hirdetés

Vendég: Versum – James Wright

2018. április 26.

Ahhoz képest, ahogyan a világ ideje halad, az emberélet nagyon könnyen tűnik elvesztegetett időnek. Mégis, csak az ember képes elvesztegetni az életét, és közben fel is fogni ezt. – A Vendég: Versum tizenkettedik részében Krusovszky Dénes fordítását és kommentárját olvashatják James Wrightról.

hirdetés

James Wright: Függőágyban fekve William Duffy Pine Island-i farmján, Minnesotában

(Lying in a Hammock at William Duffy's Farm in Pine Island, Minnesota)

A fejem fölött bronz pillangót látok,
Fekete fatörzsön alszik,
Reszketve, akár egy levél a zöld árnyékban.
Lejjebb, a vízmosásban az üres ház mögött
Egymást követik a kolompok
A délután messzeségébe.
Jobbomon,
Egy napsütötte részen két fenyő között
A tavalyi lovak ürüléke
Aranytömbökké változik.
Ahogy sötétedik, jön az este, hátradőlök.
Egy karvaly lebeg odafönt, a fészkét keresi.
Elvesztegettem az életem.

Fordította Krusovszky Dénes

 

 

Krusovszky Dénes fordítói kommentárja

 

Boldog pokol
James Wright verséhez

James Wright verse, a Függőágyban fekve William Duffy Pine Island-i farmján, Minnesotában, a háború utáni amerikai költészet egyik legtöbbet idézett és legtöbbet vitatott költeménye. Pedig milyen egyszerű az egész. Vagy mégsem? Úgy tűnik, hogy ez a bizonytalanság nem hagyja azóta sem nyugodni a vers olvasóit, újabb és újabb elemzések születnek róla, legendás utolsó sora pedig a legtöbbet idézett verssorok között biztos befutónak látszik.

Azt hiszem, két irányból lehet a leginkább megközelíteni ezt a szöveget, egyrészt a puszta, zsigeri hatás felől, másrészt a keletkezésének és megjelenésének kontextusa felől. Ez persze nagyjából mindegyik versről elmondható, de ez a tény nem csak, hogy nem kérdőjelezi meg ennek a helyzetnek a jelentőségét, éppen hogy alátámasztja azt: Wright híres versén ugyanis a legkézenfekvőbb módon lehet azt vizsgálni, hogyan működik a későmodern líra.

Az első, amit látnunk kell, és amit nem nagyon látunk, mert líraolvasó szemünk már rég hozzászokott ehhez: a költői nyelv egyszerűsége. Egy mai olvasó (na jó, mondjuk: egy művelt olvasó) már nem azon hökken meg, ha egy vers úgynevezett köznapi nyelven szólal meg, éppen ellenkezőleg, a retorikusság, az emelkedettség, a jólformáltság és a dallamosság szúr szemet neki. A klasszikus formában írt verseket pedig vagy az irónia, vagy a giccs felől találja megkörnyékezhetőnek. Ez még a magyar lírára is igaz, ami nyomokban azért továbbra is elég sok klasszikus-modern elemet tartalmaz. Nálunk még fel lehet tenni egy olyan kérdést (igaz, a művelt olvasói státusz inogni kezd már tőle), hogy „ez mitől vers?". Tudniillik, ha nem rímel, nincs ritmusa, nincsenek versszakai és egyáltalán semmi sem emlékeztet benne az iskolai tananyagra.

Amikor James Wright ezt a versét megírta, nagyjából ugyanez volt a helyzet az amerikai lírában is. Már volt Beat-költészet az egyik oldalon (földrajzilag: Nyugaton) és New York-i iskola a másikon (Keleten), de közben a formalista líra is működött még meglehetős erővel (leginkább a Közép-Nyugaton, de azért a széleken is, plusz Angliában). Maga Wright is ebben utazott, nem is sikertelenül. Miután leszerelt a hadseregtől (ahová 1946-ban lépett be) és hazatérve (Japánból) elkezdte egyetemi tanulmányait a Kenyon College-ban, rögtön komoly figyelmet vívtak ki maguknak költeményei. Wright valamiféle bizarr keveréke volt a poeta doctusnak és a poeta natusnak (ha jelentenek ezek egyáltalán bármit is, amiről nem vagyok meggyőződve). Mindenesetre egyfajta lírai Dr. Jekyll és Mr. Hydeként küzdött önmagával, mindent szépre írt, szabályosra, mert nagyon benne volt a kezében a jambikus lejtés meg a szofisztikált rímtechnika, közben mégis utálta, amit csinál. Első kötetének anyaga mindenesetre elnyerte 1956-ban a Yale Younger Poets Prize-t, és egy évre rá meg is jelent The Green Wall címen. Két évre rá jött még egy hasonló kötet, a Saint Judas, de mire az megjelent, már nagyon másfelé kutakodott Wright.

A költőbarátságokat (is) hajlamosak vagyunk általában túlmisztifikálni, ám Wright esetében egészen bizonyos, hogy a Robert Blyjal történő találkozás az egész későbbi pályát alapvetően meghatározta. Wright egyfelől úgy tűnik fel, mint aki mindig mélyen benne volt a dolgok sűrűjében, magánéleti és szakmai szempontból is, ám valójában folyton a magány és a kívülállás érzésével kínlódott. Hiába volt a sok felszínes ismeretség és szerelem (többek között Anne Sextonnal is pusztították egymást egy darabig), illetve a két házasság, gyerekek, satöbbi, Wright folyton egyedül érezte magát. Ebből a szempontból feltűnő, hogy Bly és közte milyen szoros és élethosszig tartó kapcsolat alakult ki az '50-es évek végén.

1957-ben a Meridian Books adta ki Donald Hall, Robert Pack és Louis Simpson szerkesztésében, Robert Frost előszavával a New Poets of England and America című antológiát. Ennek a generációs seregszemle mellett a nem titkolt célja valamiféle közös hang keresése volt az amerikai és az angliai fiatal költők között. Wright szerepel benne, Bly nem. A kötet vegyes fogadtatást kapott, de ezzel együtt is a korszak egyik fontos gyűjteményeként hivatkoznak rá. Robert Bly azonban 2005-ben a VQR folyóiratnak (amiben Wrighttal folytatott levelezése először megjelent) felidéz egy tanulságos történetet. Az antológia megjelenése után nem sokkal az egyik szerkesztővel, Louis Simpsonnal beszélgetett a könyvről, aki keserűen mesélte neki, hogy mennyire csalódott volt, amikor a gyűjtemény anyaga összeállt. Semmi nincs benne, mondta Simpson, amit a generációnk valóban megtapasztalt. Sehol a háborús traumák (Simpson maga elég szörnyű dolgokon ment át a nyugati fronton harcolva), se a hátországi lét, se a pusztulás, se az átalakuló világ. Helyette olasz és holland útiemlékek, görög és római művészetről írt elmélkedések töltik meg a lapokat, fegyelmezett formában, hagyománytisztelő verseléssel.

Bly a beszélgetés után röviddel lapot alapított barátjával – a Wright versének címében is felbukkanó –, William Duffyval The Fifties címmel, aminek első számát (500 példányban nyomták ki) pimasz módon elküldték az antológia összes költőjének, a következő szerkesztői mottóval: „Jelen lap szerkesztői úgy vélik, hogy az Amerikában ma kiadott líra jelentős része túlságosan régivágású." Sokan válaszoltak is nekik az antológiaszerzők közül, általában szitkozódva és Blyék ízlését, valamint ép eszét megkérdőjelezve. Volt azonban egy költő, aki (terjedelmes) válaszában örömmel ért egyet Blyék kritikájával, sőt, konkrétan azt írja, hogy ha nem kapta volna meg ezt a levelet, abbahagyta volna az versírást, annyira nyomasztotta ez a dolog. Ő volt James Wright, aki attól fogva rendszeresen levelezett Blyjal, illetve hétvégente kijárt hozzá Minneapolisból (Bly és Duffy is egy-egy farmon lakott). Egy új líranyelv kidolgozására szánták el magukat, ami szakít a hagyományos formákkal és a hagyományos költői képekkel, a hétköznapi nyelv és a szürreális képek keveréséből építkezik (elsősorban európai hatásra), és olyan témákat emel be a versbe, amelyek eddig jórészt kívül szorultak azon (ez főleg Wrightnak a csavargókról, alkoholistákról, hajléktalanokról szóló verseiben érhető tetten). Ez az új vonulat, amit a leginkább „deep image"-költészetnek szoktak nevezni, és aminek a két legjelentősebb alapműve Bly 1962-es Silence in the Snowy Fields-e, illetve James Wright 1963-as The Branch Will Not Break-je, a mai napig meghatározó hang az amerikai lírában.

1961-ben azonban, még az említett könyvek megjelenése előtt, amikor a Függőágyban fekve William Duffy Pine Island-i farmján, Minnesotában lejött a Paris Review nyári-őszi számában, a meglepetés erejével hatott, és rögtön vitát generált. A vitának két sarokpontja volt, egyfelől, hogy mitől vers ez a vers, másfelől, hogy mit lehet kezdeni a – sok kritikusa szerint logikátlanul, és éppen ezért mondanivaló nélkül felbukkanó – verset lezáró utolsó sorral. Ahogy mondtam, biztos vagyok benne, hogy egy mai olvasó nem érez ebben a szövegben semmi botrányosat, de azt is gondolom (és a vers népszerűsége is ezt mutatja), hatással azért bőven van még a kortárs befogadóra is Wright szövege.

A titok nyilván a belső feszültségben rejtőzik, ahogy a jól felépített, klasszikus idill-ábrázolásokra utaló, de azokat inkább csak megidéző, semmint imitálni akaró természetleírás ütközik a verszárlattal. Volt olyan kritikus, aki Wright költészetét „pásztori szürrealizmusként" írta le, és ugyan mindegyik versére nemigen áll ez, a Függőágyban fekve... kétségtelenül olvasható innen is. A bronz pillangó, a fekete fa, a zöld levelek, távoli kolompok mind az idilli szituáció kellékei. Ugyanakkor annyira egyszerű, eszköztelen költői nyelven vannak elővezetve, hogy nem válnak mégsem karikaturisztikus részletekké. Még a lovak után tavalyról kint maradt ürülék aranytömbökké válása sem, pedig annak azért már tényleg túlzásnak kéne lennie. Azt gondolom, hogy elsősorban azért nem, mert nem egyszerű díszletek csupán, és valahol már ezek is magukban hordoznak egyfajta nyugtalanságot. Az idő nyugtalanságát elsősorban: ahogy a pillangó bronzba merevedik, vagy a zöld leveleket tartó fa törzse fekete marad, éppúgy valami időtlenséget sugall, mint a lószar arannyá változása. Mintha lenne ez a nagy idő, a maga súlyos hömpölygésével, és közben volna az ember, akinek az élete ehhez képest nem tart tovább egyetlen délutánnál. Puszta szemlélői vagyunk csak ennek az egésznek, saját múlékonyságunk kényelmes függőágyából.

Mégis van valami édes íz ebben a mondatban: „Elvesztegettem az életem", mondja Wright, de közben mintha mosolyogna a szája sarkában. Ahhoz képest, ahogyan a világ ideje halad, az emberélet nagyon könnyen tűnik elvesztegetett időnek. Mégis, csak az ember képes elvesztegetni az életét, és közben fel is fogni ezt. Vagyis az élet elvesztegetése, illetve annak feltételezése és a miatta érzett szomorúság tulajdonképpen egy humanista tett. Wright derűsen kimondott lesújtó utolsó sora valahogy úgy működik, mint az etruszk sírok mosolygó arcai: igen, mondja, ennyi volt, mégis – ahogy Vas István írja az Etruszk szarkofágban – „fütyülünk, fütyülünk a halálra". Annál is inkább, mert nem nagyon tehetünk mást.

Wright verszárlatát nem ritkán Rilke Archaikus Apolló-torzójának agyonidézett utolsó mondatával szokták összevetni. „Változtasd meg élted!", írta Rilke 1908-ban, „Elvesztegettem az életem.", feleli rá Wright 1961-ben. A két kijelentés között eltelt bő félévszázad a maga háborúival, népirtásaival, új és újabb tömegpusztító fegyvereivel, és egyáltalán, az úgynevezett nyugati civilizáció kataklizmájával együtt Wright mondatát azonnal kiemeli az egyéni kontextusból, és olyan hangzást ad neki, mintha általános emberi problémáról lenne szó. A huszadik századi ember elvesztegetett lehetőségeiről, a dehumanizálódó emberiség lelepleződéséről, ugyanakkor az illúzióktól megszabadított ember elviselhetetlenül könnyű létéről is. Hiszen ne feledjük, mindezt egy függőágyban heverészve mondja.

Pablo Neruda lírájáról (akinek verseit Blyjal együtt fordította is) írt esszéjében mondja Wright: „azt szeretném, ha a költészet boldoggá tenne, csakhogy a versek, amikre vágyom, a létezésünk pokláról kell, hogy szóljanak, máskülönben hidegen hagynak". Ez a kettősség ott lüktet a saját költészetében is: valaki olyan beszél hozzánk, aki a létezés legmélyére merült, miközben csak a hétköznapi boldogságot kereste. Hozzá kell tennünk, ez természetesen nem csak egy poétikai aktus volt Wright részéről, magánélete nagyjából ugyanilyen végletek között mozgott. Egyfelől volt James Wright, a sikeres egyetemi oktató, másfelől James Wright, az alkoholista, depressziós, elektrosokk-terápiákkal kezelt törékeny fiatalember. Aztán volt James Wright, az érzékeny, folyton kétszáz százalékon pörgő művész, illetve James Wright, a felnőni képtelen, gyerekkori traumákkal küzdő felelőtlen férj és apa. Fiával, a szintén költő Franz Wrighttal ők az amerikai irodalom egyetlen apa-fiú párosa, akik mindketten elnyerték a Pulizter-díjat; igaz, gyakorlatilag nem ismerték egymást. Mindenesetre a szintén súlyos mentális zavarokkal és függőségekkel küzdő (később James Wrighthoz hasonlóan rákban elhunyt) Franz feljegyezte apja rövid levelét, amit tizenöt éves korában írt neki, miután elolvasta verseit. Azt hiszem, benne van James Wright költészethez fűződő viszonyának lényege: „Legyek átkozott. Te költő vagy. Üdv a pokolban."

 

A vers eredeti szövegének egy előadását itt tudják meghallgatni.

 

James Wright (1927-1980) amerikai költő. Az Ohio állambeli Martins Ferryben született és nőtt föl, később szolgált katonaként Japánban, tanult irodalmat a Kenyon College-ben, ösztöndíjasként járt Bécsben, és végül a University of Washingtonon doktorált. Költészetét a „deep image"-iskolához kötik; Wright az '50-es, '60-as évek középnyugati költészeti megújulásának Robert Bly és Galway Kinnell mellett legtöbbet hivatkozott vezéralakja. Az amerikai kitaszítottak és perifériára kerültek világa visszatérő témája. Wright maga is élete végéig küzdött a depresszióval, a bipoláris zavarral és az alkoholizmussal. 1980 március 25-én, 52 évesen gégerákban hunyt el New Yorkban. Fontosabb kötetei: The Branch Will Not Break (1963), Shall We Gather at the River (1967), To a Blossoming Pear Tree (1977).

 

Krusovszky Dénes (1982) költő, író, kritikus, a Versum főszerkesztője.

 

Vendég: Versum című sorozatával a Litera a versumonline.hu által kitűzött célt, a nemzetközi líra terjesztését szeretné segíteni. Sorozatunkban friss és archív versumos versfordításokat közlünk, melyeket minden alkalommal az adott szerző magyar fordítójával készített, műhelytitkokat feltáró interjúnk kísér. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna

James Wright

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.