hirdetés

Végel László: A báni palotában

2018. március 3.

Mind inkább meg vagyok győződve róla, hogy Tito biztos volt benne, hogy halála után széthullik az ország. – A hónap szerzője ez év áprilisában, az újvidéki Akademska knjiga kiadásában megjelenő Újvidéki napló 1991-2016 című könyvéből olvashatnak részleteket.

hirdetés

(A vándordalnok Titóra emlékezik) Választások utáni hétköznap. Végre igazi kellemes napsütötte tavasz, ami ki tud csábítani. A városközpontban ünnepélyesen helyet foglalok az egyik kávézó teraszán. Egyszer csak felbukkant egy negyven év körüli figura. Szakadt, kopott farmernadrágot viselt, a fején bézbólsapkát, a vállán egy gitár lógott. Titóról szóló dalt énekelt. Dalt? Fogadalmat. „Tito elvtárs megfogadjuk néked/, hogy utadról nem tér le a néped", hallom az ismerős szöveget. Azonnal eszembe jutott a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem története. Egészen furcsa volt számomra visszahallani a hajdan oly ismerős dalt Újvidék belvárosában, mintha saját regényvilágom elevenedett volna meg. Aznap, május 4-én volt Tito marsall halálának az évfordulója. 36 évvel ezelőtt egy vasárnapi napon kora este jelentette be a média a halálhírt. Hivatalosan sehol sem emlékeznek már meg róla, csak az utca népe tartja számon. Csakúgy, mint november 29-ét, az egykori Köztársaság napját. A kávézó teraszán ücsörgők megmosolyogják, elismerően bólogatnak, barátságosan integetnek az alkalmi utcazenésznek, és bankókat dobálnak a dobozkába, amellyel a produkció után, körbejárja az asztalokat. Leginkább az lepett meg, hogy az adakozók között sok volt a fiatal. Mi történt? Eddig mást se lehetett hallani, minthogy az ifjúságot nem érdekli a közelmúlt drámája. A történelem meg végképp nem. Emlékeimben felelevenedik Tito temetése, amely voltaképp Jugoszlávia végét (is) jelentette. Sokan napokig gyászszalagot viseltek, noha megtöltötték a tokba rejtett revolver tölténytárát. Elővigyázatosak, ők már semmit sem bíznak a véletlenre. Mind inkább meg vagyok győződve róla, hogy Tito biztos volt benne, hogy halála után széthullik az ország. Élete végén a kedvenc tartózkodási helyén, a Brioni szigeteken, meglátogatta régi harcostársa Svetozar Vukmanović – Tempo és rákérdezett: „Mi van Jugoszláviával?" Tito válasza a következő volt: „Nincs többé Jugoszlávia." Erre Tempo megkérdezte: „És mi van a Párttal?" „Nincs többé Párt" – jelentette ki tárgyilagosan a Jugoszláv Kommunista Szövetség elnöke. (2016)

(Egy feleslegessé vált város fölösleges polgára) Megjött a várva várt szép idő. Megnyitották kerthelyiségeiket az újvidéki kávézók. A belváros sétálóutcájában pezseg az élet. Ilyenkor szeretném szeretni Újvidéket, ámde aligha sikerül. Barátaim némelyike a temetőben nyugszik, a másik hányada eltávozott Újvidékről, többségük pedig diszkréten lapít, azaz hozzásimul a hatalomhoz. Valamit végérvényesen elvesztettem, talán a reményt, avagy más hasonló képtelenséget. Ahogy szelídül az indulatom, úgy lankad az empátiám. Tapasztalatból tudom, hogy a barátság illékony dolog. Nemes gesztus leginkább azok részéről érkezik, akiktől ilyet a legkevésbé remélek. Anikót végtelenül bántja, hogy tegnapi barátaim, akikben valamelyest megbíztam, sorra árulnak el. Engem nem lep meg, alkati kérdésnek tartom, sztoikusan tudomásul veszem, hogy az erkölcsi norma képlékeny. Hol van tartás, hol nincs, leginkább valamilyen érdek miatt átalakul. Évtizedek tapasztalatai alapján tudom: amint valaki a közelemből el-elmaradozik, rövid időn belül a médiákon keresztül látom viszont, valamilyen tisztséget osztanak ki neki. Ez történt a nemzedékem tagjaival 1971 után! Kénytelen vagyok igazat adni Aleksandar Tišmának, aki a kilencvenes évek elején a berlini Kempinski szálló teraszán elpanaszolta Kertész Imrének, hogy szenved a tengerpartról visszatérve Újvidékre. Nyomasztja a pannon sivárság, mert nemcsak a táj, hanem Pannónia lelke is szürke. Tišma sokat gyötrődött Újvidék lelkületével, mert jól ismerte a vákuumot, amelyet jómagam is napról napra megtapasztalok. Mindketten némileg mazochisták voltunk, hisz a szemünk előtt vesztette el több száz éves identitását a város. Megéltük, hogyan váltogatják értékrendjüket az emberek. Pontosan úgy, ahogyan Újvidék utcatábláit cserélgetik. Kész csoda, hogy Újvidék még a szocialista rendszerben is valamelyest megőrizte közép-európai hangulatát. A rendszerváltás után felesleges város lett. Ennek a hajdan oly ígéretes városnak vagyok az egyik reményvesztett polgára. Nem kétséges, Újvidék Jugoszlávia szétesésének a legnagyobb vesztese, ugyanis odaveszett a súlypontja, miáltal egyensúlya sincs. Régi identitását elvesztette, újra nem lelt. Az identitásválság került napirendre.(2016)

(Vajdaságtól kiérdemelt elismerés) A tartományi végrehajtó tanács előcsarnokában átvettem a Vajdasági Művelődési Intézet, a Kultúra Szikrája elnevezésű díját. Meglepően sokan jelentek meg, köztük több barát is. Két kiváló NIN-díjas prózaíró: Radoslav Petković és Slobodan Tišma is eljött. A fiatal Slobodan Tišma mesélte nemrégen egy nagybecskereki irodalmi est után, hogy gimnazista korában a pad alatt, rejtezkedve, órán olvasta az Egy makró emlékiratait – Aleksandar Tišma fordításában. Az ünnepségen néhány keresetlen szóval megköszöntem az életműdíjat, majd elmondtam, hogy személyes szálak fűznek a báni palotához. Apám és nagyapám csaknem öt évig (elejében 300, később 700-an serénykedtek reggeltől sötétedésig) építette a tartományi kormányépületet. Az 1929-ben meghozott határozat értelmében kezdődtek az előkészületek az ingoványos terület lecsapolásával, ami akkor óriási kihívásnak számított. Elbeszéléseikből tudom, hogy a terep megtisztítása nehezen haladt. Nemcsak a nagy gazdasági válság késleltette a munkálatokat, hanem a buzgárok váratlan megjelenése is tönkretette a már elvégzett földmunkálatokat, a terep előkészítést. Előbb a Mária királynő sugárút, a mai Pupin sugárút készült el, miközben fel kellett tölteni a területet. Sok új szigetelési módszert alkalmaztak. Mígnem pontosan 80 évvel ezelőtt hozzá nem láttak az épületegyüttes alapjai, majd a komplexum megépítéséhez, amelyet 1939. december 1-én avattak fel. Fiatalkoromban megilletődötten méricskéltem a hófehér hajóra emlékeztető óriást. Nap mint nap szorongva somfordáltam el a brači márványburkolattal borított palota mellett. Olyan érzésem volt, mintha gyanakodva, márványszilárd tekintettel fentről méricskélne. Ez a benyomás kísért a szocializmusban és a Milošević-rendszer idején is. Persze nem alaptalanul, mert apám és nagyapám egy évtizednyi történetei elevenen élnek bennem mind a mai napig. Először 2000 után léptem be a grandiózus épületbe. A díjkiosztó ünnepségen azt már nem mondtam el, noha máshol megírtam, hogy egészen véletlenül kaptam meghívást egy vizitre. Jól ismertem ugyanis Milošević ellenzékének egyik eminens tagját, aki a hatalomváltás után invitált, látogassam meg a kabinetben. Apám sem, nagyapám sem élt már. Kíváncsi voltam, az épület belsejére. A megbeszélt időben érkeztem, a két titkárnő hellyel kínált, elnézést kértek, amiért várnom kell, mert M.N. úr épp tárgyal. Kedvesek voltak, kávét szolgáltak fel. Épp a feketét szürcsölgettem, amikor elegáns, márkás öltönyben megjelent M.N. úr, és bevezetett egy stílbútorokkal berendezett tágas helyiségbe, ahol az ovális tárgyalóasztallal szemben egy hatalmas, masszív íróasztal állt. „Győztünk", mondta M.N. úr jelentőségteljesen, miközben elégetten veregette a vállam, majd whiskyvel kínált. Az irodájában pontosabban a kabinetjében, egészen másként viselkedett, mint azelőtt az utcán, fütyülővel a nyakában. Nem volt lelkierőm elfogadni a jégkockáktól csilingelő whiskyvel töltött kristálypoharat, nem koccintottam a győzelem örömére. Gondolataimban az motoszkált: vajon mit szólna nagyapám meg apám ehhez a fényűzéshez? Túl gyorsan történt az átvedlés, ami miatt elvesztette eredetiségét. Az urizáláshoz is alapok kellenek. Fáradságos munkájukra gondolva túlságosan könnyűnek, könnyelműnek találtam a kifejezést: „győztünk". Akkor sem éreztem, ma sem érzékelem a győzelem kisugárzását. Inkább Sziszüphosz gyötrődésére emlékeztet azzal a különbséggel, hogy a kő, amelyet fel kell görgetni a hegyre, egyre nagyobb, ennél fogva nehezebb is. Lassan-lassan eltakarja az eget. (2016)

(Egy fontos kérdés) Drámaírás közben kérdezem: Tud-e Jézus sírni? (2016)

(Háború és háború) Éjszaka Babits. „...múlnak a háborúk, de nem jön a béke." Lehet, hogy az új nemzedékek előtt hazugnak tűnik az állítás, hogy valaha béke volt. Valaha? Mikor? (2016)

Fragmentumok az újvidéki Akademska knjiga kiadásában szerb nyelven ez év áprilisában megjelenő Újvidéki napló 1991-2016 című könyvből.

Végel László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.