hirdetés

Varró Dániel: A kíváncsi óratörpe – részlet

2017. október 14.

Nézte a nép reggel-este, / városlakó váltig leste, / mit mutat a toronyóra, / hányason van mutatója, / hányat ver a harang nyelve / fülhegyezve azt figyelte, / hallgatta a haranghangot, / hány bimmet üt és hány bammot. – A hónap szerzője, Varró Dániel A szomjas troll című, jövő tavasszal a Kolibrinél megjelenő könyvéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Fenn a fagyos Finnországban,
valamelyik városkában
állt egy ódon óratorony,
bimbammozó mindenkoron.
Nézte a nép reggel-este,
városlakó váltig leste,
mit mutat a toronyóra,
hányason van mutatója,
hányat ver a harang nyelve
fülhegyezve azt figyelte,
hallgatta a haranghangot,
hány bimmet üt és hány bammot.
Hogy a bimmek száma mennyi,
onnan tudta, mit kell tenni,
mi a dolga, mindig onnan,
hányszor szólt az óra, hogy bamm.
Harangozott reggel hatot,
ágyban a nép ásíthatott,
harangozott reggel hetet,
fekhelyéről felkelhetett,
pontban nyolckor, nem ám kábé
kong az óra, kész a kávé,
mire bimbammozott tizet,
mindenki megreggelizett,
vert az óra tizenegyet,
szaunázni igyekeztek,
ütött déli tizenkettőt,
lazacleves máris megfőtt,
mutatója egyet mutat,
befonták a szakállukat,
négyet ütött, nosza jól van,
megmérkőztek minigolfban,
harangozott hatot este,
kimentek egy hokimeccsre,
nyolcat ütött este nyolckor,
mese penderült a polcról,
elütötte a kilencet,
párnán éberen pihentek,
kongatott az óra tizet,
kértek még egy pohár vizet,
gingallózott tizenegyet,
goblinoktól ijedeztek,
az éjféli bimbambumra
mind aludtak, mint a bunda.
Mért nem volt a toronyóra
egy kicsit se kelekótya?
Hogyhogy egy bimm nem sok, annyi
néhanapján nem maradt ki?
Azért nem volt kelekótya
kicsit sem a toronyóra,
mert az óraszerkezetben
egy kis törpe rejtezett benn,
egy kis törpe Eino néven
bújt meg ott a belsejében,
egy kíváncsi, kistermetű,
lébenkanál természetű,
ferdesipkás, orragörbe,
Eino nevű óratörpe.
Hogy ketyegjen, bármi furcsa,
ő húzta fel, volt egy kulcsa,
delet mutasson vagy hatot,
mutatóin ő matatott,
kongatását ő kezelte,
rézharangot ő rezelte.
Hanem egy nap a kis Eino,
szóra jóra juszt se hajló,
a kíváncsi lébenkanál
egy kis kúpkereket talált,
ott az óraszerkezetben,
hol, mint tudjuk, rejtezett benn,
felfigyelt egy ritkaféle,
furcsa kis fogaskerékre.
Fölötte egy tábla lógott,
filccel rá volt írva jól ott:
„FONTOS! TILOS! VIGYÁZZ! VESZÉLY!
SEMMIKÉPPEN HOZZÁ NE ÉRJ!"
Elmélázott a kis Eino,
szóra jóra juszt se hajló,
a kíváncsi lébenkanál,
megkérdezte mélán magát,
azt kérdezte kíváncsian:
„Hozzáérek, akkor mi van?
Mi volna, ha kézbe venném,
némiképp megnézegetném,
csak egy csöppet csavargatnám,
ez lenne a csocsólabdám,
megkóstolnám, milyen ízű,
hajigálnám, milyen ívű,
kipróbálnám, milyen kemény,
lakkaszörppel leönteném?"
Mit tett a kis törpe, Eino,
a jó szóra juszt se hajló,
mit gyanítotok, gyerekek?
Azt a kicsiny kúpkereket
kíváncsian kézbe vette,
némiképp megnézegette,
csűrögette, csavargatta,
tesztelte mint csocsólabda,
megkóstolta, milyen ízű,
hajigálta, milyen ívű,
falhoz vágta, leejtette,
lakkaszörppel leöntötte.
Befuccsolt a fogaskerék,
összeragadtak a recék,
szörpállónak nem bizonyult,
fogainak fele kihullt,
csocsózástól nem kicsorbult?
félre fikarcnyit se fordult.
Tönkrement a toronyóra,
paff, megállt a mutatója,
pontos időt juszt se jelzett,
bimmbammozni elfelejtett.
Eino, a kis óratörpe
tanakodott fejét törve,
görbe orrát vakargatva,
sapkacsúcsát csavargatva:
„A mutató megállt, nem jár.
Mi a francot tegyek immár?"
Törte fejét töprenkedve,
rőt szakállát söndörgetve,
míg kipattant ím az ötlet,
söndörgetés közbe jött meg:
„Jaj, hát a vén Jukka-Pekka,
óratörpék öregapja
majd megoldja a gubancot,
ad valami varázsvackot,
lesz bajomra bizonyára
egy kis csodamicsodája."
Nosza bújt is Eino egyből
ki az óraszerkezetből,
harangkötélen lecsusszant,
harangról a földre huppant,
futott fürgén, máris szaladt
zebrákon át, autók alatt,
rohant réten, loholt lejtőn,
át egy fagyos fenyőerdőn,
át egy tóparti tisztáson,
bűvös buszvégállomáson,
hol sziklák közt szabadstrand áll,
ott megállt egy fagyis standnál,
kért egy gombóc fagyit, kéket,
kért hupikék törpikéset,
vett egy gombóc vaníliát,
a fagyissal eldiskurált,
aztán fürgén tovább futott,
s Jukka-Pekkához is jutott.
Ott tüstént a tárgyra rátért,
mondta máris a magáét:
„Taccsra ment a toronyóra.
Megállt mindkét mutatója.
Óratörpék öregapja,
te vén, morgós Jukka-Pekka,
oldd meg, kérlek, a gubancot,
adj valami varázsvackot!"
Óratörpék öregapja,
maga a vén Jukka-Pekka
kérdi tőle morgolódva:
„Hogy romlott el az az óra?"
Azt felelte erre Eino,
a jó szóra juszt se hajló,
a kíváncsi lébenkanál:
„Nem is tudom, hogy volt, talán...
Hát, volt az a fogaskerék,
én csak megnéztem, hogy „de szép!",
hogy csorbult ki, tudja fene,
nem csocsóztam pedig vele,
egy tök másik óratörpe
mártogatta lakkaszörpbe,
ami nem volt okos ötlet,
mert eltört, meg ragacsos lett."
Rápirított Jukka-Pekka:
„Mellébeszélsz, mókusadta!
Nem volt ott más óratörpe,
mitől ment az óra tönkre?"
Azt felelte erre Eino,
a jó szóra juszt se hajló,
a kíváncsi lébenkanál:
„Nem is tudom, hogy volt, talán...
Hát, volt az a kúpkerékke,
megnéztem hozzá sem érve,
nem teszteltem, milyen kemény,
kicsit sem kóstoltam meg én,
néztem állva tőle távol,
és úgy elrepedt magától,
huss, nagy ívben röptetődött,
magától leszörpöződött."
Rápirított Jukka-Pekka:
„Mellébeszélsz, mókusadta!
Fókafülű, füllentgetel,
csak úgy semmi nem reped el!
Valld be most már, hogy mi történt,
máskülönben nem segítek,
sün hátára penderítlek!"
Köhhent erre óratörpénk,
a kíváncsi lébenkanál:
„Na jó, hát egy picit talán
– dehát most mi rossz van abba? –
teszteltem mint csocsólabda,
icipicit megcsócsáltam,
egy fikarcnyit falhoz vágtam,
fociztam vele a földön,
rálöttyent a lakkaszörpöm."
Óratörpék öregapja
kezét homlokára csapta,
sóhajtott egy hatalmasat,
elővett egy kerek vasat,
vasból való kis kereket,
izgő-mozgó szerkezetet.
Zacskót zörrentett a vasra,
tette praktikus tasakba,
azzal Eino felé fordult,
mogorván törpénkre mordult:
„E praktikus kis tasakban
egy bűvös varázsvacak van,
egy mágikus nemmásegyéb:
folytonforgó fogaskerék.
Suttyantsd ezt a sapkád alá,
és hazáig, hallod, Eino,
te jó szóra juszt se hajló,
te kíváncsi lébenkanál,
elő ne vedd egyáltalán!
Ott a csorbultra cseréld le,
tedd a horpadtnak helyére,
s újra járni fog az óra,
megjavul a mutatója."
Elfogadta Eino azt ott,
átvette a varázsvackot,
azt a folytonforgót fogta,
sapka alá suttyantotta.
Iszkol immár visszafelé,
fagyis standhoz sziklák közé,
szabadstrandon lohol át épp
nyalva gombóc csokoládét,
át a buszvégállomáson,
túl a tóparti tisztáson,
fagyos fenyves közepében
elmélázni kezd eképpen:
„Ez a bűvös varázsdolog
hogy van az, hogy folyton forog?"
Kérdi magát kíváncsian:
„Előveszem, akkor mi van?
Mi volna, ha kézbe venném,
némiképp megnézegetném,
icipicit rugdalgatnám,
ez lenne a futballabdám,
megkóstolnám, milyen ízű,
hajigálnám, milyen ívű,
csonttal csalnám elő hangját,
kennék rá kis fenyőgyantát?"
Mit tett erre, ejnye, Eino,
a jó szóra juszt se hajló?
Sapkáját lekapta sajnos,
rögtön kész is volt a baj most,
előhúzta a kis vasat,
nem maradt rajta a tasak,
kíváncsian kézbe vette,
némiképp megnézegette,
rugdalgatta, csavargatta,
rénaganccsal abajgatta,
megkóstolta, milyen ízű,
hajigálta, milyen ívű,
csonttal csalta elő hangját,
kent rá egy kis fenyőgyantát.
Befuccsolt a fogaskerék,
összeragadtak a recék,
kerékfogai kiestek,
focizástól foghíjas lett,
csavargatástól kicsorbult,
félre fikarcnyit se fordult.
Gajra tette a kis golyhó,
nem volt többé folytonforgó.

 

Fotó: Valuska Gábor

Varró Dániel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.