hirdetés

Vendég: Versum – Virna Teixeira

2018. március 21.

Mintha a vers az unheimlich (elsősorban talán kafkai és David Lynch-i) dimenziói között performálná a megtalált fragmentumokból összevágott filmtekercs zavarbaejtő antilogikáját. – a Vendég: Versum hetedik részében Urbán Bálint fordítását és kommentárját olvashatják Virna Teixeiráról.

hirdetés

Virna Teixeira: [It's all true]

 

It's all true. Lehorgonyzott kék gyertyák. Az éjszaka lágy. A fények villognak, mint egy manilai discóban. Őrjöngő pálmafák a szélben. Alkohol. A víz a tűz közelében. Elfojtani a lázat. Nekiindulok majd meghátrálok. Erőszakos izzással. A bizarr Paradicsom tárt karokkal várja azt, aki el akar benne veszni. Szavakkal nehéz megközelíteni. A tenger némaságának dagálya, szerelmem. Long ago. Saravah. Bejárta Afrikát. Számtalan várost és folyót. Sohaország messze van. Az örökkévalóság egyre szűkösebb.

 

Fordította Urbán Bálint

 

 

Urbán Bálint kérdéseink alapján írt fordítói kommentárja

A kontinensnyi méretű, mindemellett regionálisan is meglehetősen nagy kulturális diverzifikációt felmutató Brazília kortárs irodalmi mezején való biztos tájékozódás még a hivatásos brazil kritikusoknak és akadémikusoknak is nehezére esik. A XX. század irodalmi termelésmódjait és esztétikai ideológiáit meghatározó modernizmus utolsó nagy paradigmájának – az igazi exportirodalommá vált konkrét költészetnek – mozgalmi szintű szétszóródása és felszámolódása után az irodalmi tér a modernista logikát maga mögött hagyva immáron sokkal kevésbé szerveződik csoportosulásokba, meghatározott esztétikával és ideológiával rendelkező rezervátumokba. A modernizmus narratívájának önfelszámoló berekesztődése (vagy inkább szétszóródása?) után az irodalmi teret az egymással párhuzamosan létező és versenyző életművek heterogén izzása, illetve bizonyos tematikus csomópontok (marginalitás, erőszak, szegénység, társadalmi egyenlőtlenségek etc.) kiemelkedése határozza meg, melyek mindazonáltal nem szerveződnek egységes poétikai princípiumok köré.

Virna Teixeira költészete minden kétséget kizáróan ennek a kavargó kortárs irodalmi óceánnak az egyik legfeltűnőbb és legfigyelemreméltóbb kísérlete. Szövegeiben ugyanúgy ott rezonálnak a brazil posztmodern költészet olyan különböző (és általában női) hangjai, mint a marginalitás antropológiai és ideológiai alakzatait tematizáló Ana Cristina Cesar, vagy a negatív fenséges határait súroló, túlfeszített alanyiság líráját képviselő Orides de Lourdes Teixeira Fontela, valamint a modern, illetve későmodern világlíra heterogén életművei: Gertrude Stein, Mina Loy, Lorine Niedecker, vagy éppen a nemrég elhunyt Ana Hatherly költészete. Fordítóként elsősorban angol nyelvű kortárs költők műveit ültette át portugálra, így az amerikai Bruce Andrews, az angol Lee Harwood és a skót Edwin Morgan költészetének hatásnyomai a szövegekkel való közvetlen foglalkozás következtében kristályosodhattak ki verseiben.

A kérdéses It's all true című vers, a 2014-ben Lisszabonban megjelent Sohaország messze van („A Terra do Nunca é Muito Longe") című kötet talán legparadigmatikusabb verse, ami a maga legteljesebb sűrűségében mutatja fel a kötet világát szervező poétikai technikákat. Talán nem véletlen, hogy a kötet címe a maga legkonkrétabb textuális valóságában fel is villan a versben, ami alátámaszthatja a feltételezést, melynek értelmében a rövid könyv belső lényegét, poétikai magját felmutató kompozícióról van szó. Ha elfogadjuk Adorno felvetését arról, hogy a cím alapvetően a mű mikrokozmosza, akkor a kötetcím beíródása a versbe szintén azt hangsúlyozza, hogy egy, a teljes szövegtest inherens költészeti antropológiáját szintetizáló egységgel állunk szemben. A címekkel való játék azonban tovább gyűrűzik magában a vers címében, mely első olvasásra egyfelől nyelvi idegenségével hívja fel magára a figyelmet, mind az eredeti kontextusban, mind a fordítás célnyelvi környezetében, másfelől egyfajta köznyelvi banalitást is megjelenít az angol kifejezés, harmadrészt pedig a versben elliptikus módon elbeszélt (?), történet (?) igazságát, valóságtartalmát is közvetlenül tematizálja, melyet a kifejezés említett banalitása egy egyértelműen ironikus síkra terel, ami éppen hogy valóság és fikció, alanyi vallomásosság és fantázia szétszálazhatatlan egybecsúszását feltételezi.

A több antropológiai és diszkurzív valóság (a gyarmatosító portugálok, az indián őslakosság, a behurcolt afrikai rabszolgák, a masszív európai és japán bevándorlás) autentikus elkeveredésének folyamatos önteremtéséből kiemelkedő brazil kultúra a modernizmus kulturális forradalma óta a keveredéseknek, az egymásba oltódásoknak, a mutációnak (Darcy Ribeiro, Suely Rolnik) és a különböző tartalmaknak és hatásoknak kannibalisztikus önmagábaemésztésenek (Oswald de Andrade) koordinátái között igyekszik meghatározni magát és legsajátabb kulturális valóságát. Virna Teixeira költészete eklatáns módon jeleníti meg a brazil kulturális hagyomány ezen lényegileg hibrid, kannibalisztikus és dialogikus jellegét. Az It's all true-ban nemcsak alanyi vallomásosság és álomszerű fantázia oltódik egymásba, hanem nyelvileg idegen elemek (It's all true, Manila, long ago, Saravah) keverednek el az uralkodó nyelvi környezettel, destabilizálva annak monologikus uralmát. A mutáció és a kannibalizáció logikájának egy mélyebb rétegével szembesülünk, ha megpróbáljuk felfejteni a cím és az enigmatikus Saravah szó mögött húzódó, rejtett tartalmakat. Az It's all true olvasható egyfajta utalásként Orson Welles egy több részes, befejezetlen, vagy talán inkább abortált dokumentumfilm-projektjére, melynek Karnevál, a szamba története és a Halászok című epizódjait a '40-es évek elején forgatták Rio de Janeiróban és Északkelet-Brazíliában. A forgatás során komoly nézeteltérés alakult ki a saját koncepcióhoz értelemszerűen ragaszkodó Welles és az elvárt végeredményben kételkedő amerikai producerek és szponzorok között. A rendező és a forgatás anyagi hátterét biztosító grémiumok között annyira elmérgesedett a viszony, hogy a produkciós cég nemes egyszerűséggel az Atlanti-óceánba dobta az elkészült filmszalagok jelentős hányadát. A megmaradt filmszalagokból és egy később előkerült, de sajnálatos módon sok helyen használhatatlanná korrodálódott negatív kópiából a '90-es években állítottak csak össze egy fragmentált dokumentumfilmet. Az It's all true és a Sohaország messze van versei mintha ezt az elveszett és szétroncsolódott filmszalagokból összeálló, fragmentációs technikát képviselnék. A vers talán legszembetűnőbb poétikai stratégiája az elliptikus jelleg, a kihagyás- és elhallgatásalakzatok dominanciája, mely egyfajta nyomasztó enigmatikusságot kölcsönöz a szövegnek. Mintha a vers az unheimlich (elsősorban talán kafkai és David Lynch-i) dimenziói között performálná a megtalált fragmentumokból összevágott filmtekercs zavarbaejtő antilogikáját. Egy veszélyes, hallgatásokkal, kitakart jelenetekkel és fekete lyukakkal teli világgal szembesíti az olvasót, melynek perspektívájából Péter Pán gyermeki tisztaságú, játékos és esztétizált Sohaországa tényleg felmérhetetlen messzeségben van.

A szövegtestben megjelenő másik hangsúlyos idegen test a Saravah szó tovább artikulálja a dialogikus kannibalizáció esztétikájának kiteljesedését és egy reflektáltabb szinten fogalmazza újra a Welles-referencia által megpendített zenei dimenziót (emlékezzünk, hogy a dokumentumfilm szekvencia első epizódja a szamba történetét szándékozott feldolgozni). A Saravah nem más mint egy a '60-as években életre hívott francia jazzkiadó, melynek alapítója, Pierre Barouh annyira beleszeretett a jazz és a szamba világának elkeveredéséből kiemelkedő bossa novába, hogy a mozgalom jelentős képviselőinek szereplésével (Pixinguinha, João da Baiana, Baden Powell, Paulinho da Viola) leforgatott egy dokumentumfilmet a brazil zenéről, melynek címét kiadója nevéből kölcsönözte. Így film, zene és szöveg intermediális mutációban és kölcsönös megtermékenyítési alakzatokban rezonálnak a versben.

Az It's all true nyelvek, történetek, szövegek, filmek és zenék fragmentumából összeálló labirintus-szerű univerzuma tényleg mintha Sohaország giccses esztétikai és etikai utópiájának egyfajta negatív ellenpontja, fordított tükörképe lenne, melyben nincsenek bizonyosságok, nincs se textuális, se vizuális, se ideológiai totalitás, csak fragmentumok, hiányok, kontrollálatlanul pörgő filmjelenetek, a brazil zene rendhagyó, szinkopált ritmusai, a versben is megidézett „nekiindulás" és „meghátrálás" negatív dialektikája, a különböző szökésvonalak. Virna Teixeira legutóbbi kötete, a 2017-ben megjelent Suite 136 a londoni pszichiátriai kórházakban szerzett szakmai tapasztalataiból született meg. Ezt visszaolvasva az előző kötet és az abban szereplő It's all true világára egyfajta afáziás, deleuziánus-guattariánus módon skizofrén költészetként azonosíthatjuk Virna Teixeira szöveguniverzumát, melyben a jelentések a teremtő skizofrénia folyamatos szóródásának és transzformációjának kreatív folyamatában képződnek meg és hullanak szét. A jelentés rögzíthetőségével kecsegtető Sohaország birodalma éppen ezért ténylegesen messzebb van, mint gondolnánk és nem jelenthet többé nyugalmat adó menedéket.

 

Virna Teixeira (1971) brazil költő és fordító. Több kötete jelent meg Brazíliában, Portugáliában és az Egyesült Királyságban. Jelenleg neurológusként dolgozik Londonban egy pszichiátriai klinikán. Az elsősorban portugál nyelvű költészetet angol fordításban publikáló Carnaval Press kiadó alapító főszerkesztője.

 

Urbán Bálint (1984) luzitanista irodalmár, fordító, a Versum szerkesztője. Jelenleg a brazíliai Universidade Estadual do Ceará oktatója.

 

Vendég: Versum című sorozatával a Litera a versumonline.hu által kitűzött célt, a nemzetközi líra terjesztését szeretné segíteni. Sorozatunkban friss és archív versumos versfordításokat közlünk, melyeket minden alkalommal az adott szerző magyar fordítójával készített, műhelytitkokat feltáró interjúnk kísér. Sorozatszerkesztő: Seres Lili Hanna

Virna Teixeira

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.