hirdetés

VelenceLátó

A Látó 2008. februári száma

2008. február 20.
Meghívott szerkesztők, Deréky Pál és Haller Béla szerkesztették a Látó februári számát, melynek írásai velencéhez, a karnevál európai fellegvárához, Thomas Mann kisregényének színhelyéhez, a decens múlás, az éhes macskák, a festménykék ég alatt hullámzó lagúnák városához viszi közelebb az olvasókat. Nálunk Márton László és Kali Kinga írásait olvashatják a lapból - a Látó online-változatán mindent.
hirdetés

A lapszámban helyet kapott a szerkesztők egy-egy írása, így Haller Béla Serenissima-ja és Deréky Pál: Bevezetés Velencébe című esszéje. Márton László és Kali Kinga prózája mellett - melyeket lejjebb teljes terjedelmükben olvashatnak - szerepel a lapszámban Tiziano Scarpa a Függő terhek-kel (Király Kinga Júlia fordítása), mely a velencei cégérek és feliratok tipologizálását végzi el, Massimo Bran a Vágáns rítusok-kal (Király Kinga Júlia fordítása), Bogdán László a Ricardo Reis Tahitin című messzire vezető irodalomtörténeti allúziókat ébresztő versével, Diogo Mainardi a Tengerár-ral (Haller Béla fordítása), Roberta Guarnieri a „Csak ott legyen legalább a föld”-del (Haller Béla fordítása). Ebben pszichoterápiás gyűléseken gyűjtött, Velencéhez kötődő álmokat vesz számba a szerző. Javier Marías a „Velenceiek”-kel, melyben az El País olvasóinak mesélt (Haller Béla fordítása), Octavian Paler aVelence és a tenger; Velence és a romantika című írásokkal van jelen (Haller Béla fordításai). Molnár Gyula: A velencei álarcrólmondotttakkal, Mihálycsa Erikaés Deréky Pál az 52. Velencei Biennálé értékelésével kaptak helyet a lapban. Talált versként Rainer Maria Rilke Késő ősz Velencében című alkotása olvasható Kálnoky László fordításában, a mellékletben pedig Molnár Gyula hat velencei maszk-képeslapja kapott helyet.
 
 
 
Márton László: A regényhősnő hazatér
 
Az alábbiakban egyszerre két ígéretet szeretnék beváltani. A regényhősnőnek megígértem, hogy hazaviszem. Ez az egyik ígéret. Annak a folyóiratnak pedig, ahol ez a történet előreláthatólag megjelenik majd, ígértem egy velencei tárgyú novellát. Ez meg a másik. Kézenfekvőnek látszik, hogy a két ígéretet összekapcsoljam.
Ahhoz, hogy a regényhősnőt hazavezessem, először el kell küldenem valahová; s miért ne éppen Velencébe küldjem? Ott úgy intézem, hogy történjenek vele különféle dolgok, illetve ő csináljon valamiket, amiket én szépen sorjában összerakok; aztán hazaküldöm. Azzal készen is van a velencei tárgyú novella, a regényhősnő pedig otthon üldögél.
Nosza, rajta!
Egyetlenegy nehézséget látok. Vagyis éppen az a nehézség, hogy nem látok semmit.Munkám során hozzászoktattam magamat, hogy lehetőleg olyan helyszínekről tudósítsak, melyeket magam is bejártam, és olyan benyomásokat vetessek észre az olvasóval, melyek az én benyomásaim is lehettek volna. Mármost be kell vallanom, hogy még sohasem jártam Velencében. Vannak esetek, amikor egy város hírének vonzása túlságosan is erős; olyan erős, hogy az már tulajdonképpen taszítás. Mindig is attól féltem: ha egyszer saját szememmel láthatom Velence szépségét, soha többé nem tudok hazajönni, haza, ahol nincsenek vaporettók, ahol a félhold alakú gondola orrát nem díszíti emblémaként a Canal Grande stilizált bádogsziluettje, ahol nincs Rialto környéki halpiac, sőt halak sincsenek, ahol egy pillanatig sem hihetjük estefelé, hogy a sötétség bársonyköpönyege súlyosan terül rá a lagúnák ólomszínű, élettelen vizére; haza, ahová a regényhősnő is előbb-utóbb megérkezik.
No és a regényhősnőt nem fogja rabul ejteni Velence szépsége? – teheti fel a kérdést a szemfüles olvasó.
A válasz egyszerű: őt nem. A regényhősnő nemigen törődött a szépséggel. Még a saját szépsége is alig foglalkoztatta, noha kétségkívül arra törekszem, hogy felruházzam őt ezzel a tulajdonsággal. Megtehetném azt is, hogy nyolcvankilenc éves öreg nénit csinálok belőle, aki 1937-ben történt nászútjának színhelyére látogat vissza, de úgy gondolom, a történetnek is, meg a regényhősnőnek is előnyére válik, ha ez utóbbit csinos fiatal nő alakjában léptetem föl.
No de ne kerítsünk ennek az egész ügynek nagyobb feneket a kelleténél! Az, hogy sohasem jártam Velencében, egy velencei tárgyú novella írásakor enyhén szólva nem előny, de legalább őszintén beismerem fogyatékosságomat. Különben is, számos kiváló pályatársam küzdött hasonló nehézséggel. Franz Kafka habozás nélkül elküldi hősét Amerikába, s még le is írja azokat a helyeket, ahol a hős jár, és ahol ő maga nem járt soha. Madách Imrének sem okozott lelkifurdalást, hogy drámai költeményében az emberiség ősatyja elé idézze a tizenkilencedik századi London lüktetését, miközben ő maga ott piszmogott Alsó-Sztregován, és akkor a drámai költemény többi helyszínéről még nem is beszéltem. No és végezetül mit szóljunk Defoe-hoz, aki a szerencsétlen Robinsont huszonnyolc évig aszalja egy lakatlan szigeten, miközben ő maga vígan (vagy nem is olyan vígan) éli világát azon a sűrűn lakott szigeten, melyet Anglia néven ismerünk?
Szóval ne gatyázzunk, ne vacakoljunk: menjen már az a regényhősnő Velencébe!
Oké, rendben. Semmi jónak nem vagyok elrontója. Úgy intézem, hogy kapjon egy ösztöndíjat. A valóságban jóformán semmit sem tudok elintézni, ám ebben a történetben csak egy szavamba, vagy legfeljebb egy mondatomba kerül, és már meg is van az ösztöndíj. Tessék, meg lehet nézni a regényhősnőt, amint sietősen csomagol, mert a csomagolást, mondanom sem kell talán, az utolsó percekre hagyta. Például fürdőruhát sem rakott a hátizsákjába, pedig ebből még bonyodalmak lesznek.
De hoppá, megálljunk csak! Valamit még el kell magyaráznom. Az ugyebár kezdettől fogva világos, hogy ez a rövidke történet nem regény. Akkor viszont kérdés – juthat eszébe a szemfüles olvasónak –, hogy a hősnője mitől regényhősnő.
A válasz ezúttal is egyszerű: attól, hogy egy szép napon egyszerre csak benne találta magát egy regényben. Ezt a regényt nem én írtam, hanem egy fiatal, de máris közismert és népszerű írónő, aki egy buliban alaposan szemügyre vette a regényhősnőt, aztán együtt berúgtak, vagy még csak nem is együtt rúgtak be, mindenesetre az írónő rádöbbent: éppen erre a regényhősnőre van szüksége ahhoz, hogy készülő műve főhősének boldogtalansága kellőképpen kidomborodjék.
Aztán telt-múlt az idő, az írónő elkészült a munkájával… de inkább a másik végéről mesélem a dolgot, mert így unalmas lenne. Van a Liszt Ferenc tér és az Andrássy út sarkán, Pesten egy nagy könyvesbolt, ide jött be a regényhősnő egy délután, fél órával zárás előtt, úgyhogy nem volt sok ideje nézelődni. A fiatal, de
már közismert írónő nemrég megjelent új regényébe mégis beleolvasott, és akkor… … akkor le kellett ülnie az egyik székre (szerencsére ebben a könyvesboltban vannak székek), mert éppen ott, ahol a könyvet kinyitotta, megpillantotta a saját nevét. Elolvasott egy oldalt, majd még egy oldalt, és megállapította, hogy alakja bele van szőve, azaz bele van fércelve a cselekménybe. Túlzás volna azt állítani, hogy róla szól a könyv, mert hiszen a főhős boldogtalanságáról szól, és ezt a boldogtalanságot a regényben a regényhősnő éppúgy nem okozza, ahogy meg sem szünteti, de van például egy fejezet, mely azt a zűrzavart van hivatva szemléltetni, amit a regényhősnő kelt puszta jelenlétével.
Eddig jutott az olvasásban, mert ekkor szóltak, hogy záróra. A regényhősnő megvásárolta a regényt, és beült egy közeli kávéházba. Várakozásai még mindig számottevőek voltak. Azt remélte, hogy megtud önmagáról valami lényegeset.
Hogy tetten érheti vagy meglesheti önmagát, amint az irodalmi fikció félig ismerős, félig idegen közegében egyik meglepetéstől a másik felé támolyog. Hogy olyasféle gazdag tanulságban lesz része, mint egy régi amazonkirálynőnek, amikor a kezébe adják a hadjáratairól és építkezéseiről szóló krónikát. Vagy legalább kiderül, hogy azt a regénybeli pasit, aki a záróra előtt kilenc perccel olvasott lapon az ölébe hajtja a fejét, ennél többre a regényhősnő miért nem jogosítja fel vagy miért nem tartja képesnek.
A kávéházban elolvasott legalább ötven oldalt (na jó, majdnem harmincat), de nem lett sokkal okosabb. Megtudta, hogy az ő nevét viselő regényalaknak bajuszkája van, melyet szőkíteni próbál, de bizony az a bajusz még így is látszik. Továbbá, hogy ő depresszióra hajlamos, és amikor depressziós, akkor napokig nem is mosakszik. Amikor viszont nem depressziós, akkor kiabál és csapkod, ezenkívül olyan hatalmas hangerővel énekel, hogy a környezetében senki sem tud aludni. Aztán valami szörnyűség történt vele, mármint a fiatal, de közismert írónő regényében. Vagy figyelmetlenül ment át az úttesten, és elütötte egy autóbusz, vagy beugrott a Margit-hídról a Dunába, már nem emlékszem pontosan. Amúgy sem olvashatta tovább a regényt, mert ebben a szempillantásban belépett a Liszt Ferenc téri kávéházba a barátnőjének a barátnője, kisírt szemmel, mellette a húga, aki a megszólalásig hasonlított hozzá, és akinek szintén ki volt sírva a szeme, valamint az édesanyjuk, aki mindkettőre hasonlított, és mindkettőnél fiatalabbnak nézett ki, és akinek még mindig patakzottak a szeméből a könnyek; úgyhogy a regényhősnő az este hátralevő részében ezt a három nőt vigasztalta, noha ő maga is rászorult volna a vigasztalásra, vagy legalább annak határozott leszögezésére, hogy semmiféle bajuszkája nincs neki.
 
forrás: muszi.hu
 
Kevés híján éjfél volt, amikor az utolsó villamos műszaki okokból elakadt a Jászai Mari térnél, és a vezető arra kérte a kedves utasokat, szíveskedjenek elhagyni a szerelvényt. Így tehát a regényhősnő gyalog ment át a Margit-hídon. Az a különös gondolata támadt, hogy a késői gyalogséta nem is a budai hídfőhöz (melynek egyik utcácskájában látható egy világos ablak, és az ablak mögött egy férfi türelmesen várja őt, a regényhősnőt), hanem a velencei Dózse-palota híres Aranylépcsőjéhez vezet. (A regényhősnő aznap délelőtt bukkant rá az interneten a pályázatkiírásra.) Titkos barangolások várnak ránk; a Tízek Tanácsa elé járulhatunk szűk, sötét, titkos járatokon keresztül, majd pedig a vádlott szeme elé tárják az ismeretlen
besúgók feljelentéseit, a mohó kőoroszlán száján becsúsztatott, aprólékosan részletező vagy egyszerű, ám annál mérgezőbb rágalmakkal teli feljegyzéseket.
Hallatszik a zárak nyikorgása, szemünk megakad a rettegett Tanács nevének kezdőbetűin, miket egykor a zárak közepébe véstek, belépünk az Állami Inkvizítorok termébe, kinyílik a kínzókamra ajtaja, és egy kötél baljósan, sőt minden kétséget kizárva tudtul adja, mily halált tartogat…
A regényhősnő addigra már maga mögött hagyta a szigeti lejárót és jobb kéz felé a Margit-sziget óriási nyelvhalra emlékeztető déli csücskét. Nem elég, hogy az írónő, akivel ő életében összesen egyszer találkozott, beugrasztja őt a regénye lapjain aMargit-hídról a Dunába, még az inkvizítorok termébe is bekergeti, és ott összehozza őt egy petyhüdten fityegő kötélvéggel…Na, ez azért már több a soknál!
Ekkor döbbent rá, hogy éppen azon a hídon jár, melyről a regény szerint a mélybe fogja vetni magát, vagy már vetette is, méghozzá éppen ezen a szakaszon, a szigeti lejáró és a budai hídfő között. Megtorpant. „No megállj csak!” – mondta fennhangon, bele az éjszakai közvilágításba. – „Mindjárt meglátjuk, melyikünk fog vízbe ugrani: te vagy én?!” Azzal fogta a fiatal írónő regényét, és nagy ívben áthajította a hídkorlát fölött.
Alig telt el fél perc, és megbánta, hogy így tett. Már egy kicsit sajnálta azt a könyvet. Szívesen utánanézett volna, tényleg van-e benne halált tartogató kötél, vagy ezt csak ő találta ki az imént. A könyv azonban ekkor már a Lánchíd felé sodródott. Aztán úszott még messzebb, tovább… talán Paksig, talán Belgrádig,
talán a Fekete-tengerig… hacsak el nem akadt a Duna-delta mocsaraiban…
De mi ketten, az olvasó és az itt olvasható novella szerzője, nem arrafelé vesszük utunkat, hanem elkísérjük Velencébe a regényhősnőt. Tessék, már meg is érkezett! Most kászálódik le a vonatról a Santa Lucia pályaudvaron. Kissé gyűröttnek látszik. Úgy veszem észre, nem sokat aludt az éjjel. No és, mi tűrés-tagadás, egy ilyen gyönyörű városnak, mint Velence, lehetne szebb vasútállomása is! Eredetileg úgy képzeltem el, hogy a regényhősnőt várja valaki a pályaudvaron, ám ez a valaki olyan részeg lett volna, hogy a regényhősnőnek nemcsak a hátizsákját és a táskáját kellett volna cipelnie, hanem még ezt a részeg disznót is támogatnia kellett volna, úgyhogy még mindig az a szerencsésebb változat, ha nem várja senki. Induljon egyedül a Piazzale Roma felé, mi pedig szegődjünk a nyomába! De hoppá, megálljunk csak! Sürgősen el kellene döntenünk, milyen évszak legyen. Elvégre valamilyen évszaknak mégiscsak lennie kell, amikor játszódik történetünk. Meg vagyok róla győződve, hogy a nyelvtanulás, mely az elnyert ösztöndíj tulajdonképpeni célja volt, késő ősszel és télen a legeredményesebb. Velencében ritkán havazik, amikor pedig mégis leesik a hó, a város talán a legvarázslatosabb álarcát ölti fel.
Ilyenkor a Canal Grande vize sötét olajzöldre változik, mintha összesűrűsödött volna. A gondolák sötét oldala különös kontrasztot képez a tetejüket borító hóréteg vakító fehérségével. Az iszapszürke ég zárt és mozdulatlan; csak az alkonyat előtti percekben húzódik rajta végig egy-egy narancsvörös vagy rózsaszínű sáv, mely néhány pillanatig bágyadtan tükröződik a hullámokon. A nyirkos levegőben itt is, amott is egy-egy ködpászma gomolyog, felkúszik a paloták csipkés ormaira, homlokzataira, melyek relief- és freskódíszítménye valaha színpompásan tükröződött a vízben, most azonban a repedezett vakolat mögül kibukkanó vérvörös téglaszín jelzi a mulandóságot. Ha pedig felkapaszkodunk a Szent Márk téri harangtorony lépcsőin a behavazott háztetők fölé, miközben leszáll az este, olyan érzésünk támad, mintha a hópalást alatt szendergő egész város lassan elsodródna ismeretlen úti célok, soha nem látott messzeségek felé.
Egyszóval, eredményes nyelvtanuláshoz a föntebb leírt havas téli környezetet képzelném el szívesen. Elbeszélői szempontból azonban termékenyebb döntés lesz, ha a nyelvtanfolyamra nyáron kerül sor, és a regényhősnő egy június végi vagy július eleji napon száll motorcsónakra a Piazzale Román, amikor már kora délelőtt harmincnyolc fok van árnyékban, és hogy a napsütötte felületeken hány Celsius-fokot mutat a hőmérő, azt meg sem tudom mondani. Persze, ha motorcsónakkal halad végig valaki a Canal Grandén, és könnyű szellő borzolja hajfürtjeit, akkor még ebben az embert próbáló forróságban sem szenved igazán. „Így újra meglátta a bámulatos kikötőhelyet, fantasztikus építmények káprázatos kompozícióját, melyet a közeledő hajósok megilletődött pillantása elé tárt a Respublica: a palota könnyed nagyszerűségét és a Sóhajok hídját, a parti oszlopokat oroszlánnal és szenttel, a mesetemplom pompázatosan kiugró oldalszárnyát, a kapualjra s a gigászi órára nyíló kilátást, és szemlélődvén arra gondolt, hogy szárazföldön, a pályaudvaron érkezni Velencébe annyi, mint egy palotába a hátsó kapun át lépni, és hogy nem szabadna másképpen jönni ebbe a hihetetlennél hihetetlenebb városba, mint ahogy most ő: hajón, a nyílt tengeren.” Ezt persze nem a regényhősnő gondolta így, hiszen ő, mint láttuk, vasúton érkezett, hanem Thomas Mann velencei tárgyú halálnovellájának szereplője, Gustav von Aschenbach; cserébe viszont megígérem, hogy az én regényhősnőm nem szeret bele serdületlen korú lengyel fiúkba, nem fogyaszt túlérett epret, és, noha abban a palotában jelöltem ki a szállását, közel az Akadémia-hídhoz, melyben állítólag Shakespeare hősnője, Desdemona is lakott, ő mégis élve fogja elhagyni a várost, hiszen arról volt szó, hogy előbb vagy utóbb hazatér.
Itt mondom el, hogy a nyelvtanfolyam, melyre a regényhősnő beiratkozott, nem az olasz nyelvet vagy annak velencei változatát volt hivatva megtanítani, hiszen a regényhősnő tudott olaszul egy kevéssé, angolul pedig mindent megértett, és mindent el tudott mondani. Velencébe azért utazott a regényhősnő, hogy megtanuljon örményül. Az ösztöndíj-pályázatot a San Lazzaro degli Armeni-szigeten megtelepült mechitarista örmény közösség írta ki, és a regényhősnő, aki örmény származású volt, legalábbis anyai részről…
De hoppá, megálljunk csak! Legfőbb ideje volna, hogy a regényhősnőt név szerint is bemutassam az olvasónak, ha már fürdőruhát elfelejtettem csomagolni a hátizsákjába, pedig ő már délután át fog hajózni a Lidóra, hogy ott úszkáljon egy kicsit. A regényhősnőt húszéves koráig úgy hívták, hogy Asztalos Edina, attól kezdve pedig úgy, hogy Asztalos Edina Epidémia. Második keresztnevét egy megkeseredett, rosszindulatú férfi ragasztotta rá, azzal az átlátszó megokolással, hogy manapság mindenkinek legalább két keresztneve van, így tehát ha az egyiket elveszíti vagy ellopják, akkor még mindig ott a másik. Valójában persze másról volt szó. Az olvasó is tisztában van vele: „epidémia” azt jelenti, hogy járvány, és a megkeseredett, rosszindulatú férfi azt próbálta kifejezésre juttatni, hogy a regényhősnőt előbb vagy utóbb mindenki megkapja. Ez az állítás, ha szellemesen hangzott is, nem volt egészen igaz, mert például a szóban forgó férfi, egy megyei napilap sportriportere sohasem kapta meg Epidémiát, inkább ő szeretett volna átragadni rá, de aztán egy másik, nála valamivel fiatalabb férfi, aki történetesen bokszoló volt, néhány erőteljes mozdulattal levakarta vagy inkább lecsapta róla. A név azonban csakugyan rajtaragadt Epidémián, azt már sem a győzelmekhez edződött ökölvívó, sem az utána következő férfiak nem tudták lecibálni róla, mint például a bugyiját. Emezt lecibálták, őt meg Démikének becézték.
 
forrás: muszi.hu
 
Közben ott látjuk lent a mélyben, mintha repülőgépen szállnánk fölötte, a csaknem teljesen szabályos négyzet alakú Szent Lázár szigetet, rajta a kolostor épületét, mely a középkor végéig leprakórház volt, a három irányba futó mellékszárnyakat, középütt az élénkpiros cserepekkel borított kerek tornyot, a kerengő oszlopsorait, a gyümölcsfákkal beültetett hosszúkás külső udvart. Még egy nagyobbacska hajót is látunk, afféle vízibuszt, amint a sziget felé tart, látjuk a gombostűfej és gyufafej nagyságú utasfejeket, látjuk a hajófartól kiinduló hullámverés fehér tajtékcsíkjait…
Démikét azonban hiába keresnénk a hajó utasai közt, ő tulajdonképpen egyszer sem járt a Szent Lázár-szigeten, vagy legföljebb csak egyszer, amikor a mechitarista közösség fogadást adott a nyelvtanfolyam résztvevőinek és egyéb ösztöndíjasoknak. Az előadások és a gyakorlati foglalkozások bent a városban zajlottak, az akadémiai képtár közvetlen közelében. Igen könnyű volt megtalálni, vagyis lehetetlenség volt eltéveszteni.
Ezzel szemben Démike mégiscsak eltévesztette, eleinte még csak ritkán, később egyre gyakrabban. De hiszen várható is volt, hogy negyvenfokos hőségben vajmi kevés vonzerőt fejtenek ki a nyelvtani szabályok, az elsajátítandó szókincsről nem is beszélve, különösen akkor, ha mindezekkel egy időben vagy még ezek előtt írni-olvasni is meg kell, hogy tanuljon az ember; márpedig Démike egyelőre még nem igazodott ki a girbegurba örmény betűk között. Negyvenfokos hőségben, különösen, ha a levegő párás, legjobb aludni, majd verejtékben úszva felriadni, odabotorkálni a hűtőszekrényhez, meginni egy pohár ásványvizet, aztán nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdni az ágyon, és várni, hogy este hét óra legyen, mert hét óra és fél nyolc között Budáról, a Margit-híd–budai-hídfő mellől telefonál Démike vőlegénye.
A fekvés azonban akadályokba ütközik, ha szabad egy ilyen fülsértő képzavart leírnom. Démikének ugyanis van egy szobatársnője, egy negyvenöt körüli indiai asszony, akiben a lelkiismeretesség párosul az anyai gondoskodásra való hajlammal. Ő egyszerűen képtelen elviselni, hogy Démike olyankor is fekszik az ágyán, sőt főleg olyankor, amikor nincs alvásidő. „Te nem jössz órára?” – kérdezi. Aztán átvált felszólító módba: „Gyere, menjünk együtt!” És egy kicsit nyomatékosabban folytatja: „Igyekezzél már! Nem akarok elkésni miattad!” Ennél is kevésbé tudott megbarátkozni azzal a szerinte felháborító helyzettel, hogy reggelente, amikor kinyitotta az ajtót, rendszerint ott feküdt a küszöb előtt, a lábtörlőn a francia fiú, aki… De ne vágjunk a dolgok elébe! „Egy emberen” – kiáltotta ilyenkor az indiai nő – „nem lehet csak úgy átlépni!” – „De még mennyire, hogy lehet!” – mondta vidáman Démike, és átlépett a francia fiú fölött, aki egyébként annyira ki volt merülve, hogy még ettől a meglehetősen hangos szóváltástól sem ébredt fel. „Ide hallgass, Pakhauta” – ez lesz az indiai nő neve –, „engem te összetévesztesz a gyerekeiddel, akiket otthon hagytál Calcuttában, vagy hol! Leszel szíves tudomásul venni, hogy nem vagyok a gyereked! Harmincesztendős elmúltam, felnőtt nő vagyok, tudom, hogy mit csinálok!” Egyszóval, nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdni Velencében, ha mégoly kívánatos volt is, nem volt mindig lehetséges. Én még abban sem vagyok egészen biztos, hogy Démike mindig tudta, mit csinál. Néha még az sem volt megállapítható, hogy álmodik-e, vagy a valóságot látja. Egyszer például azt álmodta, hogy együtt él egy férfival, aki az álomban pontosan úgy nézett ki, mint a budai hídfő mellett lakó férfi, azzal a különbséggel, hogy az álombeli férfi őrjöngött és törtzúzott. Egészen pontosan egy lámpa üvegburáját zúzta darabokra, hogy csak úgy röpködtek az álombeli üvegszilánkok. Az egyik ilyen üvegszilánk belefúródott a regényhősnő felső ajkába, ott égetett, viszketett, úgyhogy még hetekkel később sem csókolhatta meg a szeretett férfit, annyira fájt a szája. Ezenkívül a bal karja is tele volt üvegszilánkokkal, tudniillik álmában rövid ujjú pólót viselt, sőt, valamivel később a szemében is felfedezett egy-két üvegszilánkot, és attól fogva megállíthatatlanul patakzott a könnye, noha csöppet sem volt sírós kedvében. Ellenkezőleg, határozottan jó kedve volt, ha leszámítjuk az abból adódó bizonytalanság-érzést, hogy nem volt kitől megkérdeznie: miképpen távolíthatjuk el az emberi szem kötőhártyájából az álomban látott üvegszilánkokat? Mert azt azért mégsem gondolhatta, hogy közönséges kötőhártya-gyulladásban szenved. Ami egyébként néhány nap alatt elmúlt magától, pedig az indiai asszony felajánlotta a szemkenőcseit (háromféle volt neki), úgyhogy kár is volna több szót vesztegetni rá. Inkább az eltévedésről beszéljünk! Velencében ugyanis eltévedni a legjobb. A regényhősnő, miután lerázta Pakhautát, ha tényleg így hívták az indiai nőt, maga is elindult a Contarini-palota felé, ami a nyelvórák helyszíne volt, azzal a feltett szándékkal, hogy el fog tévedni, és legtöbbször csakugyan el is tévedt. Óvatosan egyensúlyozott a csatornák mentén húzódó keskeny járdákon, felkapaszkodott a púpos hidakra, hagyta magát meglepni a girbegurba, szűk utcácskák végén kitárulkozó mindenkori tér tágasságától, aztán bement egy boltocskába, és ott egymás után öt-hat estélyi ruhát is felpróbált. Csak azt sajnálta, hogy az eladónőkön kívül nem figyel rá senki, de még ők sem igazán figyeltek rá, mert jó emberismerők lévén, rögtön látták: nincs annyi pénze, hogy bármelyik ruhát is megvehetné. Az ösztöndíjból csak a legszükségesebb dolgokra futotta. Így viszont olyan érzése támadt, mint amikor kislány korában kiment az iskolai mosdóba, téli csizmájával beállt a vécékagylóba, magára húzta a vizet, és csodálkozott, hogy sem a vízesés nem sodorja el, sem odagyülekező osztálytársnőit nem lelkesíti a sportteljesítmény.
Egyébként néhány nap múlva már akadt, aki figyeljen rá. Varlamnak hívták, Bostonból érkezett, és fizette a nyelvtanfolyam költségeit, így tehát nyugodtabb lelkiismerettel hiányozhatott az órákról, mint regényhősnőnk, Démike. Őszes haja copfba volt fonva, és a háta közepét verdeste. Földig érő vászonlebernyeget viselt, hol szürkéskéket, hol tejeskávészínűt, olyat, amilyet állítólag Nepálban szokás hordani. Egyszóval, érdekes ember volt. Közgazdász volt, amíg vissza nem vonult, befektetési tanácsadó, de a jogot is elvégezte, és néhány éven át a londoni Westenden egy kisebb színházban minden este fellépett; ezenkívül azt állította, hogy neki van a világon az egyik legnagyobb dohányszelence-gyűjteménye. Katonaként a csendes-óceáni szigeteken szolgált, ahol aztán látott ő kísérleti atomrobbantást is, nemcsak fényképezkedő turistákat.
 

 
Velencében eltévedni jó. Kettesben eltévedni még annál is jobb. Démike most már nemcsak sikátorokban és lagúnák mentén tévedt el, hanem Varlam történeteiben is. A San Polo-templomban, Tintoretto Úrvacsora-képe és a régi hajódeszkákból kialakított, furcsa falborítás között megtudta, miként fogyasztotta el Varlam nagybátyjának egyik jó barátját a helyi lakosság Új-Guineában 1945 elején. A Capiello Querinire kiérve, ahol három csatorna találkozik, és a hidakról egyszerre tárul szemünk elé a város fenséges és banális arca, Varlam elmagyarázott néhány tőzsdei műveletet, majd azt is elmagyarázta, hogy Canterbury Szent Anzelm véleménye szerint miért lett Isten emberré. Ezt a magyarázatot a regényhősnő sajnos nem tudta minden részletében követni, mégis majdnem annyira lenyűgözte, mint az a felfedezés, hogy a Calle del Tintor egyik lakóépületébe, a csiszolt márványlapok közé be van építve egy ormótlan kövekből összerótt régi torony. A tengeri sügérek, tintahalak és polipok tőszomszédságában Démike tájékoztatást kapott a nepáliak temetkezési szokásairól; hogy ők tudniillik az égbe temetkeznek. A haláleset után aprólékos gonddal összezúzzák a tetem csontjait, a petyhüdt hústömeget rákötözik egy kocsikerékre, melyet aztán egy földbe ásott, májusfához hasonló, hosszú pózna tetejére erősítenek. Csakhamar jönnek a keselyűk, és a hullából egyetlen csontszilánkot sem hagynak a pózna tetején. És hogy ő, Varlam is ily módon fog az égbe temetkezni, ha majd meghal. Ez pedig hamarosan bekövetkezik! – fordult meg a fejében Démikének, de persze volt annyi esze, hogy ezt ne mondja ki hangosan. A férfi csakugyan idős volt, az a fajta öregember, aki némelykor az infantilizmusig menően erőlteti a fiatalosságot, máskor pedig, hogy ezt a hibáját jóvátegye, valamivel komolyabb a kelleténél. Az égbe temetkezésről szóló beszámolót a regényhősnő undorítónak találta, ugyanakkor fel is izgatta, méghozzá zsigerekig menően, és azon töprengett, miközben a ficánkoló, vonagló haltesteket nézegette, hogy milyen érzés lehet lefeküdni egy ilyen férfival.
Az pedig, úgy látszik, észrevett vagy megérzett valamit, mert egészen közel hajolt a regényhősnőhöz, és tett egy olyan mozdulatot, amire nem volt feljogosítva. El is nyerte méltó büntetését. A regényhősnő ellökte, úgyhogy a férfi kis híján rázuhant egy halom garnélarákra, és ráripakodott:
„Elmégy a jó büdös francba! Öreg vagy te már! Hetvenéves vagy! Nem szégyelled magad?”
„Ugyan” – tiltakozott Varlam –, „dehogyis! Legfeljebb hetvenöt!” Egy csöppet sem szégyellte magát. Inkább elégedettnek látszott.
„Úgysem tudnál mit kezdeni velem!” – duzzogott a fiatal nő.Már a nyelve hegyén volt, hogy különben is, neki vőlegénye van, de meggondolta magát. Ezt a nyilatkozatot egy későbbi alkalomra tartogatta. A férfi erősködött, szívóskodott. Végtelennek látszott az önbizalma: „Hetvenkilenc éves vagyok, sőt nyolcvankilenc” – jelentette ki –, „de sok szempontból mégis inkább huszonhárom!” Azt köszönheted a piruláidnak, te hülye vén fasz! – gondolta Démike, de persze hangosan nem mondta. Ezzel szemben dühbe gurult, méghozzá ő maga is meglepődött, mennyire hirtelen. „Nem vesztek ti engem komolyan!” – kiáltotta, és toppantott. Hogy a további szóváltásnak elejét vegye, még ezt is mondta: „Itthagylak, nézelődjél csak egyedül! Szedjél fel egy kurvát! Annyi van itt, amennyit akarsz!” És elindult, vagy legalábbis úgy tett, mint aki el akar indulni.
Néhány perccel később, mintha mi sem történt volna, egymással szemben ültek, és vidáman tereferéltek egy közeli trattoria teraszán. Angolnát ettek, és könnyű, száraz fehérbort, soavét ittak, aztán a férfi bankkártyával fizetett. Annyi bankkártya volt az irattárcájában, hogy abból kártyavárat építhetett volna, sőt el is kezdett egy ilyen építményt, miután a pincér elvitte a tányérokat az asztalról, pedig ezek a műanyag lapocskák eléggé csúszósak, Démike pedig megjegyezte: ha a férfi ezzel akar neki imponálni, akkor eltévesztette a házszámot. Ez a megszorítás azonban főként a kártyavárra vonatkozott, a bankkártya révén megszerezhető javakra már nem annyira. Őszintén szólva, a regényhősnő imádott ajándékot kapni, és ha kapott valamit, azt megbecsülte. Igaz ugyan, hogy az ajándékozóhoz egy fikarcnyival sem volt kedvesebb, mint azelőtt, ám az ajándékba kapott holmit évekig őrizgette, babusgatta. Aznap délelőtt például kapott ajándékba egy kétrészes fürdőruhát, miután elpanaszolta, hogy az úszódressze Budapesten felejtődött, és a minap a Lidón hiába keresett nudista strandot vagy olyan elhagyatott partszakaszt, ahol ruha nélkül is fürödhetett volna. Talán a nudista strand emlegetése bátorította fel Varlamot arra, hogy kétszer-háromszor is bekukkantson a próbafülkébe, és érdeklődjék, vajon kényelmes-e a felsőrész. Démike fontolgatta, hogy megharagudjék-e a férfira, de aztán úgy döntött, nem haragszik. Végtére is neki olyan testi adottságai vannak, hogy azokat igazán megbámulhatják a férfiak, egészségükre váljék! Aztán látott vagy látni vélt valakit, aki szakasztott olyan volt, mint a francia fiú, aki azt a furcsa szokást fejlesztette ki, hogy a küszöb előtt, a lábtörlőn aludt összegömbölyödve, mint egy hűséges házőrző kutya, és ettől Démike roppant ideges lett. Micsoda bunkóság, mások szeme láttára benézegetni a próbafülkébe! Dühösen sziszegve elküldte az idősödő bostoni férfit a pénztárhoz, ahol csakhamar ő is megjelent, kezében a kétrészes fürdőruhával.
 
 
„Ő a nagyapám” – mondta büntetésből a pénztárosnőnek, miközben Varlam elővette a legszivárványosabban fénylő bankkártyáját –; „ugye, milyen kedves öreg bácsi?” Varlam színpadias kézmozdulattal hozta a pénztárosnő tudomására, hogy ő bármikor szívesen örökbe fogadja Démikét, ám kizárólag apaság jöhet számításba, nagyapai örökbefogadó gyámságot a polgári jog nem ismer. Tejeskávészínű lebernyegében úgy festett, mint egy jól táplált próféta, aki nem ismer lehetetlent sem a jövendölésben, sem a jelenre vonatkozó dolgokban. Kint az utcán elmesélte, hogy élt ezen a környéken a tizenhatodik század elején egy vízisellő, aki szerelmes lett egy halászlegénybe, és nekiadta a szívét. A halászlegény a Tízek Tanácsa elé járult, felmutatta a vízisellő szívét, és megkérdezte, mitévő legyen. Azt a választ kapta, hogy falazza be a szívet az egyik épülőfélben levő palota kövei vagy téglái közé, amit a halászlegény haladéktalanul meg is tett.
Pedig ha a hóna alatt melengette volna a vízisellő szívét, mely akkor még egyfolytában dobogott, a vízisellő három héten belül kétlábú asszonnyá változott volna, akinek pikkelyes halfarka helyett szőrös pinája van, és a halászlegény feleségül vehette volna, és akkor a tizenhatodik század elején az egész történet jóra fordult volna. Így viszont a vízisellő még vagy száztizenhat évig úszkált szívtelenül a Canale della Giudecca vizében, és vadászott azokra a halászokra, akik a seggüket szarás közben kitolták a csónak pereme vagy a stég fölé. Az ilyeneket vagy lerántotta a vízbe, vagy beléjük döfött egy kihegyezett nádszálat. A szívét azonban így sem szerezhette vissza soha többé. És ha elutazásod napjáig meg nem találod és meg nem csókolod a vízisellő befalazott szívét, akkor soha többé ki nem szabadulsz Velencéből, mert ha a tested hazautazik is, a lelked a város foglya marad mindörökre, de még az is meglehet, hogy Te magad is testestül-lelkestül vízisellővé változol!
Percekbe telt, míg a regényhősnő megértette, hogy őt most megátkozta a nyugalomba vonult bostoni tőzsdeügynök vagy befektetési tanácsadó. Ő a nagyapjának minősítette a férfit a pénztárosnő füle hallatára, a férfi pedig vízisellővé akarja változtatni őt.
Aznap este rosszkedve volt. Foghegyről válaszolgatott a vőlegényének, aki fél nyolc előtt három perccel telefonált. Aztán összetörte a tányérokat, és kihajigált az ablakon annyi széket, amennyi a keze ügyébe került. Később telefonálni szeretett volna, de a szállásról nem lehetett. Régimódi, tárcsás telefon volt a szobában, és a tárcsa le volt lakatolva. A gondnokság bizonyára kedvezőtlen tapasztalatokat halmozott fel. Megpróbálta leharapni a lakatot, de nem fért hozzá a fogával. Késő este átöltözött, és diszkóba ment az iráni örmény lánnyal, akit Leilának hívtak, és Amerikába szeretett volna emigrálni, de nem kapott vízumot, mert iráni állampolgárokat nem szívesen engednek be az Egyesült Államok területére. Démikének aznapra elege volt a pasikból, de azért így is összeismerkedett valakivel, pontosabban két valakivel, akik üvöltözni kezdtek egymással, az egyik lefejelte a másikat, így aztán a regényhősnő egy harmadik férfi társaságában lépett ki a Szent Margit térre, a lagúnaillatú, meleg éjszakába.
Már világosodott, amikor visszaérkezett abba a palotába, ahol négy és fél évszázaddal őelőtte Desdemona lakott. Miközben a kapukulcsot keresgélte, a szája szélén ismét jelentkezett az álombeli üvegszilánk. Annyira fájt, hogy a regényhősnő legszívesebben sikítozott volna, de még ahhoz is fáradt volt. „Nem vesztek ti engem komolyan!” – kiáltotta fennhangon, és dühösen toppantott. Odabent, a palota belső folyosóján, a vendéglakás küszöbe előtt Marcel, a francia fiú hevert a lábtörlőn, annak vajmi kevéssé megalapozott reményében, hogy Démike majd beengedi először a szobájába, aztán az ágyába, végül a testébe is. Rejtély volt, miképpen juthatott be a zárt kapun, és ha már azon bejutott, miért nem jutott be a regényhősnő szobájába is, miért aludt el a küszöbön.Démikének azonban sem kedve, sem energiája nem volt hozzá, hogy a rejtélyen töprengjen. „Hát ha ilyen hülye vagy, akkor csak szundikálj tovább!” – gondolta, és átlépett a fiú fölött.
Az indiai nő, aki éjszakánként hőhullámoktól szenvedett, ezért igen rossz alvó volt, és a legcsekélyebb zörejtől is felriadt, szemrehányó arccal meredt a regényhősnőre, de nem szólt egy szót sem. Démike rögtön elaludt, mire pedig felébredt, nemcsak az indiai nő hagyott maga után kínos rendet és tisztaságot, hanem a francia fiú is elpárolgott a lábtörlőről.
 
forrás: muszi.hu
 
Nyilván időben elment az órára. Egyszer sem volt szabad mulasztania, mert az édesanyja minden este felhívta Párizsból, és megkérdezte, mit tanultak aznap, ezenkívül reggelente is felhívta, és megkérdezte Marceltől, becsomagolta-e már a tízóraiját. Ez egy igazi örmény édesanya volt, a szigor és az áldozatkészség mintaképe, aki egyedül nevelte a fiát immár huszadik éve, mert Marcel még apró gyerek volt, amikor az apja meghalt. Az anyai szeretet oly messzemenő volt, annyira kiterjedt minden csekély mozzanatra, hogy például a tiszta fehérneműtMarcel postán kapta Párizsból, hetente kétszer, és ő hasonlóképpen csomagban küldözgette haza a szennyest, noha abban a palotában, ahol a vendégszobák többsége volt, és ahol ő is lakott, egy sor automata mosógép mellett villanyvasalók is álltak rendelkezésre.
Amikor pedig feladta a Rialto-híd mellett, a főpostán a Párizsba szóló szenynyesruha-küldeményt, olyankor levelet is küldött az édesanyjának, noha, mint említettem, napjában kétszer telefonáltak is. Ezek a hosszú és részletes beszámolók rendszerint olyan értelmű szenvedélykitörésbe torkollottak, hogy ő egy napig nem bír élni az édesanyja nélkül, és hogy ő most, azonnal hazautazik!
Mindazonáltal mégsem utazott. Vagy őt is rabul ejtette a város szépsége, vagy legalábbis marasztalta a kötelességtudat. Azaz, ne szépítgessük, nem a városnak lett a rabja, hanem Démikének. Ide-oda hullámzott, vergődött a kötelesség és a regényhősnő között. Délutánonként, amikor már elkészült a házi feladattal, és még nem kellett az édesanya telefonhívását várnia, ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy eltévedt a regényhősnővel, ahogyan délelőttönként az idős bostoni férfi; éjszakánként pedig ott aludt a regényhősnő ajtaja előtt a lábtörlőn.
Elmagyarázta Démikének, hogy nincs ebben a viselkedésben semmi szégyenletes vagy lealacsonyító, mert ez a középkori lovagi költészet legszebb hagyományainak folytatása.Mesélt régi trubadúrokról és minnezengerekről, akik koldusnak öltöztek, és tűrtek minden sanyarúságot, hogy ily módon az imádott úrnő közelébe férkőzhessenek. Egyszer egy híres dalnok addig mesterkedett, míg bélpoklosságot nem ragasztott magára, mert úgy hallotta, hogy úrnője szívügyének tekinti a leprások ápolását, és szeretett volna ápolásban részesülni tőle. Egy másik lovag elköltözött a kastélyából, sorsára hagyta birtokát, és beállt a szeretett hölgyhöz kondásnak, mert így a disznókat olyankor terelhette haza a tölgyerdőből, amikor a szép hölgy kikönyökölt az ablakba, a lovag pedig minden este majdnem egy lélegzetvételnyi ideig gyönyörködhetett a hófehér orcában, vérpiros szájban, szénfekete szemöldökben… És ez így ment egy életen át…
A regényhősnőnek tulajdonképpen tetszett, hogy lovagi kultusz veszi körül. Élete folyamán viszonylag ritkán volt ilyen magasrendű eszmény tárgya. Viszont maguk a történetek, melyeket Marcel ez ügyben előadott, inkább csak bosszantották és idegesítették. „Nekem te ne lovagiaskodj!” – szólt rá a fiúra, és tett egy mozdulatot, melyet a fiú részéről, józan számítás szerint, egy másik mozdulatnak kellett volna követnie, ami ellen aztán Démike felháborodva tiltakozhatott volna.
Igen ám, de a fiú nem értette, miről volna szó, és miért ne lovagiaskodjék. Túlságosan lekötötték a figyelmét a saját eszményei.
Verseket is írt a regényhősnőhöz, finom papirosra, gyönyörű kalligráfiával. Igaz ugyan, hogy franciául írta őket, így aztán Démike nem sokat értett belőlük, de azért mégiscsak büszke volt rájuk. Az általa ismert férfiak az udvarlásnak úgyszólván sohasem ezt a módját választották. No és akkor mi van, ha ez a hülyegyerek véletlenül tényleg tehetséges, és egyszer majd világhírű költő lesz belőle? De azért eléggé nyersen rendreutasította, nehogy már elbízza magát. „Kicsi vagy te még hozzám!” – förmedt rá egyszer a Rezzonico-palota képtárában, Guardi gyönyörű manierista pásztoridilljei közt. – „A legkisebb kisöcsém lehetnél!” Ugyanakkor azt is tudta, hogy nem utolsósorban az a nyolc-kilenc év korkülönbség ébresztett iránta rajongást a fiúban, ami volt köztük.
Délelőttönként, amikor Varlam tolakodását kellett visszavernie, serdületlen kislánynak érezte magát; délutánonként, Marcel társaságában virágzásán túljutott, öregedő nőnek. Külön-külön egyik állapot sem volt kellemes, de a kettő váltakozását annál inkább élvezte. Különös testi örömforrás volt ez, melyről nem beszélhetett a férfiaknak, mert úgysem értették volna.
 

 
Marcel, amikor nem a szívtelen úrnőért rajongó dalnokokról példálózott, rendszerint az édesanyját emlegette. Igen sok szeretetreméltó apróságot mesélt róla. Például, hogy az édesanyja mindig magával vitte őt a varrónőhöz, ahol végig kellett néznie az összes ruhapróbát, és véleményt kellett nyilvánítania a ruhák szabásáról. És hogy az édesanya időnként kislányruhába öltöztette őt, mondván, hogy mindig is szeretett volna egy leánygyermeket, aki pontosan olyan lenne, mint Marcel, csak éppen lány. És hogy őt tizenhat éves koráig minden este az édesanya fürösztötte. Azóta már nem ő füröszti, de a haját még most is ő mossa, hetente háromszor. Bizony, senki sem tud olyan kedvesen, olyan gyöngéden hajat mosni, mint Marcel édesanyja. Itt, Velencében talán az hiányzik a leginkább neki, hogy az édesanyja megmossa a haját. Ő maga is meg tudja csinálni magának, de az nem az igazi. Ezenkívül még az hiányzik neki, hogy éjszakánként odabújhasson az édesanyjához, amikor valami rosszat álmodik. Van egy nagy, széles ágy, abban együtt alszanak; így nem szükséges felkelnie, ha rosszat álmodik, és vágyik arra a biztonságra, mely csakis az ölelő anyai karok közt lelhető fel. Látva a regényhősnő furcsálkodó tekintetét, jónak látta hozzátoldani, hogy ő már huszonhárom éves elmúlt, de ő még sohasem közösült nővel, ő még szűz.
Itt mondom el, hogy Démikének, amióta harmincadik évét betöltötte, gyengéje volt a nála nyolc-kilenc évvel fiatalabb nemzedék, legalábbis annak férfi része.Ránézett Marcelre, és megállapította, hogy jóképű, helyes kölyök, érdemes volna megfosztani a szüzességtől. Majd a következő pillanatban az jutott az eszébe: hogy lehet valaki ennyire nyomorult? És ha nem is mondott igazat?
„Én egy szívet keresek” – mondta Marcelnak izgatottan –, „egy befalazott szívet a paloták téglái és kövei közt. Életbevágóan fontos lenne, hogy megtaláljam! És nagyon kedves leszek hozzád, ha észreveszed és megmutatod nekem!” De a francia fiú azt hitte, hogy ez csak hasonlat vagy költői kép, amilyennel tele vannak zsúfolva a trubadúrok dalai. Esze ágában sem volt keresgélni a vízisellő befalazott szívét, inkább az édesanyja fényképét mutatta. Az édesanyja tizenöt évvel ezelőtt olyan lehetett, mint a regényhősnő most: jellegzetes kaukázusi szépség. Kékesfekete haj; tüzesen fénylő, nagy, sötét szemek; sárgásbarna, mégis majdnem áttetszően finom arcbőr. A fénykép azonban, mely frissnek látszott, nem ezt mutatta, hanem azt, hogy milyen lesz a regényhősnő tizenöt év múlva, amennyiben egészséges életmódot folytat, és némi gondot fordít a szépségápolásra.
Nem volt ebben a látványban semmi taszító, semmi riasztó; mégis kellemetlennek érződött ez a spontán időutazás Velence kellős közepén, ez a megelőlegezett hasonlóság. Ez valóban rosszul esett neki. Rájött ugyanis, hogy a fiú nem őt magát szereti, hanem csupán a hasonlósághoz, egy bizonyos női típushoz vonzódik. „Hát akkor csak szundikálj a küszöb előtt, a lábtörlőn!” – gondolta magában. Hangosan pedig így szólt: „Nem vesztek ti engem komolyan!”
Attól kezdve a regényhősnő egyedül kóborolt a sikátorokban és a csatornák mentén. Kereste a vízisellő befalazott szívét. Végignézett minden falfelületet, és persze sehol sem találta. Egyre inkább elhatalmasodott rajta az a sejtelem, hogy addig csakugyan képtelen lesz hazatérni Velencéből, amíg a befalazott szívet meg nem találja. Vagy ha mégiscsak hazautazik, akkor szerencsétlenné válik egész hátralévő életére.
Most már nemcsak a szája szélén és könyökhajlatában, hanem a köldöke tájékán is üvegszilánkokat érzett. Erről senkinek sem tudott beszélni, még a vőlegényének sem, aki esténként rendszeresen fölhívta a megbeszélt időpontban. Neki azt mondta el, melyik palotát látta délután, és melyik szigetre kirándulnak másnap a csoporttársnői.
A nyelvtanfolyam a vége felé közeledett. Egy hét volt hátra a vizsgáig. A résztvevők arról beszélgettek, hogy lesz egy teszt és egy szóbeli rész, és hogy az egész vizsga nagyon szigorúnak ígérkezik. Közben egy kicsivel még melegebbre fordult az idő. Most már éjszakánként egyáltalán nem lehetett aludni. A palota kertjében harsogtak a tücskök és a kabócák, a küszöb előtt pedig felszabadultan hevert a lábtörlő, senki sem aludt rajta.
 
 
Egyik magányos eltévedése alkalmával a regényhősnő szembetalálkozott Leilával, az iráni lánnyal. Ő is el volt éppen tévedve. Az Arzenál környékén sétálgattak. Démike elmondta, egy befalazott szívet keres már hetek óta. Leila szívesen használta az „identitás” szót. „Valami baj lehet az identitásoddal” – mondta Démikének.
– „Még nem egészen találtad meg az identitásodat.” Később, amikor már egy kicsit összemelegedtek, bevallotta, hogy leszbikus. Otthon ezt a szót a világért sem ejtené ki a száján, mert bajba kerülhetne, de Velencében az a csodálatos, hogy itt mindenki szabadon választhatja meg az identitását. Egyszóval, ő is elkezdett udvarolni Démikének, mint a férfiak. Egyre jobban tűzbe jött. Arca kipirult, szeme csillogott. A regényhősnő ismert Budapesten egy leszbikus nőt, akinek szavajárása volt, valahányszor egy-egy érzelmi döntését meg kellett volna indokolnia: „Ezt ti, heterók úgysem értenétek!” Démike az ilyesféle nagyképűségtől idegenkedett. Az iráni lány azonban csöppet sem volt nagyképű. Itt, Velencében, úgy látszik, nem is létezik nagyképűség! A velencei nagyképűséget legkésőbb a tizenhetedik század végén befalazták, mint a vízisellő szívét! Nem az a veszélyes – magyarázta az iráni lány –, ha barátnők összejönnek, bizalmas dolgokról tereferélnek, és megisznak néhány csésze teát. Ezt Iránban is eltűrik. Ezt nem üldözi senki. Mert ha jól megnézzük, hogy mit csinál két nő, aki egymást szívből szereti, akkor azt látjuk, hogy ilyen ártatlan dolgokról van szó. Ennél sokkal kockázatosabb kereszténynek lenni! Széthúzta az ingét, és mutatta a nyakában a keresztet. Egyszersmind a mellét is megmutatta. Ekkor mondta Démike azt, ami eredetileg Varlamnak és Marcelnek szánt közlemény lett volna, hogy tudniillik neki Budapesten vőlegénye van. Ám ez a kijelentés annyira komikusan csengett a keresztelő Szent János-csatorna partján, szemközt a hasonló nevű templommal, hogy ő maga is nevetett rajta. Az iráni lány együttérzően figyelte. „Ehhez a dologhoz a vőlegényednek semmi köze sincs” – állapította meg. „Ha egy férfival megcsalnád” – folytatta –, „az bűn volna. Most azonban te magad is férfi vagy. Hát nem vetted észre, hogy kettőnk közül te vagy a férfi?” Ezzel a felismeréssel pedig rátapintott a regényhősnőnek egy titkos gyenge pontjára. Valamit mégiscsak tudhatott az identitásról.
A Keresztelő Szent János-csatornától nem egészen tíz percnyire volt az a palota, ahol hajdanában Desdemona lakott. Ezúttal nem tévedtek el. Az indiai nő nem volt otthon: délelőtt volt, javában zajlott a nyelvtanfolyam. Mire az indiai nő megjött, hogy a villanyrezsón zöldbabos rizst főzzön ebédre, addigra ők már fel voltak öltözve, és a félhomályban nem is lehetett rögtön észrevenni, hogy egy kicsit kócosak, mintha összevesztek volna, és jól megcibálták volna egymás haját. Pedig összeveszésnek semmi jele nem mutatkozott. Bizalmas dolgokról tereferéltek, és közben elfogyasztottak néhány csésze teát. A fürdőszobából friss, üde szappanillat áradt.
Az indiai nő gyanakodva nézett, de nem szólt egy szót sem. Amikor aztán Leila elköszönt, és becsukta maga mögött az ajtót, akkor is csak ennyit mondott: „Azért ilyen mértékben nem kellene visszaélni a mechitarista közösség nagyvonalúságával!” A regényhősnőnek átvillant az agyán, hogy a diaszpórában úgyis mindenki angolul beszél. Hiszen az indiai nő is angolul beszélt hozzá. Azt is megértette, hogy nem fogja letenni a vizsgát. El sem fog menni, az lesz a legokosabb. Ehhez viszont orvosi igazolásra volt szüksége. Szerencsére néhány napja megismerkedett egy fiatal magyar orvossal, aki egy uniós csereprogram keretében a városi klinikán dolgozott. Dr. Ujváry Boldizsárnak hívták, és olyan formájú bajuszt viselt, mint Semmelweiss Ignác, az anyák megmentője. Komolyan csengő neve ellenére, ahogy mondani szokás, „jó fej” volt: azonnal megértette, miről van szó. Némi töprengés után elkezdett kiállítani egy szabályszerű igazolást arról, hogy az alulírott ösztöndíjasnak vesemedence-gyulladása van, ezért sem a foglalkozásokon, sem a vizsgán nem vehet részt. Csak ezután kérdezte meg, hogy az alulírott ösztöndíjasnak tulajdonképpen mi a neve. Amikor meghallotta, hogy tulajdonképpen Edina, de még tulajdonabbképpen Epidémia, elismerően csettintett. „Epidémia Velencében!” – kiáltotta. – „Ezt nevezem
orvosi problémának!” „De ugye te magad vagy az orvosság önmagadra?” – kérdezte, miközben végigírta
az igazolást. „És ugye nem akarsz pénzt a biztosítótól?” – kérdezte búcsúzkodáskor kissé aggályosan.
És miután a regényhősnő ügyei a fent írt módon elrendeződtek, már csak a búcsúvacsoráról kell beszámolnom, arról is röviden. Démikének volt ugyan lelkifurdalása, és egy belső hang, mely hasonlított az indiai nő hangjára, megkérdezte tőle: vajon részt vehet-e búcsúvacsorán vagy bármilyen vacsorán olyasvalaki, akinek vesemedence-gyulladása van, és papírja is van róla? De aztán azzal nyugtatta magát, hogy majd igen keveset eszik, inni pedig a magával hozott kellemetlen szagú gyógyfőzetet fogja. Egészen beleélte magát a betegségébe. Az összes álombeli üvegszilánk, ami a bőre alá volt fúródva, egyszeriben
a veséje felé húzódott.
A búcsúvacsora a Szent Lázár-szigeten zajlott, a középkori leprakórház udvarán, és az asztalnál egymás mellett ült a két vetélytárs, a túl öreg és a túl fiatal, Varlam és Marcel. A minap – talán aznap, amikor a regényhősnő először tévedt el egyedül – egy kicsit összeszólalkoztak, és egy kis bunyó is volt. Konkrétan az történt, hogyMarcel behúzott egyet Varlamnak, bevitt neki egy jókora gyomrost. Igaz, hogy anyámasszony katonája volt, mégsem volt puhány. Mihelyt elfeledkezett az édesanyjáról, mindjárt erős ember lett, ügyes, határozott és agresszív. A nyugalmazott befektetési tanácsadó méltósággal feltápászkodott, leporolta szürkéskék lebernyegét, és elfordította fejét a San Trovaso-csatorna felé, ahol az utolsó gondolaépítő műhely anyagraktárai állnak, úgy mondta: egy ilyen embert, aki gyengeségét erőfitogtatással próbálja leplezni, ő észre sem vesz. Egy ilyen utolsó féreg az ő számára nem is létezik. Attól kezdve, a hátralévő néhány rövid nap során együtt jártak Démike nyomában. Elválaszthatatlan jó barátok lettek, miközben ádáz féltékenységgel figyelték egymást, és bármikor megtörténhetett volna, hogy az egyik újból gyomorszájon öklözi a másikat, az utóbbi pedig egy jól kiélezett szentenciával összezúzza az előbbinek az önérzetét.
A többiek a vizsgáról beszélgettek, hogy milyen szörnyű nehéz volt, és ők mégis milyen jó eredménnyel, milyen ügyesen letették. És hogy ki mit visz haza a családjának Amszterdamba vagy Bukarestbe. Varlam kijelentette, hogy rendkívül hálás Démikének, amiért megtalálta az irattárcáját, az ugyanis nagy baj lett volna, ha az irattárca végleg elveszett volna. És hogy hálája jeléül másnap szeretné megajándékozni Démikét, például egy szép gyöngysorral, esetleg egy karkötővel. Ettől a regényhősnő annyira meghatódott, hogy énekelni kezdett. Erőteljes, hajlékony hangja volt, és tudott rengeteg népdalt, melyek ebben a környezetben egzotikusnak hatottak. Mondták is neki, hogy itt, a mechitaristáknál nem illik ennyire hangosan énekelni. Ezt hallván, a regényhősnő felállt az asztal mellől, és az éneklést egy pillanatig sem félbeszakítva, kiment a kolostorudvarról a mólóra. Két lovagja, a túl öreg és túl fiatal, követte. Felszálltak a sötéten ringatózó, üres vízibuszra, és ott a regényhősnő végre istenigazából kiereszthette a hangját. Úgy énekelt, mint egy régi hőskölteményben a szirének.Mint egy vízisellő, miután kitépte a szívét a mellkasából, és odaadta valakinek, aki azt nem érdemelte meg. A hanghullámok rátelepedtek a vízhullámokra, és kúsztak előre Chioggia felé. A regényhősnő úgy érezte, hogy a combjai mindjárt összeforrnak, és pikkelyes halfarokká változnak, ő pedig beleveti magát a vízibusz fedélzetéről a tengerbe. Közben a szeme sarkából figyelte a két férfit, ahogyan sakkban tartják egymást, és leplezik bosszúságukat, amiért egymás miatt nem tudnak úgy udvarolni a regényhősnőnek, ahogy a sötét vízibusz fedélzetén szerettek volna.
És a képzeletbeli üvegszilánkok annyira fájtak, mint még soha.
Varlam irattárcája a délelőtt folyamán veszett el, miután az idős férfi igen hamar kijött a vizsgáról, és kihasználta az alkalmat, hogy még most az egyszer, talán utoljára kettesben lehet a regényhősnővel. Vidám és felszabadult volt. Annál inkább elkeseredett, amikor észrevette, hogy nincs nála az irattárca. Benne volt az útlevele. Benne volt minden személyes okmánya. Benne volt egy szupertitkos üzleti dokumentáció. Benne volt hatszáz dollár és legalább háromszor annyi euró készpénz. Benne voltak a bankkártyái, amiket neki most rögtön le kell tiltania!
Rohant volna, hogy intézkedjék. A regényhősnő alig tudta elkapni a tejeskávészínű lebernyeg csücskét. Nem lehetséges, hogy valahol megvan még az a tárca? Nem, nem! Ki van zárva! Ez a város tele van zsebtolvajokkal! Olyan végtelen keserűséggel tekintett a regényhősnőre, mintha az tehetett volna róla, hogy Velencében rossz a közbiztonság. Egészen összecsuklott, összenyaklott, elhagyta magát. Egy szempillantás alatt megtört aggastyánná változott, aki ápolásra és állandó felügyeletre szorul. Démike arra kérte: próbáljon visszaemlékezni, hol és mikor vette elő a tárcát utoljára. Az öregember azt felelte, hogy ő ebben a lelkiállapotban semmire sem tud visszaemlékezni. Ő egy beteg ember, ő egy életen át hajszolta magát, küszködött, őneki most már elege van a megpróbáltatásokból, ő már csak nyugalomra vágyik! Démike arra emlékezett, hogy vettek süteményt. Vettek elemet a fényképezőgépbe. Vettek egy csinos Canaletto-albumot. Vettek fagylaltot. És vettek a San Barnaba-templom közelében egy zöldségesnél nagy szemű fehér szőlőt, azt eszegették mostanáig.
Visszasiettek a templomhoz, és megkérdezték a zöldségestől, nem maradt-e nála egy irattárca. Démike kérdezte, mert gavallérja addigra már annyira rosszul volt, hogy kis híján elájult. A zöldségárus furcsálkodva nézett rájuk, majd azt felelte: de igen, itt maradt. És hogy ő kiabált is, de hiába, és hogy az uraság után akart szaladni, de persze nem hagyhatta itt az árut meg a bevételt. Azzal benyúlt a pult alá, és elővette Varlam irattárcáját. Elmondhatjuk tehát, hogy a San Barnaba-templom zöldségárusa tisztességes, rendes ember. Mégis kellemetlen benyomást ébresztett az arca. Túlságosan hegyesek voltak a fogai, mintha farkasfogak lettek volna. Pedig csak le voltak csiszolva. És mintha moha nőtte volna be az állát, vagy mintha zöld hínár tapadt volna meg rajta. Holott egyszerűen csak borostás volt, és a borostája zöldes árnyalatúnak látszott az ernyő alatti szórt fényben. Varlam akart neki adni kétszáz dollárt, a becsületes megtaláló jutalmaképpen. A zöldségárus tiltakozott. Ő nem fogadhat el jutalmat. Az uraság az ő vevője volt, itt üzletkötésre került sor, még akkor is, ha közben az uraság a kelleténél több figyelmet szentelt a szépséges hölgynek, és kevesebbet a gyümölcsnek.
Ebben persze volt egy szemernyi pimaszság, de már Goldoni színműveiben is ilyesmiket mondanak az egyszerű velencei lakosok, a csatorna és az utca népének fiai, gondoljunk például a Bugrisok című vígjátékra. De ha már mindenképpen adni szeretne az uraság, akkor lehetőleg euróban adja, mert ő most nem tud elmenni a pénzváltóhoz. Arról nem is beszélve, hogy pillanatnyilag nem váltják valami nagyon kedvezően a dollárt. A nyugalomba vonult befektetési tanácsadó mindenesetre így is nagyon örült. Megvoltak a bankkártyák, egy sem hiányzott, és megvolt a szupertitkos dokumentáció is. Máris arról beszélt, milyen tervei vannak. Vesz egy házat Portugáliában, a déli tengerparton, és vesz egy másik, műteremnek alkalmas házat is, ahová képzőművészeket hív majd meg.
De hiába voltak ilyen szép tervei, továbbra is fáradtnak és megviseltnek látszott. Húsz percig élt abban a tudatban, hogy elveszett az irattárcája, és a traumát, még ha jóra fordult is, nem tudta egyik pillanatról a másikra kiheverni. Ahhoz, hogy szembeötlően megöregedjék, elég volt néhány másodperc; visszafiatalodni, ha ugyan lehetséges, ki tudja, meddig tart majd?
 
 
Az aggastyán erejéből pillanatnyilag arra futotta, hogy valami kedves ajándékot ígérjen Démikének, persze nem jutalom gyanánt, hiszen egy kis erőfeszítéssel ő is megtalálhatta volna az elveszett holmit, hanem búcsúzóul és emlékül. Ez azt jelenti – gondolta Epidémia –, hogy az idős gavallér megbánta iménti bőkezűségét a zöldségárusnál, és az ő esetében szeretné egy kisebb összeggel megúszni. Nem volt ő anyagias természetű, de tudni akarta, kivel hányadán áll.
Másnap aztán – az utolsó napon, amikor mindenki csomagolt, sőt az indiai nő már hajnalban elment, és otthagyta az előszoba-asztalon, a lelakatolt telefonkészülék mellett a kulcsát –, másnap aztán kiderült, hogy nem az idős gavallér nehezíti meg a kedves ajándék beszerzését, hanem az ifjú trubadúr. Egy Rialto környéki utcácskában az egyik gyöngysort, mely már épp megtetszett volna a regényhősnőnek, azzal fitymálta le, hogy túlságosan aprók a gyöngyök. Mire Varlam odaszólt neki, hogy semmi köze hozzá, törődjék a maga dolgával. Mire Marcel megsértődött, és azt mondta, hogy ő akár el is mehet, de nem muszáj neki ékszervásárlással tölteni az idejét. De persze nem ment, esze ágában sem volt. A regényhősnő azzal utasította őket rendre, hogy több összeveszés pedig nem lesz. Igen ám, de abban az ékszerboltban addigra már annyira elromlott a hangulat, hogy át kellett menniük egy másikba. Ott viszont jószerivel csak arany ötvösmű volt kapható drágakövekkel, és azt a regényhősnő nem gondolhatta komolyan, hogy Varlam az ő két szép szeméért ilyen ajándékot fog vásárolni neki. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy az egyik rajongója a lebernyeg egyik hasítékából előhúzott zsebórán, a másik a mobiltelefonján fürkészi, mennyi a pontos idő.
Ismét kiléptek a

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.