hirdetés

Vass Norbert: Meteoritok, üveggolyók

2019. január 2.

J. egy vérző cethalat, vagy talán egy makettrepülőt lát a mélybe zuhanni. Chagall alvadt zöldjei színezik a vizet, és az ő füstörvényei forognak fölötte. Fenyegetőn. A menyasszony és az ifjú persze nem a város fölött lebeg, visszatartott lélegzettel térdelnek ehelyett, a tenger fenekén. – Horváth Éva Mónika festményeihez Vass Norbert írt.

hirdetés

– Hallod kint a nagy robajt? – súgom a sötétbe J.-nek, választ persze aligha remélhetek. Nem tudom, ébren van-e, és abban sem lehetek biztos, hogy én még élek. A redőny augusztusban szakadt ránk, és hiába keressük azóta a nagyszoba kulcsait, nincsenek sehol. Eltűnt minden fény innen. Mi pedig itt maradtunk. Szimultán, kataton rémálmodunk, de úgy teszünk, mintha értenénk, mi történik velünk. Temérdek grépfrútlé folyik intravénásan belénk és esténként mindkettőnk borsmentát inhalál. Pár tucat elszáradt avokádóhéj a párnánk, padlizsánszín jógamatracokon heverünk. Nem tudjuk elkülöníteni már, mikor szólunk telepatikus úton a másikhoz, és mikor adódik pár olyan perc, amikor egyszerre ébren vagyunk. – Nem tudom. Itt bent viszont a végidők jöttek szerintem el – suttogja. Igaza van, de a szavak most nem számítanak. Átöleljük egymást. Prucc.

Amikor a fehér redőny ránk szakadt, megőszülhettem. Biztosat tudni persze, ebben az otthonos, fekete lyukban, nem lehet. A szakállam, J. szerint, még barna talán, és míg erre gondol, magam elé képzelem a tanácstalan őzszemeit. A sarokban színes üveggolyók koccannak össze. Prucc.

Arra kér, nyissam ki János jelenéseinél a Bibliát. Ez az utolsó könyv. Arra kér, tegyük a mutatóujjunkat egy-egy igeszakaszra. Külön-külön. Ilyenkor a láthatatlan versre gondolunk, amire ráböktünk, csendben imádkozunk, és ettől a légzése néhány órára egyenletesebb.

Pár napja, egy-egy pillanatra fel-felvillan egy festmény az egyik falon. Áhítattal várjuk ezt a percet. J. szerint 22:33-kor jön el. Nem tudom, honnan veszi. A tér nekünk már csak a múlt, az idő viszont közel. Hét szellem rángatja ki a falból a vásznat, vadul, és mivel mindahány hallucináció egyetlen másodpercig tart csupán, el kell a látványt feleznünk. A jobboldalt J. kapja, én pedig bal felől figyelek. Így pontosabban meg tudjuk jegyezni a formákat, amelyek a saját részünkön felderengenek. Aztán a borsmenta és grépfrútillatú sötétben elmeséljük egymásnak, túlfelől mi lehetett, fáradt suttogásainkkal egymásba öltjük a passzoló részeket. Ha bírjuk még ébren, képkeretet is kieszelünk a festményeknek. Fából, fémből, üvegtörmelékből, esetleg maradék műanyag lécekből. Gondolatban. Ez a mi láthatatlan galériánk. Gyorsnak kell lennünk, és pontosnak is, nagyon. És ez felelősség. Prucc.

Láttunk már harsonákat és hét arany gyertyatartót. Ha félünk, azokra gondolunk a paplan alatt. Arra, ahogyan csillognak. Mert előfordult, hogy oroszlánokat láttunk, amint gödölyéket tépnek szét, elgurult koronákat, vagy összetört edényeket. Fegyvereket, egy hatalmas hajót, sakktáblát vagy egy hosszú, vörös szőnyeget.
Most meg báránnyá, kutyává meg sárkánnyá tekeredő felhők úsznak a gomolygó, határtalan sötétből elénk. Vagy ezek hullámtarajok? Ebben nem lehetünk teljesen biztosak. Hokuszai hintőporfodrait látjuk, de bárka, legalábbis az én felemen, nincs ezen a képen, sehol.

J. egy vérző cethalat, vagy talán egy makettrepülőt lát a mélybe zuhanni. Chagall alvadt zöldjei színezik a vizet, és az ő füstörvényei forognak fölötte. Fenyegetőn. A menyasszony és az ifjú persze nem a város fölött lebeg, visszatartott lélegzettel térdelnek ehelyett, a tenger fenekén.

A parthoz közel, a habokban világvégeváró buli van. Felvillanyozott cinikusok sandacsacsáznak Duke Ellington ritmusára, életuntan. Morajlik a mély.
Ázott konfettipöttyöknek tűnnek az élénkre színezett emberfejek a falból jövő, fekete zajban. Gerincoszlopokba szúrt, színpompás pingpongütőknek. Azt igyekszünk összeadni éppen, mennyien lehetnek, amikor neonos sercegés hallatszik az ablak irányából. Aztán mennydörög. Prucc. Bolygók ütköznek egymásnak.
Mintha egy négyemeletnyi karácsonyfa landolna a gangon, átdereng a leszakadt redőnyön egy tekergő fényfüzér. A magasba néző, halálra vált figurák mintáját követi az alakja, a festményről. Lebegő meteoritok. „Az álnok lelkek bűnökben tévelyegnek, az igazak pedig irgalmasok és könyörülnek" – kiabálja valaki az udvarról. A Példabeszédek könyve.

– Kezdődik, szorítom meg J. jobb kezét. Azt, amivel a verseket látja. – Odakint is.

Vass Norbert

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.