hirdetés

A karácsony versei – Vas István: Pesti elégia

2015. december 24.

A Gellért-hegyen (Mons Evariscusnak hívták a rómaiak) volt sánccal védett oppódiumuk, Iuppiter Teutanus főistenük szobra itt állt. Ellátok a tiszta időben a Népstadionig. - Az ünnepi versek sorában Jánossy Lajos választását olvashatják.

hirdetés

Nem kimondottan karácsonyi, de kimondottan vers. Vasról nemrég írtam, volt vendég A hét versében, azóta sem ereszt. A költészet napi feladatunk, erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Nem tékozló jókedvünk függvénye. Akár a minimum napi egy felülés, kötelező. A hetekben Vas akasztotta belém a horgonyt, hogy bizony minden este ki kell kötnünk. A líra hajlék.

A Pesti elégia pedig az egyik legszebb városi vallomás. Téli éjszaka, elnémult frontvonal. Üszkös hókupacok. Ha jól emlékszem, a Réz Pál válogatta Szépirodalminál megjelent kötetben ott az évszám: 1956. Nem nehéz beleképzelni az év karácsonyát sem.

December végén, ha tehetem, mindig felmegyek a Citadellához. Körbenézek a városon. Beleszédülük az ámulatba. Állok a hegyen, ahol egykoron eraviszkuszok éltek, kelta törzs. A Gellért-hegyen (Mons Evariscusnak hívták a rómaiak) volt sánccal védett oppódiumuk, Iuppiter Teutanus főistenük szobra itt állt. Ellátok a tiszta időben a Népstadionig. Látom a Bazilikát, a Csepel-szigetet. Egymás mellé, egymásra préselődött, építetett idő. Ünnepélyes az át-tekintés, felemelő és lehengerlő.

Mindenkinek csak ajánlani tudom. Megindulnak a költő sorai, rájuk tapadunk, akár a korabeli ifjak a nagy karácsonyi vásár vitrinére.

 Jánossy Lajos


Vas István: Pesti elégia

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.
A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.
Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.

Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.
Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog
A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.

A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.
A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.
A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.

A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,
Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,
Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.

Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig.
A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.
Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.

De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!
Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,
S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.

Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –
Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?
A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.

Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,
S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,
Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.

Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,
Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:
Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.

A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:
Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.
Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.

S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:
A Város megváltotta magát és megváltott magának.
Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.

Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
hegyet hegyet 2015-12-29 15:40

..."hajlék"...minden nap..