Végel László regényíró, drámaíró, esszéista. 1941-ben született Szenttamáson. Dolgozott a Magyar Szó 'Kilátó' irodalmi mellékletének szerkesztőjeként, valamint az újvidéki televízió dramaturgjaként. Évekig az Új Symposion szerkesztőbizottsági tagja. Számos díjjal tüntették ki: 1995-ben Déry Tibor-díjat, 2000-ben a Köztársasági Elnök Aranyérmét, 2001-ben Év Könyve-díjat, 2003-ban pedig Füst Milán-díjat kapott. Első regénye, az Egy makró emlékiratai a Fórum Kiadónál jelent meg 1967-ben. 1969-ben jelent meg első elbeszéléskötete Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak címmel, majd 1975-ben esszéi, A vers kihívása. Első drámakötetét, a Juditot 1989-ban a Fórum Kiadó adta ki.
A most megjelenő kötet a Kritikai Zsebkönyvtár-sorozat hatodik darabja, amely a szenttamási író műveiről gyűjtött össze tanulmányokat.

Részlet Rudaš Jutka:  A szellem finom játéka című tanulmánykötetéből:

Az Egy makró emlékiratai Esterházy Péter Függőjében

Az Egy makró emlékiratai Végel László Újvidéki trilógiájának első kötete. A mű a megtapasztalt valóságból születik, amelyben a társadalmi, politikai, egyéni ügyek szorosan kötődnek a képzelet világához. Végel sokszínűen teremti meg a társadalmi és poétikai világ viszonyát, olyan világképet hoz létre, amelyben a nyelviség tölti ki a szöveg és a referencia közti hasadékot. A regény "hagyományos formája nem alkalmas arra, hogy betöltse az új funkció igényeit, ezért választotta az író a naplóregény formáját. A társadalmi-történelmi valóság a Végel-repertoárban jelentős átkódoláson megy keresztül, poétikájában a valóság tesztelésének és vizsgálatának új módjait a lebegésben tartott kétértelműséggel teszi lehetővé. Ez a kettős értelem a kimondatlant juttatja szóhoz. A képzelet/fantázia illetve a Locke-i gyönyörforrás mintegy rejtett valóságként, a rejtett vágyak játéktereként kerül elénk, melyet a nyelven keresztül hoz kifejezésre.
Végel Makrója az örökös kételkedés, a hitetlenség, az illúzióvesztés regénye. A vajdasági író 1967-ben megjelent – beatmotívumokra épülő – első kötete a hatvanas évek Jugoszláviájában élő fiatalok zárt csoportján keresztül mutatja be a társadalmi beilleszkedés képtelenségét, a kiábrándultságot és a reménytelenséget. A regény egyfajta megsejtő utópiáról beszél, egy hazug világról ["Bub gazdája egy életen át küszködött, beiratkozott a pártba, mert muszáj volt neki, autóutat épített, hízelgett a főnököknek, s most kergeti a lányokat, hogy felébredjen az önérzete. Tönkrement ember." (67. o.)], ahol egy fiatal csoport rettenetes konfliktusokba kerül a világgal, amely csupa látszat, ahol a külsőségek dominálnak, a lényeg, az esszencia helyett. A szó és a tett két, egymástól nagyon távoli póluson találhatók. A "hontalan esszék" szerzője már ebben a könyvben felveti a nagy lázadások eszméjét, amely majd egy évvel később, 1968-ban aktualizálódik az európai egyetemista mozgalmak révén, felvillantja a "szabadság nehéz mámorát". Pud – a Makró egyik főszereplője – fel is írja jeligéjét szobájuk falára: ÉGALITÉ, SEXUALITÉ, LIBERTÉ, amit majd Esterházy Függőjében Korom ír fel nagy fekete betűkkel ugyancsak a szobájuk falára. "A regényben tétlenkedő fiatalok minden célt nélkülöző időtöltései, szabados erkölcsei és önemésztő gondolatai ugyanis egy kiüresedett és elanyagiasodott világ ellenében jelentkeznek, amelytől igyekeznek távol maradni, s amellyel szemben féltve vigyázzák függetlenségüket. Iszonyodnak valamitől, de nem tudják, hogy mitől, várnak valamire, de nem tudják, hogy mire, s őriznek valamit, de nem tudják, hogy mit."1 Ugyanakkor a regényben a szereplők jellemvonásain keresztül hangsúlyosan mutatkozik az ellentmondásosság: egyrészt a kiüresedettség, a semmittevés, a perverzió, a felszínesség, másrészt pedig a belső béke, az emberi mélységek értékelése, az emberi dignitás, az értelemkeresés. Az archetipikus kerítő, baloldali forradalmár, bohém lázad a "normális élet ellen, de szíve mélyén megőrzi a "normális" morális értékrendet: "Többször gondoltam már arra, lelépek, nem fényképezem többé a mérnök nőcskéit. Bebizonyítom neki, hogy nem vagyok tehetetlen alak. Mert nem annyira kedvemre való ez a munka. Tudom én ezt jól, ne magyarázza senki. Nem vagyok annyira buta, hogy mások – mint például Pud – hívják fel erre a figyelmemet. Néha, amikor egy-egy lány orra elé tolom a fotókat, és bejelentem neki, hogy a mérnök ekkor vagy akkor akar vele találkozni, s csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy egyébként a képeket nyilvánosságra is lehet hozni, akkor valóban valamilyen undor kap el." (118. o.) A makró (Bub) csupán a pillanatot tudja megragadni, innen az az eszeveszett, céltalan jövés-menés.
A Makró egyik vezérmotívuma Bub, a naplójegyetek készítője és Csicsi, a kurva kapcsolata. A mű elkalauzolja az olvasót a makró vívódásokkal terhes világába, amely a morál és az erkölcstelenség köztes állapotában gyökerezik. "Irtó speciális kurva vagy, Csicsi." „Én még veled sem próbálnám meg ezt, Csicsi.” (9. o.) – mondja a főhős a regény elején, míg a végén, miközben megkóstolja a "csicsis" életet, ugyanennek a nőnek javasolja váratlanul: "Arra gondoltam, induljunk el valahová. Utazhatnánk már hajnalban az első vonattal. Útközben majd kieszeljük, hova tartsunk." (126. o.) Összegzésül Csicsi fogalmazza meg kettejük számára a nagy tanulságot: a boldogság pillanatnyi érzését, és ezzel megnyitja az új (közös) élet kapuját: "Az ember akkor boldog, amikor egy végeláthatatlan fenyveserdő melletti teraszon, fehér abrosszal letakart asztal mellett a legújabb divat szerint felöltözve, jégbehűtött méregpiros camparit iszik"2. Az addig tétlenül, unalomban élő makró, akinek a kirakatnézés, a szép kockás ingek látványa, azaz a jelentéktelen dolgok felett érzett kicsike öröm tölti ki a mindennapjait, a regény végén így elmélkedik.: "Csak azért imádkozok, hogy soha ne álljak le, mindig tegyek valamit, mert akkor könnyebben megúszom az életet"3.
A makró nyelve teljesen megfelel világszemlélete különösségének. A nyelvprobléma relevanciája visszautal nála a gondolkodás problémájára. Gondolkodásában feltárul nyelvi világtapasztalatának dimenziója. Gadamer fejti ki elméleti írásában, hogy „minden szó a nyelv egészét szólaltatja meg, amelyhez tartozik, s a világlátás egészét jeleníti meg, amelyen alapul"4. A szintagmatikus és a paradigmatikus kapcsolatok, a nyelvi pragmatizmus, a grammatikai szerkezetek a mondat egységén belül és azon kívül, valamint a retorika (nemcsak nyelven belüli alakzatként, hanem mint a másikra irányuló ráhatás) fontos jelentésképző elemei a regénynek. A műben az oda-vissza mozgás – a szövegben található szeriális, aleatorikus összjátékokig –, a szemantika átfogó vonatkozási mezejének rendelődik alá. Ricoeur a mélyszemantika jelentőségét abban látja, ha egy szöveg értelmét egy kihívásban keressük, hogy egy új világlátás kiindulópontjaként tekintjük, ugyanis "a szöveg egy lehetséges világról beszél, a benne lévő tájékozódás lehetséges módjáról" és „ennek a világnak a dimenziói a szöveg révén nyílnak ki és válnak ismertté"5. A Makró tele van nyelvi klisékkel, trópusokkal, amiknek nem a nyelvi kompetenciához, hanem a kulturális kompetenciához van közük, pontosabban a kulturális kompetencia formális aspektusához. Ebben nem a mű esztétikai értékének csökkenését látom, hanem ellenkezőleg, a nyelven keresztül feltáruló idegen világ mámora, varázsa az, ami magával ragadó. A magyarországi magyar viszonyoktól idegen életérzés és problémavilág éppen a (magyar) nyelven keresztül jut kifejezésre. A megértés nehézségét egyfajta szimplifikált tematikai szempont értékmérő figyelembevétele is befolyásolhatja.
A "kozmopolita lokálpatrióta" Végel László Jugoszláviában, Vajdaságban él és alkot, és ezt a magyar irodalmat még mindig „határon túli magyar irodalomnak" vagy akár "kisebbségi"-nek, "nemzetiségi"-nek szokás titulálni. Rendkívül bonyolult kérdéskör ez, de köztudott, hogy ezek olyan kategóriák, amelyek inkább politikailag használhatók, és századunkban, amikor a határok átjárhatóságáról és spiritualizálódásáról/virtualizálódásáról beszélünk, ezek már eléggé elavult fogalmak, funkció nélküliek. Létezik az egyetemes magyar irodalom, amelyen belül vannak regionalitások, azaz van vajdasági magyar irodalom, a magyar irodalom egységén belül.

1 Tóth Zsolt: Korunk regénye – a közelmúltból. Végel László: Egy makró emlékiratai, Életünk 1992/6., 667.

2 Végel László: Újvidéki trilógia, Pécs, Jelenkor, 1993, 127.

3 Uo. 126

4 Hans Georg Gadamer: Igazság és módszer, (ford.): Bonyhai Gábor. Budapest, Gondolat, 1984, 318. 
5 Paul Ricoeur: A szöveg mint modell: a hermeneutikai megértés, (ford.): Szabó Márton, Magyar Lettre Internationale, 2001ősz, 42. szám, 71.