hirdetés

Vendég: Versum – Umberto Saba

2018. november 1.

Saba ugyan nem szerette Petrarcát, ahogy olvasom, neki az dagály volt, ömlengés, ő, Saba, ahogy olvasom, Heinétől kölcsönözte a könyvcímet, hatott rá a Heine-keverék, ezt már én mondom, az önirónia és az önsajnálat elegye. – A Vendég: Versum rovatunkban Halasi Zoltán fordításait és kommentárját olvashatják Umberto Saba költeményéről.

hirdetés

Trieszt

 

Bejártam a várost, az egészet.
Aztán nekivágtam az útnak, egynek,
nyüzsgő, majd néptelen meredeknek,
fal zárta le egyik felén:
itt ülök egyedül, a magam helyén,
s úgy tűnik, ahol véget ér ez a kis szeglet,
ott a városnak is vége.

Trieszt tüskés bája –
örök ellenkezés.
Olyan, mint egy mohó és mogorva csibész,
egy kékszemű, lapátkezű, aki
egy szál virágot se tud átnyújtani;
mint szerelemben
a féltékenység, olyan.
Innen sorra fölfedezem templomait, útjait,
akár a zsúfolt strandra visznek, akár ott szemben
a hegyre, hol sziklába kapaszkodik
a ház, az utolsó.
És mindent körülleng
valami sejtelmes erő,
valami gyötrelmes és furcsa,
a honi levegő.

Lüktető városom adott nekem egy szegletet,
egy csendes zugot, hol elvonulva,
tűnődve élhetek.

Halasi Zoltán fordítása

Árnyékliliom

Halasi Zoltán kommentárja Umberto Saba verséhez

 

Dolgozom a hegyoldali kertben, Budán, árnyékliliomot ültetek át, délnyugati szél fúj, trieszti szél. Mikor odaérkeztünk hajnalban, a parton elfújt minket a bóra, kis híján besöpört a tengerbe. A bóra felőlünk fúj, északról, északkeletről, a triesztieknek mi vagyunk Boreas, mi zúdítjuk rájuk a hideget, nekik mi vagyunk a hidegközpont. Persze minden relatív, aki a római Szent Péter téren látta a szélrózsát, szépen mozaikból kirakva, az megértette, hogy perifériáról jön. Imperiális szemmel nézve se Budapest, se Trieszt nem lehet középen, két határhelyzetű város, metaforikusan „borderline” mind a kettő, csak az nem mindegy, hogy mit határol, mit köt össze, illetve mi között táncol, milyen kultúrák, milyen azonosságok között, minek a köztese. Ami Triesztet illeti, Trieszt egy Buda, csak a budainál magasabb hegykarimával körbevéve, egy parti amfiteátrum, korántsem szabályos félköralakú, inkább girbe-gurba házsorokkal. És persze nem a Duna, ez a sztyeppére tévedő nyugati vándor, hanem a tenger mossa, az Adria. Az Adria maga is határzóna geotektonikai szempontból, a feneke egy Afrikáról levált kőzetlemez, mely az idők során az anyakontinens és az eurázsiai lemez közé ékelődött. Délről Afrika nyomja, északról Európa, ebből állandó kőzetfeszültség adódik: az Alpok emelkedik, földrengés Bánhidától Friuliig. Az Adria-lemez közben elfordul, nem tőlünk, hanem pont felénk, nyomja a Dinári-hegységet, az meg hazánkat. Mi pedig szépen csökkenünk, a Csonka-haza évente kisebb lesz egy kézilabda pályányival, ahogy a líra hatóköre is megy összefelé, évi jónéhány könyvvel és költői pályával biztosan összébb. Nem baj, annál komprimáltabb lesz, annál többet mondó, a tingli-tangli felmorzsolódik, csak a kulturális piac nyomását kibíró minőségi költészet marad meg a Pannon-medencében, gondolná az ember. De nem az ember határozza meg a piacot, hanem fordítva, a piaci áradatok nyomják össze a poétákat, egyre piacképesebbé. Persze a piac is határövezet, akárcsak az Adriai-lemez, akárcsak a Kárpát-medence, akárcsak az ősz és a szélirányok, a piac is közvetít, kérdés, hogy mit, kinek, hogy minek a köztese. Ha csupán az áradatoké, akkor jaj nekünk, költőknek, jaj a poézisnek, jaj nekem, de ki vagyok én, hogy mégis ellenállok, saját magamnak is ellenállok? Mert már rég vehetném a kalapom, a nyúlszőr kalapom, amit tizenöt éve kihajítottam, a költői nyúlszőr kalapomat, a költői sálammal és kabátommal együtt, az egész költészettel egyetemben, mi közöm hozzá? Köztem és közte nincsenek határok, legfeljebb határőrök, de azok is a Union of Poetics on Earth, a Földi Költészeti Unió határőrei, és ők nem a kabátomat, a sálamat, a kalapomat vizsgálják, ha netán kívülről érkeznék, ami majdnem képtelenség, hiszen már vagy huszonöt éve belföldinek számítok az FKU-ban, hanem kizárólag a verseimet, akár én írtam, akár én ültettem át őket, mint az árnyékliliomot. Vagy mint Umberto Sabát, hegyoldalról hegyoldalra, Triesztről Budára, ezt a fura versnövényt, mely maga is határhelyzetű, akárcsak a szülőhelye, Trieszt, és a szülőapja, Saba, aki más néven született. De ez nekem nem számít, nekem az számít, hogyan ereszkedik le a tenger felé a vers, sorról sorra, miközben a költő valójában felfelé halad a domboldalon, utcáról utcára, hogyan szlalomozik a vers a látszólagos semmitmondás és a valamitmondás között, ahogy a normális költészet is teszi, határhelyzetet foglal el a valóság és az álom között. Ezt sokféleképpen teheti, mondjuk úgy is, hogy valami triviálisat hoz szóba, szeretem-e ezt a várost?, szeret-e engem ez a város?, amire igen-nemmel is lehetne felelni, de mivel Saba is, akárcsak Trieszt, több kultúrát egyesít magában, olasz anyanyelvű, de zsidó közegben nevelkedik, lehetne belőle elméletileg német nyelvű költő is (ahogy két generációval később másutt Celanból), de ő az olaszt választja, az olasz az élő nyelv Triesztben, a szlovén is jelen van, de a kulturális kisugárzást az olasz és a német adja. Saba keverék, Trieszt is keverék, csak a nacionalizmus nem keverék, az teljesen homogén, ha angol, ha orosz, ha lengyel, ha német, ha szerb, a nacionalizmus elválaszt, a keverék összeköt. Trieszt és Saba viszonya nem felhőtlen, a Risorgimento után születik, osztrák–magyar állampolgár, olasz–zsidó keverék, de lehetne szlovén–német is, akkor is írhatna olaszul. Az már csak rajta múlna, hogy milyen regisztert, milyen „vocabolario”-t választ, a századvég szómákonyát (D’Annunzióét), amivel eleinte Rilke is hatást vadászik, de gondolhatunk akár Kosztolányira is, a rímzuhatagokra stb. Hát, Saba nem szíveli az érzelmes-érzelgős magasröptöt, a kifejezés öncélú piruettjeit, határhelyzetéhez illően alacsonyabb, hétköznapi szórégiókban mozog, valahol félúton az elbeszélés, a próza felé. Itt nyomul be ez a vers is, ez a Trieszt-vers, mint afféle Saba-ék a szecessziós líra dagályos kontinensébe, szinte már a dísztelen Adolf Loos-házat idézve, a Goldman & Salatchot, szinte már sallangmentesen, szinte már rímtelenül, legalábbis ezt az illúziót keltve, bennem egészen bizonyosan. Először ugyanis rímtelenül fordítottam, felültem a dísztelen tartalomnak, a köznapiságnak, azzal bajlódtam, a megértéssel, mivel nem vagyok profi olaszos. Aztán vettem észre, hogy hoppá, nagyon rafináltan köznapi ez a vers, mert mi a fenének ír valaki arról, hogy fölmegy egy meredek utcán és szétnéz, szétnézhet, ráláthat az egész városra? Mi ebben a líra, kérdezhetné az egyszeri fordító, én, de hát én sokszori fordító vagyok, költő is nem egészen mellesleg, ezért félúton a megértés felé benyomult a versbe az univerzális poétikai dekóderem. Ennélfogva kiderült, hogy ez a meredek emelkedő, amelynek tetején mintha véget érne a város, Saba Mont Ventoux-ja. Csak hát micsoda különbség Petrarca öntudatra ébredése és a trieszti költő „zug-keresése” között! De várjunk csak, a végeredmény mintha mégis valami hasonló lenne a lírai pályán, belső önéletrajz Canzoniere (Daloskönyv) formában itt is, ott is. Saba ugyan nem szerette Petrarcát, ahogy olvasom, neki az dagály volt, ömlengés, ő, Saba, ahogy olvasom, Heinétől kölcsönözte a könyvcímet, hatott rá a Heine-keverék, ezt már én mondom, az önirónia és az önsajnálat elegye. Saba szárazabb volt a szonettfejedelemnél, a poeta laureatus Petrarcánál, szárazabb és direktebb, naná, egy kereskedőváros gyermeke volt, nem pedig egy száműzött családé, mint Petrarca, aki a jogtól a teológiáig, onnan az örök szerelemig, majd a babérkoszorús örökkévalóságig emelkedett. Ezzel szemben Saba kereskedelmet és hajózást tanulni, katonáskodni, megnősülni, gyermeket nemzeni volt hajlamos, illetve kénytelen, és egy antikvár könyvesbolt tulajaként ismerte meg a környék mélyvilágát éppúgy, mint a szellemi menyországot a földön. Két költő, egy pre-reneszánsz, egy poszt-szecessziós, egy felszárnyaló, egy alászálló, közös bennük az én, az európai énglóbusz, amit énversekkel népesítenek be. Nekem ez az isztriai keverék jutott, a peremhelyzetű, ő lett az én köztesem, árnyékliliomom, de csak azután, hogy Triesztben jártam, ahol a költő nevét intézmények, utcák őrzik. Turistaként nemegyszer belebotlottunk bronz másába is, a sildes sapkás, nagykabátos bácsiba, amint éppen megy valahová, minden bizonnyal cipőt vásárolni, de hogy a két szemközti cipőbolt közül melyiket választja, azt sohasem fogjuk már megtudni. Azt azonban igen, hogy a szobor nem a Trieszt-vers illusztrációja, mert a vers nem a praktikus utcai flangálásról szól, az esetleg cipőboltba vivőről, hanem arról, hogy Umberto Saba, miután bejárta szülőhelyét, felölti szárnyas saruját, a metaforát, és most az viszi egyre feljebb, egyre beljebb, a Trieszt nevű városból az Én nevű városba, és felfelé kaptatva egy kis belső önéletrajzzal ajándékoz meg minket, tudósít arról, hogy nem felhőtlen a viszonya az élőhelyével, de ebben a „mogorva”, magyarul „tüskés” bájú világban, ezt azért hálával konstatálja, legalább egy pont marad neki, ahol szabad lehet, ellehet, költő lehet, valóság és álom export-importőre, kábé így dekódolta a műszerem a verset. Ezután már csak át kellett hoznom a trieszti lejtőről a budaira, meg kellett találnom azt az áldíszítést, amit a mégis-rímek jelentenek, a hagyományalapú (hol jambikus, hol trochaikus) lejtést, és egy-két hátravetett jelzővel, itt-ott értelmező betoldással hozzátenni azt a pluszt, amit az árnyékliliom is megkapott a saját földjével kevert házikomposzt és fahamu keverékével. Csak remélni tudom persze, hogy a Trieszt is beleereszti a gyökereit a magyar verstalajba. El biztos nem vesz belőle, a zsugorodó vers-medencéből.

 

Umberto Saba, eredetileg Umberto Poli (1883–1957), trieszti olasz költő, Ungaretti és Montale mellett a nagy huszadik századi költőtriász harmadik tagja. Állandóan bővülő lírai önéletrajzában elsők között él a pszichoanalízis kínálta ismeretekkel. Nyelvújító, a hétköznapi egyszerűség rafinált poétikájának megteremtője. Sok-sok verseskönyve szinte mind beépült az életmű egészét átfogó Canzoniere (Daloskönyv) c. kötetbe.

 

Halasi Zoltán (1954) József Attila-díjas költő, író, műfordító. Többek között Elias Canetti, Robert Walser, Elfriede Jelinek és Jichak Katzenelson műveit ültette át magyar nyelvre. Legutóbbi verseskötete Bella Italia címmel jelent meg a Magvető Kiadónál 2016-ban.

Vendég: Versum című sorozatával a Litera a versumonline.hu által kitűzött célt, a nemzetközi líra terjesztését szeretné segíteni. Sorozatunkban friss és archív versumos versfordításokat közlünk, melyeket minden alkalommal az adott szerző magyar fordítójával készített, műhelytitkokat feltáró interjúnk vagy a fordító jegyzete kísér.

Umberto Saba

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.