hirdetés

Vendég: Versum – Fernando Valverde

2018. október 4.

Az emlékezés folyamatának nyelvi leképezése volt rám nagy hatással. A versszubjektum ugyanis amellett, hogy jelen időben beszéli el az emlékeit, közben még a jelenben zajló eseményekre is folyamatosan referál. – A Vendég: Versum harmincegyedik részében Skobrák Máté fordítását és kommentárját olvashatják Fernando Valverdéről.

hirdetés

Fernando Valverde: A zuhanás
(La Caída)

Édesanyámnak

 

Emlékszel, hogyan halnak meg a pelikánok?
A délutáni nap alatt,
ami az óceán partját veri,
elnyeli őket a víz, mint az ólmot.

Semmi se mentheti meg őket.

Annyi méltóság van az ürességben,
annyi szeretet a röptükben,
hogy az utolsó pillanatban a csöndet választják.
Egyedül marad
az ütés, amit testük a vízre mér,
mint a szél észrevétlen morajlása.

Ebből a szobából nem látszik a tenger,
nem léteznek magas sziklák, és nem maradt horizont,
amit ne pusztítottak volna el.

Nem számít,
morajlást érzel ebben a fekete éjszakában,
megérintheted a kezét.

Emlékezni fogsz, ahogy észreveszed a hideget,
hogy ősszel az a tenger, amit úgy szeretsz,
újra szürke lesz, és ott marad
utána a múlt összes neve a homokba írva.

Leültél, hogy nézd őket.

Előtted,
felfordítva a láthatárt,
egy gyerek elmerül a hullámok között.
A keleti szél, meleg és tökéletes,
elárulja és ellöki őt.

Jöttél, hogy megments.

A karod,
most olyan törékeny,
magába zárja kilencéves testemet,
amíg el nem érjük a partot.

Ez biztos,
ebből a szobából nem látszik a tenger,
de úgy remeg a kezem, mint azon a délutánon.
Most a tiédet fogom,
érezd, hogy szeretlek,
hogy hogyan oldják félelmem vonásaid,
hogy az élet biztosítva van az ujjaink között.

Félretéve a testet,
úgy ütötted arcodat a vízhez,
hogy a fény eltörött.

Nincsenek csillagok az óceánban.

Nyisd ki a szemedet,
a halál olyan vak, hogy összezavar a rémület.
Nyisd ki a szemedet,
keress meg engem az óceán közepén,
majd erősen beléd kapaszkodom,
érezd, hogy szorítalak,
keressük meg a partszakaszunkat,
a tenger nem rajzolta ki neveinket,
ma van, nem a múlt vagyunk,
a verejték sós,
a tenger habja a sziklák ellen
ez a félelem az ajkadon.

Vár minket az élet.

Skobrák Máté fordítása


 

Skobrák Máté fordítói kommentárja

Valverde általam olvasott verseire alapvetően jellemző egyfajta alanyiság, egy hang – ami megszólít, kérdez és emlékezik – végigvonul a verseken, azonban időről időre feloldódni látszik. A személyesnek mondható élmények, érzések leírása mellett ugyanis sokszor igen elvont és csak nehezen (vagy egyáltalán nem) megfejthető komplex képek utalnak a külső/belső történésekre („a vonat kezek után kutat, / amik az idő túloldalán vannak.”; „azok a testek olyan szépek, mikor az idő megérinti őket, / hogy semmi közünk hozzájuk, / ők egy tiltott erdő.”). Ez a kettősség érdekes feszültséget teremt, és sokszor már-már humorosnak is mondhatnánk a hatást, amelyet a váratlan nézőpontváltások okoznak. Emellett egy másfajta dinamika is felfedezhető a szövegekben, amelyet a hosszabb és a rövidebb megszólalások váltakozása hoz létre. Jellemzőek továbbá (a hol szemléletesebb, hol pedig elvontabb) hasonlatok, amelyek mintegy folyamatos körülírásként, pontosításként hatnak; a meglepő, merész metaforák („egy erdő vagy”; „te vagy a tiszta idő”; „Az élet egy ház, amiben egy idegen él”) és az elbizonytalanító kétértelműségek, amelyeket legtöbbször egyértelműsíti a következő sor, azonban egy pillanatra nem tudhatjuk, ki az alany, vagy mondjuk kihez tartozik egy bizonyos testrész („Ma ismét láttál engem / a te szemeiddel a gyerekkoromból, / amik annyira szerettek.”). A kivétel nélkül kötetlen formájú versekben helyenként fellelhetők összecsengő, rímelő sorok is. Ezeket a fordításokban általában nem voltam képes megőrizni, azonban előfordult, hogy a más szöveghelyeken véletlenszerűen létrejövő rímek valamelyest kárpótoltak emiatt.

A zuhanás (La Caída) című vers A pelikán szeme (Los ojos del palícano) című 2010-ben napvilágot látott kötetből engem kifejezetten megfogott. A személyesebb kapcsolódási pontokon túl az emlékezés folyamatának nyelvi leképezése volt rám nagy hatással. A versszubjektum ugyanis amellett, hogy jelen időben beszéli el az emlékeit, közben még a jelenben zajló eseményekre is folyamatosan referál. Emiatt olvasás közben szinte úgy éreztem, mintha oda-vissza tartó időutazásban vennék részt (még ha más múltjáról és jelenéről van is szó).

Már a vers első mondata időzavarba hoz, mivel a kérdés mellékmondatában jelen idejű állítmány szerepel, jelenbéli dolgokra pedig nem szokás emlékezni. Csakhogy ebben az esetben nem egy jelenbéli vagy egy egyszeri múltbeli eseményről van szó, amit a vers beszélője fel akar eleveníteni, hanem folyamatosan ismétlődő, törvényszerűen újra és újra bekövetkező tömeges pelikánhalálról. Hogy ez az ismétlődés valóságos-e, vagy csak a tudat kényszeres működésének eredménye, úgy gondolom, nézőpont kérdése. Sőt, a kettő akár együtt is igaz lehet, ami miatt talán még erősebb a felütés.

Ez az első, kissé meghökkentő mondat remekül megalapozza a verset, és egyben értelmet is nyer általa, ugyanis tovább olvasva látjuk, hogy a múlt és a jelen szisztematikus egybejátszása folytatódik. A pelikánok kimúlásának részletesebb leírása szintén jelen idejű, miközben a verskezdésből tudjuk, hogy erre emlékezni kellene. Később a lírai én feltételezhetően egy múltbéli szoba kilátásáról beszél úgy, hogy valójában a jelenbéliét írja le, implicit módon szembeállítva a kettőt. Majd pedig a múltbéli remegést idézi fel a jelenbéli – ám a múltra itt is csak egy távolra mutató névmás utal.

A versszubjektum múltba ragadtságát jelzi, hogy egy ponton a jövőbe is tekint, de csak azért, hogy aztán megint a múltra fusson ki a gondolatmenet. Továbbá, nem mellékesen, a versben szereplő múlt idejű igék közül a legtöbb eredetileg befejezett jelen idejű (egy pedig ténylegesen jelen idejű) –  tehát ezek az események sem a jelenből vannak múltként elbeszélve, hanem a múltból, ami történetesen jelen van.

Aztán a vers végi zaklatott futamban – miután kérlelhetetlenül a múltba akarja visszaerőszakolni magukat – a lírai én mintha megelégelné ezt a folyamatosan jelenlévő múltat, és mintegy magát is győzködve kijelenti: „nem a múlt vagyunk”. Mindezt azért, hogy utána ismét, szinte végérvényesen összekapcsolja az óceánparti emlékeket haldokló édesanyjával. Az utolsó mondatból azonban úgy tűnik, végül mégiscsak sikerült kiszabadulnia a múlt fogságából.

Fernando Valverde (1980) granadai születésű költő, a filológia doktora, szociálantropológus. Tíz éven keresztül az El País című napilap újságírójaként dolgozott, és megalapítása óta a Granadai Nemzetközi Költészeti Fesztivál szervezője. Több mint 100 egyetem (többek között a Harvard, Oxford, Columbia, Princeton) közel 200 kritikusa az 1970 után született spanyol nyelvű költők közül a legmeghatározóbbnak választotta. Fontosabb kötetei: Viento favorable, Madrugadas, Razones para huir de una ciudad con frío. A Los ojos del pelícano című kötetével, amely Argentínában, Kolumbiában, Mexikóban és az Egyesült Államokban is megjelent, elnyerte az Emilio Alárcos Költészeti Díjat. Legutóbbi könyvét, a La insistencia del dañot a Latin-Amerikai Írók Intézete (University of New York) az év könyvének választotta. Jelenleg az atlantai Emory University professzora.

Skobrák Máté (1990) tanító, költő. Budapesten él, tanítóként dolgozik egy alapítványi iskolában. Verseket ír és néha fordít, leginkább spanyol nyelvből.

Vendég: Versum című sorozatával a Litera a versumonline.hu által kitűzött célt, a nemzetközi líra terjesztését szeretné segíteni. Sorozatunkban friss és archív versumos versfordításokat közlünk, melyeket minden alkalommal az adott szerző magyar fordítójával készített, műhelytitkokat feltáró interjúnk vagy a fordító jegyzete kísér. Sorozatszerkesztők: Mohácsi Balázs és Modor Bálint

Fernando Valverde

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.