hirdetés

Varró Dániel: Izgatott a hőzöngés mint költői műfaj

2017. november 1.

A mindennapokban is érdekel és szórakoztat, hogy kinek milyen mániái vannak, miken hőzöngenek az emberek vég nélkül. Angolul „rant”-nek hívják az ilyen hosszú dühkitöréseket, az amerikai költők szeretnek ilyesmiket írni. Engem is izgatott a hőzöngés mint költői műfaj. – A hónap szerzőjével, Varró Dániellel Seres Lili Hanna beszélgetett.

hirdetés

Nemrég ünnepelted a negyvenedik születésnapodat, sok boldogságot! Hogy vagy? Honnan jössz, hová mész, hogyan telnek a napjaid?

Jól vagyok, köszönöm, most kicsit sűrű az élet, mindenki egyszerre akar mindent, határidők is összejöttek, úgyhogy kissé elhavazottan. Dolgozásból, költésből jövök, hazafelé megyek. A középső kisfiam most lett ötéves, úgyhogy őt fogjuk este ünnepelni.

Úgy tudom, jelenleg Pilisszentivánon élsz. Ehhez képest legutóbbi, felnőtteknek szóló Mi lett hova? című kötetében az egyik kedvenc versem (Urbánus költő a virágoskertben) a legfőbb alkotóközeget, ihletforrást és valódi otthont jelentő város kissé ironikus, de felhevült ódájával zárul. Mivel kifejezetten alanyi költőnek tartod magad, illetve az alanyiság érezhető a szövegeidből, fel merem tenni a kérdést, hogy na most akkor hogy is van ez a város-vidék ellentét, melyik az igazi otthon?

Nem egyértelmű. Itt születtem, budapesti gyerek vagyok, de mindig volt bennem egy kis elvágyódás. Négy éve költöztünk ki, és nagyon bejön a vidéki lét, szeretem a csendet, a nyugit, a remetéskedést. De közben mégis rám tör valami fura nosztalgia, amikor visszajövök. Ahogy beérek a Nyugatiba, és beleveszek a hömpölygő tömegbe, autózajba és villamoscsilingelésbe, az meglepően otthonos érzés.

Fotók: Valuska Gábor

Az alanyiságot említettem az előbb. Nem a legnépszerűbb poétikai vonal ez manapság, igaz, Peer Krisztián épp most hozta vissza intenzívebben a köztudatba. Nálad hogyan alakult ki ez az alanyi megszólalás, amely a költészetedet uralja? Teljesen magától értetődően, vagy azért voltak más irányú elmozdulások is, tapogatózás?

Viszonylag automatikusan. Ez az, ami tetszik, olvasóként is mindig ezeket a költőket találtam meg, akiknél a személyesség meg az alanyiság dominál. Azt is kifejezetten szeretem, amikor ez túl van tolva és a kínosság határán táncol vagy át is billen. Nagy kedvencem például Somlyó Zoltán, aki sok kritikát kapott „túlzott közvetlenségű őszinteségi rohamaiért”, de nekem pont ez tetszik a verseiben. Van a kendőzetlen alanyiságnak valami naiv, majdhogynem dilettáns bája, ami egyszerre tud megmosolyogtató és elementárisan lírai lenni szerintem.

Az alanyiság mellett többször említetted, hogy az enigmatikusság tendenciájával szemben a közérthetőséget képviselve is úgy véled, kilógsz a kortárs közegből. Ez a gondolat változott-e az utóbbi időben, illetve hogy érzed magad a kortársak között, hová tudnád elhelyezni magad a palettán?

Ez nehéz kérdés. Eleve magamnak való vagyok, de most egyébként is kiestem az irodalmi mozgástérből. A mostani könyvem előtt kilenc évig nem jelent meg felnőtteknek szóló kötetem, gyerekkönyveket írtam és a szülőségben, gyerekezésben voltam benne nyakig. Elhelyezni nem is tudnám magam, azt tudom megmondani esetleg, hogy kikkel érzek valamiféle rokonságot. A nemzedékiségben lehet valami, mert például Erdős Virág, Keresztesi József, Havasi Attila, Kiss Judit Ágnes vagy Szálinger Balázs költészete mind elég közel áll hozzám. A korábbi generációkból egyértelműen Parti Nagy Lajos volt rám a legnagyobb hatással, de például Kovács András Ferenc formaközpontúsága, Kukorelly keresetlen köznapisága vagy Várady Szabolcs humora is hatottak rám. Az utánunk jövők közül is van, amit nem érzek annyira idegennek, például amit a slammerek csinálnak, de nem tagadom, hogy a kortárs költészetnek egy elég jelentős részéhez nem igazán tudok viszonyulni. Próbálom olvasni, de lepattanok róla, és aztán előveszem inkább a Kalevalát, vagy Arany Jánost, és ez a régimódi, hagyományos költészet az, ami lázba hoz, és katarzist okoz nekem főleg.

A közérthetőség, népnyelvi írás kapcsán korábban Petőfihez hasonlítottad magadat. Szerintem a népszerűséged is rokonítható nagy költőnkkel (még ha néha csorbát is ejt rajta egy elképesztően meg nem értett gyerekvers). Mennyire blokkoló vagy éppen inspiráló nyomás a népszerűség tudata az alkotás folyamatakor?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem blokkoló. Egyrészt az elvárások, másrészt az előre sejthető kritikák, amik érni fognak, ha így vagy úgy kanyarítok egy verset, ezek óhatatlanul ott ólálkodnak írás közben sajnos. Emiatt is tartott ilyen sokáig, hogy egy kötetet összerakjak. Próbáltam ezeket a blokkoló tényezőket elhessegetni, de nem mindig sikerült.

Említetted, hogy a Mi lett hova? és a Szívdesszert között kilenc év telt el. Azt tudom, hogy a közönség nagyon várta, de neked mennyire hiányzott, hogy felnőtteknek írj?

Eléggé lekötöttek a civil dolgok, keveset írtam, főleg fordításokon dolgoztam sokat. És úgy voltam vele, hogy a fordítások azok, amiken dolgozik az ember, a költészetnek pedig magától kell jönnie. Ez volt a fixa ideám, mert úgy emlékeztem vissza, hogy régen szinte maguktól születtek a versek. Pedig valószínűleg egyszerűen több időm volt akkoriban, és nem volt tele a fejem annyi mindennel, mint most. A sok nyomasztó határidő meg családapai kötelezettség közt már nem járathatom az agyamat naphosszat a verseken, úgyhogy nem is állnak össze a fejemben, max egy-egy ötlet, rím, félsor pattan ki belőle. Úgyhogy egy idő után rákényszerítettem magam, hogy leüljek és ugyanúgy dolgozzak a versekkel is, ahogy a műfordításokkal. De ez sokáig nem volt természetes.

Akkor ezek szerint amikor leültél végül a verseidhez, úgy fogtál neki a munkának, hogy a kötetkompozícióba írtad, gyűjtötted, alakítottad őket tudatosan?

Igen, jórészt így volt.

Ennek kapcsán jut eszembe: az új kötetben verses regényre emlékeztető módon narratív keretbe ágyazod a verseket. Ez vajon miért van? A meseszeretetből eredően? Vagy a számvetés gesztusából?

Egyrészt szeretem a kereteket, a Szívdesszertnél is hasonlóan csináltam, sőt, a Túl a Maszat-hegyenben is váltakozott a narráció a betétversekkel. Másrészt ahogy a Szívdesszertnél Paul Géraldy Te meg énje, úgy a Mi lett hovánál Somlyó Zoltán Nyitott könyv című verses regényszerű, önéletrajzi „lírai pamfletje” lebegett előttem mintaként a kezdetektől fogva. Nagyon kedvelem az ilyen határműfajokat. A műnemek határán lévőket is, mint amilyen például a rímes próza, vagy a verses meseregény, ami a Maszat-hegy volt (a verses regényből és a meseregényből öszvéresített, nemlétező műfaj). Meg azokat is, amik az irodalom és az irodalmiatlanság határán billegnek, ezért írok mindenféle sms-verset meg műmondókát. Az iskolában azt tanultuk, hogy nem minden vers, ami rímel, mert például a reklámvers vagy a dalszöveg az nem vers. Ezt én mindig hülyeségnek tartottam, szerintem a reklámvers is egy költői műfaj, ahogy például az emlékkönyv-vers is az, aminek vannak kifejezetten klasszikus darabjai is a magyar irodalomban, és ezek a maguk nemében sokkal jobbak, mint egy rossz óda vagy egy dögunalmas eposz.

A Maszat-hegyet említetted. Korábban, kaptál olyan kritikákat, amelyek szerint ez a gyerekeknek szánt műved túl felnőttes lett, a felnőtteknek szánt (Bögre azúr) viszont túl gyerekes. A Maszat-hegy várható folytatása minden bizonnyal más lesz így, hogy immár apukaként írod, de mennyire szeretnéd tudatosan kihagyni a felnőtteket célzó utalásokat, amiket korábban kifogásoltak?

Ez jó kérdés, még nem gondoltam bele. De azt hiszem, azt a vonalat folytatnám, amit a Maszat-hegyben elkezdtem, tehát semmiképp sem hagynám ki. Egyébként olvasóként is azokat a gyerekkönyveket tartom a legjobbnak, amikben a szerzők ugyanazt az eszköztárat mozgósítják, mint a felnőtt lírájukban vagy prózájukban, ha van nekik. És úgy vettem észre, hogy ezek abszolút utat találnak a gyerekekhez is, maximum a szülőket akasztja ki néha. Azért a folytatás feltehetőleg kicsit jobban fog gyerekeknek szólni, mert most már nem csak saját magamat akarom majd szórakoztatni vele, hanem a kisfiaimat is nyilván.

Az új köteted, a Mi lett hova? utolsó előtti verse rengeteg kérdést vet fel bennem. Tőled egyáltalán nem megszokott módon a Minden olyan mint minden egy szabadvers. Jól gondolom, hogy majdnem húsz év után először írtál ilyen típusú szöveget?

Gyakorlatilag sosem írtam. Kamaszkoromban szárnypróbálgatásból kísérleteztem vele, de olyat, ami megjelent volna, még sosem írtam.

Tehát ez az első publikált szabadversed.

Igen. És valószínűleg az utolsó is.

Milyen érzés volt írni?

Volt egy előzetes elképzelésem, hogy mi lesz a téma („minden olyan mint minden”), aztán sokkal hosszabb lett, mint terveztem, és mindenféle másról is elkezdett szólni, ami a szabadsággal, szabadossággal, szabadversességgel kapcsolatban előjött. Vicces élmény volt, a kötött formájú verseim nem szoktak ennyire önálló életre kelni. Másrészt mivel sosem írok szabadverset, iszonyú bizonytalan voltam, hogy mennyire működik, sokakat kérdezgettem. Nagyon rosszak voltak az első visszajelzések róla (nevet), a családon belül se tetszett a túlzott szókimondás miatt, akinek mutattam vájtfülűbb ismerősnek, az el se olvasta, annyira hosszú, általában senkinek se tetszett, el is raktam, nem is publikáltam folyóiratban, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy beteszem a könyvbe (egy-két évvel korábban írtam). A kötet viszont aggasztóan vékony volt, ez pedig egy szép hosszú vers, szóval leginkább a terjedelmi okok szóltak mellette.

És hogyan jött az ötlet, hogy hirtelen ennyire teljesen mást írj?

Volt egy ilyen gondolatom, amit aztán nem vittem végig, hogy végigveszem ezeket az iskolában emlegetett műfajokat, amiket illik egy magára valamit adó magyar költőnek írni: ars poeticát, hitvesi verset, tájverset, hazaverset, kutyaverset, ilyesmit. És így jött, hogy például a „hosszúvers” is egy ilyen kvázi kötelező műfaj, meg egyáltalán szabadverset illene írnom.

Nem gondolkoztál el azon, mit fog szólni a közönséged a káromkodásokhoz és az olyan kijelentésekhez, mint hogy „mindenki bekaphatja” [értvén ezen többek között a konzervatív néniket és bácsikat, akik felháborodnak, ha káromkodás kerül egy versbe – S.L.H.]? Hogy tényleg érdemes-e ennyi év után egy felnőtt kötetbe ilyen szöveget berakni?

De, abszolút voltak kétségeim, igazság szerint kicsit minden mindegy alapon raktam be végül. Ezért lep meg annyira, hogy ennek a versnek van egyértelműen a legjobb visszhangja kritikailag és a szélesebb olvasótábor részéről is. Erre egyáltalán nem számítottam. Tényleg nem sokon múlt, hogy be se kerüljön a könyvbe.

„az idegesség a legalapvetőbb emberi létállapot”, „minden baromi idegesítő” – valóban így érzed magad, vagy most terápiaszerűen jól kiadtad az indulataidat ebben a 12 oldalban?

Nyilván nem ennyire vészes a helyzet, mint a szövegben. De amíg írtam a könyvet, a privát munkacíme az volt, hogy „Bús férfi”, és a hivatalos alcíme is majdnem az lett, hogy „bús férfipanaszok”. Régen többnyire a gyöngéd érzelmek fakasztottak dalra, valószínűleg a korral jár, hogy egyre gyakrabban ragadtat versírásra a bosszankodás meg az idegesség. Kicsit persze rá is játszottam erre. A mindennapokban is érdekel és szórakoztat, hogy kinek milyen mániái vannak, miken hőzöngenek az emberek vég nélkül. Angolul „rant”-nek hívják az ilyen hosszú dühkitöréseket, az amerikai költők szeretnek ilyesmiket írni. Engem is izgatott a hőzöngés mint költői műfaj.

Azt mondtad, ez valószínűleg nem csak az első, de egyszersmind az utolsó ilyen versed is. Ezek szerint nem tervezel most a szabadversekkel, ennyi volt?

A szabadvers tulajdonképpen mint forma érdekelt, és más versformákból is általában csak egyet szoktam írni, egyszer próbálom meghódítani, belakni őket. Szóval ahogy például szesztinát se tervezek többet írni, ugyanúgy szabadverset se. Nem hiszem, hogy többet vagy mást ki tudnék hozni belőle. Amúgy meg örülök neki, hogy nagy nehezen megszületett ez a könyv, és most újra gyerekeknek szóló verses meséket írok. De felnőtt vonalon is szívem szerint valami eposzféleséget írnék legközelebb.

A Maszat-hegy folytatása mellett egy skandináv mitológiából merítő mesekönyv (A szomjas troll) is megjelenik nemsokára. Honnan jött a remek ötlet?

Igazából a feleségemtől jött, aki nem rajong annyira a műveimért, mint szeretném, úgyhogy akartam valami olyat írni, ami neki is biztosan tetszik. Ő nagyon szereti a fantasy irodalmat, meg a finn metál zenekarokat, akik többnyire bunkókkal menetelő trollokról meg hasonlókról énekelnek. Úgyhogy elsősorban az ő szórakoztatására írtam az első, trollos verses mesét. Aztán rájöttem, hogy lehetne ezt bővíteni, és írtam egy kíváncsi óratörpéről szóló kis minieposzt, amit a középső kisfiam ihletett. Most épp a legkisebb, kétéves kisfiamról írok egy Kis hablegény címűt, az kicsit ilyen Andersen-paródia lesz, és akarok még egy vikinges-sárkányosat a legnagyobb kisfiamnak, meg egy éjelfeset. Egyébként jártunk többször is Finnországban, nagyon szeretjük, úgyhogy valamennyi személyes benyomás és élményanyag is van.

A világirodalom fonalán a fordításokról kérdeznélek még: hogy alakult, hogy főleg színházi fordításokkal kezdtél el foglalkozni, miközben nem vagy egy kifejezetten színházi alkat?

Nem, egyáltalán nem, furán is szoktam magam érezni, de egyébként jó néha az egészen másmilyen színházi emberek közt lenni. Tök véletlenül alakult így, én alapvetően verseket kezdtem el fordítani, amik antológiákban, itt-ott jelentek meg. Azóta is magamtól legszívesebben verseket fordítanék, de ez ugye kevesebbeket érdekel, megélhetésileg is kevésbé kedvező. Morcsányi Gézának köszönhetem, hogy bekerültem a színházi világba: David Harrower kortárs skót drámaírónak volt egy költői nyelvű darabja, a Kés a tyúkban, amit a Kamrában terveztek bemutatni Gothár Péter rendezésében, Morcsányi volt a dramaturg, és ehhez kerestek olyan fordítót, aki lehetőleg költő is. Ha jól tudom, Orbán Ottónál, Nádasdy tanár úrnál is járt a szöveg, de az egyikük nem ért rá, a másikuknak nem tetszett eléggé. Ekkor jutottam eszébe Morcsányi Gézának (aki a Magvető igazgatója volt, ahol épp előkészületben volt az első kötetem), hogy én angol szakra járok és verseket írok, adják nekem. Így csöppentem bele. Aztán még díjat is kaptam a fordításért, nagyon szép és sikeres előadást rendezett belőle Gothár, úgyhogy onnantól el lettem könyvelve színházi fordítónak.

Ha jól tudom, pályád elején az elsődleges hivatási célod a fordítás volt, és nem a saját versírás.

Igen, jobban érdekelt, gimnazista koromban a mániám volt, hogy egyrészt begyűjtöttem minden fordítónak az összegyűjtött műfordításait, másrészt a sokat fordított költők köteteit, az összes Villont, Rilkét, Apollinaire-t, és azzal szórakoztam, hogy összenéztem egy-egy megoldást, ki hogyan fordította. Emlékszem, mennyire boldog voltam, mikor rábukkantam a Mirabeau-hídnak egy olyan méltatlanul elfeledett fordítására, amiben a fordító a Szajnára szemrebbenés nélkül rímelteti, hogy sajna. „Sem tűnt idő / sem tűnt kéj nem jön vissza sajna / s a híd tövében hömpölyög a Szajna" – éltem-haltam az ilyen kis ínyencségekért. Úgy is éreztem, hogy ez jobban megy, azt tartottam reális célnak, hogy elsőosztályú műfordító legyek és egy közepes, szerethető költő. Az első könyvembe, a Bögre azúrba versfordításokat is be akartam venni, mert azokat sokkal jobbnak gondoltam a saját verseimnél, úgy kellett lebeszélnie erről a szerkesztőnek, Körmendy Zsuzsának, akinek emiatt is nagyon hálás vagyok. Aztán viszont, mivel megélhetéssé vált a fordítás, szinte kizárólag ezzel foglalkoztam évekig, közben pedig csak úgy ábrándoztam, hogy majd ha lesz időm, ezt vagy azt megírom, lanyhult a fordítás iránti szenvedélyem, és kezdett megfordulni a preferenciám. Mostanra szerencsére beállt az ideális egyensúly.

Apollinaire, Villon és a többiek említéséről jut eszembe: úgy tudom, tervezel egy Boci, baci tarka-változatokra épülő kötetet. A Bögre azúrban elkezdett játékot a Mi lett hová?-ban hatványozod azzal, hogy világirodalmi költők művét több magyar fordító stílusában írod meg, de szerinted mennyire bír el egy egész kötetet egy gyerekmondóka?

Ez jogos kérdés, de azt gondolom, egy vékonyka kötetet elbírhat. Nem is a mondóka talán, hanem a költészetnek a sokszínűsége, tarkabarkasága. Huszonvalahány változat már megvan, úgy képzelem, hogy még egyszer ennyi ki is adna egy könyvet.

A könyveidet újraolvasva feltűnt a rengeteg irodalmi utalás, akár metaszinten („Ez egy kettős szonett különben, huszonnyolc soros”), akár írók, költők folyamatos említésével. Kimondott célod, hogy eljussanak az irodalom nagy alakjai azokhoz, akik téged olvasnak, vagy saját szórakoztatásodra fűzöd őket a szövegeidbe, mert ebben az univerzumban élsz?

Valószínűleg mind a kettő egy kicsit. Lelkesedem a klasszikus költészetért, illetve általában a versekért, költőkért, és van bennem késztetés, hogy reklámozzam, felmutassam magát a költészet nagyszerűségét. Úgyhogy mikor olyan visszajelzést kapok tanároktól, hogy a Maszat-hegy csatajelenetén tanították meg az eposzi kellékeket meg a hexametert, ami tetszett a gyerekeknek, és ezen keresztül esetleg már Homérosz is bejön, az nagyon nagy öröm nekem mindig. Van bennem ilyesfajta küldetéstudat.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.