttek, a kábítószerek világától sem idegen közösségek iparlovagja. Olyan figura, hangozzék ez bármennyire banálisnak, aki képes eladni az eszkimóknak a jeget. Ám haszna csak pillanatnyi, jóformán csak a tapasztalat, mert amit anyagilag nyert, azt pillanatok alatt elherdálja. Nem gondol a jövővel, pontosabban a számtalan lehetséges jövő közül nem tud kiválasztani egyet sem, amiért pedálozni érdemes. Világában a Holnap törődik a maga dolgával. Egyről nem feledkezik meg sosem, az önmitizálásról, tudja: „Létezni annyi, mint múltat fabrikálni magunknak.”

A szélhámos olyan, mint egyes vírusok. Pontosan fölméri, hogyan tudja kihasználni a gazdaszervezetet. (Sok vírus önmagától legyengül, hogy minél tovább élősködhessen.) Az igazán profik soha sem semmisítik meg teljesen az áldozatukat, ki tudja, mikor lesz rá újra szükségük. Engem például arra használt, hogy megírjam ezt a könyvet. Igaz, ebben az esetben közvetítőt alkalmazott (barátomat, a wakafaragó mestert), de ez a tényeken nem változtat.

Mit csinálok, kérdeztem barátomat, ha történetesen beperel minket (főleg engem) a hősöd? Azt mondod majd, válaszolta teljes nyugalommal, hogy kaptál tőle egy nagy adag nyers húst, ha nagyon muszáj, el lehet fogyasztani így is, de te pácoltad,  fűszerekkel ízesítetted, puhára pároltad, körítést készítettél hozzá, finom mártásokkal ízesített salátával, és – minden tudásodat latba vetve – a lehető legjobban tálaltad.

Így cselekedtem.

(További részletek a regényből olvashatók itt és itt.)