hirdetés

Várady Szabolcs: Sajó László Zelk Zoltán-díja

2018. december 11.

A halál botránya mégis a test, a romlandó és esendő hús képét égeti bele tudata közepébe. A szörnyű tréfát soha nem bocsátja meg Istennek. – Sajó László Zelk Zoltán-díjához Várady Szabolcs írt laudációt.

hirdetés

Vegyünk egy Sajó-verset, a – látszatra – szelídebbek közül. Ha be akarunk hatolni Sajó László világába, első lépésnek ezt javaslom. Mert ha mindjárt a legsűrűjébe dobnák az olvasót, lehet, hogy menekülőre fogná. Az első sor egyben a vers címe is:

az ember kibotorkál
szemében elhagyott táj
éltél vagy halott voltál
szólalj meg ha ott voltál
az ember kibotorkál
keresi a borotvát
ilyet csak a halott lát
éjt napot se aludt át
fogkefék között turkált
az ember kibotorkál
köp vizel iszik ott áll
függönyt néz fényt az utcát
te halott te hazudsz látsz
az ember kibotorkál
óvodás kisdobos már
vigyázzban áll az osztály
nyújtsd ki a nyelved hol fáj
az ember kibotorkál
kórházi folyosón jár
tüdő- bel- elmeosztály
te halott elosonnál
az ember kibotorkál
nők gyerek urna oltár
ég tenger föld mi lesz itt
az ember visszafekszik

Egy ember kisvilágában mintha Az ember tragédiája peregne le: Ádám végigálmodja a történelmet, és ezúttal úgy dönt, hogy jobb lesz, ha el se kezdi. Ennek a versnek a beszélője végigébredezi az életét, csakhogy van egy különös kérdés mindjárt a harmadik sorban: „éltél vagy halott voltál”. Hogy ezt jobban megértsük, idéznem kell Szünetjelek az égből címmel megjelent válogatott verseinek fülszövegéből.  A fülszöveg azt mondja (vagyis azt mondom, mert történetesen én írtam): „E versek 1956-ban született szerzője három és fél éves korában meghalt. Majd feltámadott klinikai halottaiból [„még ma is élek, ha meg nem haltam, mint a mesében”], de utóbb az a szörnyű gyanúja támadt, hogy akit szülei a kórházból hazavittek, majd intézetbe adtak, mert a folyamatos beszéd képességét elvesztette, az valaki más, nem ő. Aki ezt az életet éli, mintha egy lidérces álmot álmodna. Netán Isten fia volna, hiszen feltámadott? A halál botránya mégis a test, a romlandó és esendő hús képét égeti bele tudata közepébe. A szörnyű tréfát soha nem bocsátja meg Istennek.”

Halál, halál, halál. Az előbbi vers folytatásaiban végig ez visszhangzik. Ez 2007-ben volt. Legutóbbi kötetében, tavaly, Juhász Ferenc szavaival is erről vall:

„Engem csak a halál érdekel. Engem már csak a halál érdekel. Én sok halált (haldoklást és meghalást és nemcsak halottat) láttam magam is, az örökös halállal élek boldog-boldogtalanúl folyamatos hétköznapjaimban, annak félelem-nélküli állandósult tudatával. Ez költészet-kutatásaim és lét-kutatásaim alapja, állandósága, ez minden percem lényegi foglalata vagy tartálya.” (Halotti beszéd J.F. szavaiból).

Először is, ugye, meghalt gyerekként. Másodszor pedig felnőttként halandó, és ezt tüdőbetegsége folytonosan tudatja is vele. Versei közt vannak Feljegyzések az elfekvőből, a proszektúráról, a temetőből. Tüdőszalon címmel egy moribundus feljegyzéseit írja. A humor itt aztán igazán morbid: „no hogy van a tüdeje / köszönöm egy ideje / jól nem is köhögtem / mióta kiköptem”. Halandók a szülei is. A legutóbbi kötet utolsó versciklusa apja haláláról szól.  „Hánytam én is, hiányt, ki, magam. / Ha már nincsen kihez szólnia, / minek ezek a rohadt szavak? / Nincsenek. Nincs apám. Nincs fia.” De még a házasság is halandó. „Visszahozhatod a szekrényeket a kisszobából. / Így jobb lesz a gyereknek. / A többi néma csend majd telefonon, ha kereslek.” A magyar költők, írók is halandók. Petri, Baka, Borbély Szilárd, Juhász Ferenc, Orbán Ottó, Esterházy Péter. Sajó László írja tovább a verseiket, vagy versben a prózájukat.  Vagy írja át. Esterházy Hasnyálmirigynaplóját egy helyen így: „Uram. Te, ha vagy, ha nem vagy, vagy. Isten. / Gonosz Isten – érdekes volna, mi? / Létező s Nem Létező közti résben / kígyózik. Erre mit tudsz mondani.” Helyben vagyunk, Sajó László világképének alapjánál. Erről Báthori Csaba írt a Holmiba nagyon alapos, tanulmányszámba menő recenziót. Ebből idézek:

„Sajó költészetének legfontosabb szellemtörténeti háttere ugyanis a II. században keletkezett, gnózis néven ismert filozófiai és vallási eretnekmozgalom. Ennek két legfőbb alakja Simon, a mágus, és Markión, a filozófus. (…) A platonikus eredetű gnózis legfőbb tétele az, hogy a világot a Rossz istene (a Demiurgosz) teremtette, a Jó istenét ellenben, akitől üdvösségünk függ, nem ismerjük, mert láthatatlan. Az anyagot – és ezzel a húst, a testet, az embert – a Demiurgosz tartja hatalmában. Az ember egész életén át az ismeretlen Jót keresi, és arra csak a gnózis (=tudás) révén találhat rá. A tanítás hívei szembehelyezkednek az Ószövetség és a belőle kinőtt Újszövetség egyházi értelmezésével. (…) A gnózisra fogékony szellemi alkat tulajdonsága, hogy végtelen haraggal fordul az anyag felé, és kimeríthetetlen találékonysággal ecseteli a gonosz Demiurgosz összes cselekedetét, egyetemes »életművét«.”

Arra is Báthori Csaba hívja fel a figyelmet, hogy „Sajó László költészetének jegyeit vizsgálva már Tarján Tamás megállapította: »Számára a világ egyetlen anyaga – lényege – az Isten káromlandó, újra és újra kimondandó nemléte, távolléte. Ez az anyag – hiányanyag, anyaghiány – a poézis által válik láthatóvá és analizálhatóvá.«” Itt talán elég, ha csak néhány kötet- és cikluscímet idézek: Apokrif evangélium,  A sátán evangéliuma, Az angyalok az apokalipszisre hangolnak, Evangélium szerintem, Istentelen színjáték. A Wikipédián pedig ezt olvasom: Sajó László 1982–84 között a Hittudományi Akadémia hallgatója. Isten ellen teológiai vértezetben vonul. Hogy igaza van-e? Ez rossz kérdés, ha versről van szó. A vers – a költészet – igazsága nem rajta kívül keresendő. Jó, tehát igaz. Versnek igaz. Ha jó. Márpedig Sajó Lászlónak bőven van annyi jó, erős verse, hogy elhiggyük, amit Báthori Csaba mond róla: „költészete tanúság arra, hogy érdemes életünkben olyan helyet teremteni, ahol az emberi lázadás a művészet katarzisába torkollik”.

„Sajó László világképe (hogy most már magamat idézzem újra) – amelyet mai költészetünkben ritkaságszámba menő eltökéltséggel és makacs következetességgel épít - sötét színekben, mondhatni, az undor jegyében rajzolódik ki. Sajó metafizikai léptékben undorodik: a saját életén keresztül az egész teremtést perbe hívja. Patetikus iróniája térben és időben egyaránt kiterjed, így a költészet idejében is: újraírja és egymásba írja a magyar és a világlíra nagy alakjait és motívumait. Miközben azért mindvégig egyetlen ember történetét olvassuk, azét a versbéli személyét, akinek megalkotója nem kíméli sem önmagát, sem az olvasót, tabukat és tapintatot nem ismer, a megérzékítés önkínzó kéjével ássa bele magát gyötrelmes emlékeibe, helyzeteibe és környezetébe, sötét indulattal és még sötétebb humorral.”

Tíz kötet van Sajó László mögött, írtam akkor, 2006-ban, azóta megjelent még kilenc, és bár megkapta a távolságot mint üveggolyót (Üveggolyó-díjat 2013-ban), aktuálisnak érzem ma is a fülszöveg zárómondatát: „Vállalkozása mindeddig méltatlanul kevés figyelemben részesült.” Nagyon is indokolt tehát, ha a Zelk Zoltán-díj törleszt valamennyit ebből az adósságból.

Várady Szabolcs

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.