hirdetés

Végtelenített menekülés

Colson Whitehead: Föld alatti vasút, fordította: Gy. Horváth László, Kult könyvek, 2017, Budapest, 335 oldal, 3990 Ft

2018. március 2.

Whitehead regényének egyik fő tanulsága ugyanis, hogy a rabláncoktól nem lehet ennyire egyszerűen megszabadulni: a billogok és a sebek ott maradnak a bőrbe égve, ahogy a traumák is beivódnak a lélekbe. - Colson Whitehead: A föld alatti vasút című regényéről Forgách Kinga írt kritikát.

hirdetés

A föld alatti vasút metaforikus tér, a szabadság lehetőségének jelképe. Eldugott állomásait egy titkos, abolcionista szervezet működteti azzal a céllal, hogy Amerika északi államaiba menekítse a szökésben lévő színesbőrű rabszolgákat, akiket délen a kínzás és a biztos halál veszélye fenyeget.

Ez a rejtélyes úthálózat a központi motívuma Colson Whitehead Pulitzer-díjas könyvének, amely a tavalyi év egyik legnagyobb sikere volt a tengerentúlon. A fikciós történelmi regény egyik legfőbb érdekessége, hogy a föld alatti mozgalom, amelyről ír, egykor valóban létezett: a rabszolgaság ellenes csoport titkos búvóhelyekkel igyekezett segíteni a feketéknek az 1800-as években. Whitehead írói találmánya, hogy felnagyította ennek az illegálisan működő szervezetnek a munkáját, s egy valódi, több államon végighúzódó föld alatti vasúthálózatot álmodott meg, amely a történet során a menekülés sokrétű allegóriájává válik.

A föld alatti vasút főhőse a fiatal rabszolga, Cora, akit egy georgiai ültetvényen dolgoztatnak rettenetes körülmények között. A lány, aki már eleve fogságban született, még a kiszolgáltatottak között is kiszolgáltatott: anyja gyerekkorában sikeresen megszökött a telepről és magára hagyta. Miután árva lett, társai kirekesztették, s a gyapotültetvény őrültjei közé száműzték. A sok megaláztatás és erőszak után végül úgy dönt, hogy egy Ceasar nevű rabszolgával együtt ő is megkísérli a szökést. Néhány jószándékú fehér segítségével – nem kevés megpróbáltatás után – a föld alatti vasút utasaként sikerül elhagynia az államot.

A menekülés azonban ezzel nem ér véget. Whitehead regényének egyik fő tanulsága ugyanis, hogy a rabláncoktól nem lehet ennyire egyszerűen megszabadulni: a billogok és sebek ott maradnak a bőrbe égve, ahogy a traumák is beivódnak a lélekbe. Ráadásul a kirekesztés és az idegengyűlölet valamilyen formában mindenhol jelen van, így újra és újra bebizonyosodik, hogy az egykori rabszolgák számára nincs igazi kiút. Cora a történet során sosem szabadulhat meg a fenyegetettség érzésétől, folyamatosan kísérti múltja – mentálisan és fizikálisan is – ráadásul minden szabadon töltött napja újabb és újabb áldozatokkal jár, hiszen nem csak saját életét kockáztatja, hanem azokét is, akik segítenek neki.
Whitehead a föld alatti vasút mítoszának életre keltésével a tizenkilencedik század több amerikai államába is elviszi olvasóját, ezzel bemutatva a rasszizmus különböző fokozatait és megnyilvánulásait.

A regény ezáltal több nézőpontból is rávilágít Amerika történelmének egyik legszörnyűbb szeletére. Cora Georgiából először Dél-Karolinába jut, onnan Észak-Karolinába, Tenessee-be, majd Indianába kerül, de üldöztetése soha nem ér véget. „Mintha az egész világon nem is volna hová menekülni, csak honnan." Történetében az egyik legnagyobb fricska, amikor az egyik látszólag elfogadó államban rá kell ébrednie a fehér társadalom álszentségére: ahol a feketék tanulhatnak és dolgozhatnak, ott a tudtuk nélkül orvosi kísérleteket végeznek rajtuk és szisztematikusan sterilizálják őket.

A szerző írói leleménye, hogy tárgyilagosan, szinte dokumentarista stílusban közelít a témához, s több valóban megtörtént eseményt is beépít a regénybe, ugyanakkor történetének fiktív rétegeivel sokszor csavar egyet a megszokott diskurzuson. A felszabadított rabszolgák szabadságának illúzióját például egy egészen különös történetszállal képezi le: a nyitottabb gondolkodású Dél-Karolinában Cora a természettudományi múzeum alkalmazottja lesz a helyi értelmiségiek „jóvoltából", de aztán kiderül, hogy nem munkatársként, hanem kiállítási tárgyként tekintenek rá. A „Tipikus nap az ültetvényen" című diorámában kell nap mint nap eljátszania saját múltját a bámészkodó látogatóknak.

A filmszerűen felépített regényben rövidebb-hosszabb jelenetek váltogatják egymást, s ezeket olykor portrék szakítják meg, amelyekből a mellékszereplők sorsát ismerhetjük meg. Whitehead nagyon sokféle karaktert megjelenített a könyvben, s ezek együtt meglehetősen összetett képet rajzolnak ki az egykori amerikai társadalomról. A főgonosz a kegyetlen rabszolgavadász, Ridgeway, de csapatában feltűnnek más bizarr figurák is, például egy indián, aki emberi fülekből készült nyakláncával keresi a szökött rabokat, vagy egy felszabadított fekete fiú, aki azért áll a rossz oldalra, mert tisztában van vele, hogy bőrszíne miatt úgysem fogadnák be sehol.

A regény legfőbb erénye a jellemek összetett ábrázolása. Az író mélyen beleásta magát a rabszolgaság lélektanába, és nagy hangsúlyt fektetett a traumatizált, sok veszteséget hurcoló karakterek mentális állapotának leírására. Bemutatja például a szolgák lelkébe kitörölhetetlenül beleivódott szégyent és félelemérzetet, amely helyrehozhatatlan önbizalomhiánnyal, reményvesztettséggel és bizalmatlansággal társul. A fordulatokban gazdag történet ráadásul maga is leképezi és előhívja az olvasóban is ezt a bizalmatlanságot. Sőt, a Föld alatti vasút egyenesen azt sugallja, hogy még nem jött el a megnyugvás ideje, a szabadságot újra és újra ki kell vívni.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút, fordította: Gy. Horváth László, Kult könyvek, 2017, Budapest, 335 oldal, 3990 Ft

Forgách Kinga

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.