hirdetés

Városmajori emlékezés

Zoltán Gábor: Szomszéd, Kalligram, 2018

2018. április 21.

Szomszéd kapcsán nemcsak az emésztés, a feldolgozás, a megértés nehézségének felismeréséről beszélhetünk, hanem az emésztés, a feldolgozás, a megértés szükségességéről is. – Zoltán Gábor Szomszéd – Orgia előtt és után című könyvéről Szmerka Dániel írt kritikát.

hirdetés

Zoltán Gábor új regénye, a Szomszéd – Orgia előtt és után, az Orgia tematikáját járja körül újra az író, a gondolkodó, a városmajori lakos személyes nézőpontjából. Esszéregény, ahogy ő maga nevezi, mely a nyilasok 1944-45-ben elkövetett kegyetlenkedéseit, gyilkosságait, tömegmészárlásait rögzíti, és feltárja a mindezt jogosként elkönyvelő ideológia mélyszerkezetét, az ideológusok és gyilkosok történetét, az áldozatok történetét, illetve a szűkebb budai térség – a Városmajor és környéke – történetét. A nyilas uralom előzményeit és jelenünkben is tapasztalható következményeit. A hallgatást, a nemtudást, többek közt. „Így van berendezve a terep. Nemtudáshoz. Nyilván mert összehasonlíthatatlanul többen vannak, akik nem akarnak róla tudni, mint akik akarnak. Én se akartam. Jó volt úgy nekem is. Egészen kétezer-tizenegyig. Akkor már tudni akartam."

Mindez komoly feladat elé állítja az olvasót, mintha egy túl nagy falat akadna torkunkon, amit sem lenyelni, sem kiköpni nem lehet. Pedig egyértelmű: a Szomszéd kapcsán nemcsak az emésztés, a feldolgozás, a megértés nehézségének felismeréséről beszélhetünk, hanem az emésztés, a feldolgozás, a megértés szükségességéről is. Az emlékezetről van ugyanis szó, felszínre hozott rétegeiről, szerkezetéről, és arról, hogy mindez hogyan érinti, rendezi, rendezheti át az egyén és a közösség (még ha a két esetben eltérő eljárásokról van is szó) önmagáról való gondolkodását, jelenét – vagyis, röviden, az emlékezés tétjéről. Felelősségteljes vállalás, tekintve, hogy mindez lényegében a közösség identitására van hatással.
„Volt az utcánkban egy zsidókórház. Nem hallottam róla harmincéves koromig. Később sem sokat. Budapest ostroma alatt a nyilasok megölték a betegeket és az orvosokat, az ápolónőket, az ott tartózkodó menekülteket. Lehet ezzel az információval találkozni, de nem nagy valószínűséggel. Könnyen el lehet kerülni a találkozást. Megmaradni nemtudónak. Úgy áll a helyzet, hogy összehasonlíthatatlanul könnyebb nem tudni róla, mint tudni." – így kezdi Zoltán Gábor az alapos kutatómunka eredményeként megírt utólagos emlékezést, melynek fókuszába az 1945. január 12-én megtörtént esemény kerül; bár a megtörtént és az esemény ez esetben talán nem a megfelelő fogalmak.

Mert a Szomszédban maga az emlékezés történik, az emlékek (mindaz, ami megtörtént, és ahogyan az történt) jelenből való (újra)rendezése a második világháború végnapjairól: azokról, akik fegyverrel a kezükben gyakorolták a hatalmat, ellenőrizték a nyilvános és magán tereket, és az e tereket használó, bennük élő, vagy éppen bujkáló embereket – a hatalom által erőszakosan, ideológiai alapon meghatározott hovatartozásuk, vagyis fajuk szerint. Azokról, akik bujkálni kényszerültek, akiket elhurcoltak, a Dunába lőttek, akiket a Városmajorban vagy a Maros utcai kórházban, betegágyukban fekve végeztek ki. Vagy egy lichthof mélyén kucorogva. És azokról, akiket akkoriban az ország politikai és szellemi vezetőiként tartottak számon: politikusokról, honvédő katonákról, írókról, művészekről (hogy a legkézenfekvőbb példákat említsem: Szálasi, Prónay, Kun András, Szabó Dezső, Árkay Bertalan). Akik adott esetben azonosultak az antiszemitizmussal, sőt, a nemzet mint identitásképző eszme felmagasztalásával és sulykolásával, illetve ennek logikájában az azzal opponens csoport szükségszerű kijelölésével, definiálásával, jogfosztásával és a kiirtására való törekvéssel erősítették, teremtették is azt. Meg kell jegyezni, a Szomszéd nem a németekről szól, hanem a magyar nyilas párt tagjairól, illetve a XII. kerület lakosairól (a kettő közt volt átfedés).

Az egyéni történetek találkoznak, összefonódnak, hálóként feszülnek a regény szövetében, összekötik, egyszersmind kölcsönösen meghatározzák egymást. Zoltán felidézi, megidézi, jelenné teszi azokat, de nem az egészlegesre, átfogóra törekvő leíró történeti megközelítést, hanem az emlékezetnek mint a megéltség történetének rétegzett, széttartó, véletlenszerű, sőt, a jelenre is reflektáló szerkezeti sajátosságait követve. Mindebből következik, hogy bár az 1945 január 12-i tömegmészárlás jelenkori emlékezete – pontosabban annak hiánya – felől indítja a Szomszédot, fókuszába éppen a folyamatában zajló történet kerül: mindaz, ami 1944-45 története kapcsán felidézhető, megidézhető, jelenné tehető.
Ennek pedig a gondolkodástörténet feltárása ugyanúgy része, mint a helytörténeté. Zoltán Gábor így ír önreflexíven a Szomszéd keletkezéséről – minden bizonnyal még az Orgia megírása előtt, mely nyilvánvalóan összefügg az Orgia keletkezéstörténetével is: „[...] felidézem felnövekedésem folyamatát. Továbbá hozzáolvasok ezt-azt a lakóhelyemről. Mivelhogy több mint fél évszázad óta lényegében egyfolytában ugyanott élek. Kezdem azt hinni, nem valami egészséges helyen és közegben."A hely és a közeg pedig nem más, mint a Városmajor és annak környéke (Maros utca, Városmajor utca, Csaba utca, Alma utca, Szamos utca, Szilágyi Erzsébet fasor). Itt ölték meg 1945. január 12-én az akkor zsidókórháznak kinevezett intézmény betegeit, ápolóit, orvosait, és itt ölték meg a zsidó szeretetotthon lakóit, melyről – Zoltán Gábor felhívja rá a figyelmet – Mészöly Miklós is megemlékezik Film című regényében: „Az előtér, ahol a hullák fekszenek, néhány év óta ápolt zöldövezet, beszorítva a nemrég felépült fedett teniszpálya és klubépület közé. 1945. január 14-én itt végzik ki a Városmajor utcai zsidó szeretetotthon átlagban hetven éven felüli lakóit, szám szerint nem sokat, de az ilyen korúak száma átlagban se magas, és nem is hasonlítható a szomszéd testvérkórház betegeinek a számához, akikkel a kórtermekben végeznek." (Az idézettel kapcsolatban Zoltán azt is megjegyzi: Mészöly nem pontos, 14-én a szeretetotthontól pár utcányira lévő Bíró Dániel-kórházba törtek be, a szeretetotthon lakóit 19-én végezték ki.)

Mészöly tehát már a hetvenes években ír arról, mi történt a Városmajorban. Vagyis felszínre hozza a városmajoriak, budaiak, budapestiek tudatába (vagy épp tudatalattijába) kódolt közösségi emléket, mely azonban csak mint Mészölyre oly jellemző töredékes történeti háttér jelenik meg a regényben. Talán épp ezért siklik át a figyelmes Mészöly-olvasó szeme az említett tény felett:

„Mikor a Filmet először olvastam, nem akadtam meg ennél a résznél [...] nem fogtam fel, hogy Mészöly Miklós azt mondja, a lakóhelyemtől kb. ötven méterre embereket öltek meg. Lehet, hogy közelebb, nincs is az ötven méter. Hazahoztak a klinikáról, ahol születtem, betettek a kiságyamba, kinn csicseregtek a madarak, sarjadt a természet, és a közvetlen közelemben lelőtt emberek vérével dúsított föld táplálta a vadgesztenyefákat. Abba a légtérbe bömböltem, amibe tizenöt évvel korábban a halálsikolyok vesztek. Szinte biztos, hogy otthon voltam, amikor a Filmet olvastam, vagyis: ott. És nem esett le a tantusz?" A felismerés gesztusa ez, melyet Zoltán újra és újra önreflexíven megtesz a Szomszéd elbeszélése során; most szerzek róla tudomást, szól ki többször, hogy érthetővé váljon, a levéltári anyagokban, az eseményekben közvetlenül vagy közvetetten érintettekkel folytatott beszélgetéseken keresztül, feljegyzésekben feltáruló történetek, történetfoszlányok csakis folyamatként vezethetnek egy egészlegesebb értés felé.

És fel is kell, hogy táruljanak – mintha ez lenne az egyik tételmondata a Szomszédnak –, de nem azzal a céllal, hogy a közösség emlékezetét formálja, sőt, arra még mint következmény sem reflektál. A döntésnek személyes háttere van: „[...] többen vannak, akik nem akarnak róla tudni, mint akik akarnak. Én se akartam. [...] Egészen kétezer-tizenegyig. Akkor már tudni akartam." – idézhetjük újra. Mindennek természetesen köze van a politika élet 2010-ben kezdődő átalakulásához, melynek következményeit saját bőrén is tapasztalta, és amelyet burkoltan vagy kevésbé burkoltan, de legelsősorban gondolkodóként kritikával is illet.

Zoltán Gábor: Szomszéd – Orgia előtt és után, Kalligram, 2018

Szmerka Dániel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.