hirdetés

Vasadi Péter 85 éves

2011. május 18.
Vasadi Péter június elsején ünnepli 85. születésnapját. A Litera tavaly beszélgetett a költővel az Írogatsz még? keretében. Szerkesztőségünk ez alkalomból közli az interjút, és a szerző egy kisesszéjét.
hirdetés

Litera: 2009-ben jelent meg a Magyar Napló sorozatában, Végh Attila szerkesztésében válogatott versesköteted. A benyomásaid nyomán milyen tapasztalat rajzolódott ki a költői életműről ebben a tükörben?

Vasadi Péter: Attilával különös viszonyom van, olyan barátság, mint amikor két mackó birkózik-játszik egymással; ő mindig a hitemmel „piszkál”, én meg „visszapiszkálom” azzal, hogy hiszen ő is hisz. Kitűnő költőnek tartom, inspiráló a jelenléte, jók a megszólalásai.
Oláh Jánossal beszélgettünk a szóba jöhető szerkesztőkről, és egyszer csak beugrott: hát a Végh Attila, persze! Egyébként erre az esetre is igaz, amit már régóta gondolok, hogy nem döntenünk kell, hanem a döntésre készen kell állnunk, mert a döntéseknek nem csupán egyetlen ágensük van. Sokszor előfordult, hogy valamit – ahogy mondani szokás -: „előre” eldöntöttem, és a feltett kérdésre hibásnak mutatkozott a válaszom.
Teljes körűen rábíztam Attilára a feladatot, mert alapvetően kíváncsi vagyok a másik szentségére; mindannyian másé vagyunk.
Az különösen tetszett a válogatásában, hogy kihagyott olyan verseket, amelyek, ha én szerkesztem a könyvet, biztosan benne lennének.
Ilyen szó pedig: enyém, nem létezik.

A nyolcvanas évek kortárs irodalmában, a jelenlétről vallott közkeletű vélekedések szerint, sokkal erősebb fényben voltál. Nem utolsó sorban azért, mert Esterházy Péter, az ún. új magyar irodalmat megalapozó munkáiban, többször idéz Téged. Ugyanakkor felmerülhet, hogy Te nem változol, makacsul tartod magad valamihez, a figyelmed iránya kitartóan egy pontra fókuszál.

Így van. Engem egyedül az érdekel, hogy mi akar bennem megszületni. Ez érdekelt a gyerekeimnél és az unokámnál is. A lényeg szerelmese vagyok, ezt nyugodtan mondhatom.

Ne felejtsük el, amiért adódott az örömteli alkalom, hogy itt lehetek; Végh Attila ebben az interjúsorozatban (Írogatsz még?) azt kérdezte Tőled: Karl Rahner szerint hívő a frankfurti értelmiségi is, aki elvont teológiai szinten képes a gondolkodásra, és hívő a falusi öregasszony is, aki valami babonás félelemből megy a templomba. Rahner szerint azonban az értelmiségi az igazi hívő, mert rétegzettebben látja a lét nagy kérdéseit. Amikor ezt a napokban meghalt Molnár Tamás elmesélte nekem, hozzátette: ő a maga részéről a falusi nénire szavaz. Te kire szavazol?

Én nem tennék ilyen megkülönböztetést; a falusi néni hitét ugyanolyan titok övezi, mint Rahnerét, míg utóbbi zseniális fokon kénytelen róla beszélni. Ez a nehezebb. Vannak olyan analitikus gondolatai, amelyeket olvasva az embernek ökölbe szorul a keze, és oda jut, hagyd már abba! Hans Urs von Balthasar gyakran hasonlóképp reagál Rahnerre, azt mondja, itt az ideje a hallgatásnak. A hitet titok övezi, ezt hangsúlyozom.

A költészet aspektusaira lefordítva alkalmazható-e Nálad a Pilinszky-féle „mozdulatlan elkötelezettség”. Az ilyen típusú, keresztény ihletettségű költészetre jellemző, hogy a teremtett világot és a kreatúrát a maga paradoxitásában látja. Ez a Mari nénihez képest talán erősebb különbség.

Nem hiszem, hogy a dolgunk a megoldhatatlan dolgok megoldása. Az a dolgunk, hogy lássunk, és az lát, aki hisz; ebben a körben ugyanúgy gondolok például a buddhista barátomra; nincs lét hit nélkül. Forgathatjuk jobbra-balra; valamikor nem voltunk, aztán lettünk; nem kérdezték meg, akarunk-e lenni. Nem hiszek hit nélküli emberben, amiből nem következik, hogy csak az én hitem az érvényes. Eredetiségében tisztelem és szeretem az embert, az emberit, minden filozófiai és empirikus dimenziójával együtt.
A látás óriási dolog; a vak nem véletlenül kérte Jézust, hogy nyissa meg a szemét, ami alatt ez értendő: nyiss ki engem! A világ azt kapcsolja be, amit nem csinál, a látást kikapcsolva hagyja. „Nyitott szemmel” nem feltétlenül kell búcsúba járni, bár öröm fogott el, amikor megtudtam, hogy Pascal búcsúkba járt. Minél kevésbé tudjuk megragadni, mi az emberi, annál inkább kiderül, hogy valami szent rejtőzik benne. Nem feltétlenül a szentháromság-tan vagy a teológia értelmében.

Függetlenül attól, milyen a világképi perspektívája, bármely műalkotás jelenléte, értelme és jelentése ezekkel a vetületekkel korrelál?

Így van, de ezt a legtágabban gondolom. Az, hogy én valamilyen vagyok, attól védett, hogy ki vagyok szolgáltatva. Minden benyomásnak ki vagyok téve, ami jön; az más kérdés, hogy ezt miképp hangszerelem, utasítom el, vagy építem be. Bocsánat, hogy ezt fogom mondani, de hasonlatképp az angyalok teljes kiszolgáltatottságára utalok, a létezőnek arra a lehetőségére, hogy nincs érdeke, nem érdekében áll valami, hanem a látásban.

Milyen formaproblémák merülnek fel ennek a szemléletnek a költői „képviseletekor”?

Bevillan egy karthausi barátom levele, amelyben arról ír, hogy szereti a paprikát, amit juhtúróval és gyümölcsreszelékkel töltenek meg. Abban a pillanatban eszembe jutott: valaki rág. Az időből úgy ugrott ki ez a sor, hogy azonnal hozta a verset. Az én ars poeticám az akaratlan kiszolgáltatottság; ez nem esztétikai fogalom, bár nem vagyok benne biztos, hogy csak az esztétikai fogalom, amit annak tartunk. Filozófiából, tudományból is átúszik sok minden, utóbbi a legelvontabb költészet; nem az szól bele a költészetbe, hanem benne van. Tehát a paprikából jött ez a sor, amihez aztán bekacsolódott az a tudásom, hogyan harangoznak. Amikor ebédidő van egyet, majd még egyet harangoznak, egészen hétig. És azt sem tudod, a templomban ki énekel; a padok, vagy mik? Hiszen abban a kórusban a suhanc és az aggastyán egyként van ott. Ezek az egyszerűségek mindenhol ott vannak, teszem hozzá a házasságban is, nem a szerelmi részben, hanem a formában. Ezt nevezem kegyelemnek, ami, mint tudjuk, nem rajtunk múlik. Tehetünk érte, de nem rajtunk múlik. Minden arra mutat, újulj meg, próbáld ki! Létezni kell, de a lét nem hiányozhat a létezésből.

Ennek fényében osztod azt a „bon mot”-t, miszerint Istentől minden korszak ugyanolyan távolságban van? Az emberi természet és létállapot romlékonysága és vitalitása változatlan?

Ha az ember teremtett, akkor ebben a sorsában meghatározott a születés, az élet és a halál. A többi vabank. Jelenlétünk van; épp olyan a távolság, mint a közelség. Isten bennünk is van, és ennél távolabb nem lehetne. Minden, ami a szellemi életben jelentős, közös tőről fakad; óriási gyümölcsfa, amiről most szakíthatsz, ha nem teszed, nem is kóstolod meg. Ezt az egységet érzem. A magyarázatoktól irtózom; a lélek lényegével szeretek kapcsolatot létesíteni.

Sosem merült fel az életedben, hogy az elszigeteltséged meghatározná, korlátozva befolyásolná a cselekvéseidet, művészi gesztusaidat?

Nehéz erről beszélni anélkül, hogy valami szereptévesztett önhittség akcentusa ne keveredne bele. Folyton dolgozó motorok zizegését élem át, ami elém kerül, élményként élem át. Csordultig vagyok.
Sosem utasítottam el magamat, de sosem akartam önmagam; ezért tudnak a látszólag legmeglepőbb szituációkban hozzám fordulni mások. Ha valamit jónak tartok, ha nem is jó, de jobb lesz.
Egy ízben, Boldogkőaljára kellett volna mennem, eltévedtem, és a nagykovácsi fogyatékosok között találtam magam; jöttek csapatostul és a nyakamba borultak. Jöttek a nevelők is, akik kérdezték, mivel foglalkozom, mondtam, verseket írok. Kértek, olvassak fel, mert vannak ott versszerető gyerekek. Olvastam, ők ültek és hallgattak. Amikor úgy látszott, abbahagyom, kérték a következő verset; az egész olyan volt, mint egy szentmise. Végül elbúcsúztam tőlük; gyönyörű zöld almákat ajándékoztak. Mit mondjak, megkönnyeztem őket, ahogy kell, szabályszerűen.
Szent Ferenc nem különleges volt, hanem azért rendhagyó, mert mindenki volt.
Szakmai dolgokat is úgy tudok csak értékelni, ha a lét leglényegéből jönnek. A gondolkodást gyakorolni kell, de hozzá kell nemesedni. A versekkel is így vagyok.

Egy jelenlét hitelessége megragadható-e egy műformában? Nem hiányzik-e, nem veszett-e el az az összeköttetés, ami akár a vitába forduló párbeszédnek a lehetőségét eliminálja?

Nincs felismerve, hogy elveszett a kontinuitás. Az igazi produkció az, amikor a legrégebbi érint meg a legújabban. Az újnak látszó művek sokasága nem új, mert nincs lehorgonyozva a múlhatatlanba.
Csakis az állandó, tudatos és tudattalan gyakorlat, a lexikális tudással együtt, de anélkül, hogy mindez betemetne, szükséges az ébren léthez. A pillanat szépségének élek, tehát örökké.
A tehetség a perdöntő, amiről bizony nem tehetünk. Persze nem csak a jóról, máskor a rosszról sem tehetünk; hallottam én már egyetemista koromban olyan tömeggyilkost, aki egy jó kisgyerek érzékenységével bírt, és megölt öt nőt; nem bírt a szexuális késztetéseivel. Jött az édesanyja, együtt zokogtak.
Szembe kell nézni azzal, hogy miről van szó velem kapcsolatban, de ehhez az is hozzátartozik, hogy én nem tudok szembe nézni önmagammal, nem én vagyok, aki szembenéz, hanem bennem valaki. Ezek a kontradikciók nem feloldhatók. A paradoxonokkal kezdtük, úgy látszik, ide futunk vissza. A paradoxonokat nem megfejteni kell, hanem szemlélni.
A karthausi barátom megtanított szemlélni; ülj le és nézd, elalszol, aludj, aztán nézd újra! Minden rajtunk múlik, de közben úgy kell élnünk, hogy semmi sem múlik rajtunk.
Miért mondja Rilke, hogy iszonyú minden angyal? Azért mert átható, keresztül néz.

Vasadi Péter miniesszéje itt olvasható.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.