Litera: Nemrégiben részt vettél a Költők Világkongresszusán, melyet most huszonnyolcadik alkalommal rendeztek meg az 55 ország költőit tömörítő World Academy of Arts and Culture szervezésében. A szervezet az UNESCO égisze alatt működik. Az idei kongresszust Acapulcoba, Mexikóba szervezték. Te voltál az egyetlen magyar résztvevő. Hogyan lettél e szervezet tagja, s hogyan zajlik a vendégek kiválasztásának folyamata?

Turczi István: Itthon – akiket kérdeztem – szinte senki nem hallott erről a szervezetről. Én is csak véletlenül. Egy kínai íródelegáció vezetője, Maurus Young, igen ismert, Párizsban élő költő, a világszervezet akkori főtitkára, mai elnöke, beszélt nekem az ügyről. Kértek egy szakmai életrajzot, és amikor felvettek, leszurkoltam a 40 USD éves tagdíjat. 2006-ban saját költségen elutaztam Mongóliába, hogy élőben lássam, miről szól ez az egész, és persze nagyon érdekelt maga az ország. Egyikben sem csalódtam, több mint 300 költőféle ember gyűlt össze a világ tényleg minden tájáról, és utána őrült izgalmas volt néhány napot a Góbi sivatagban tölteni, a szeptemberi metsző szélben, hóesésben. És Karakorum, az ősi királyváros, maga volt a csoda.

Hogyan zajlik egy-egy ilyen kongresszus?

T. I.: Minden kongresszusnak vannak paneljei (megnyitó ünnepség, beszámolók, vezetőségválasztás, díjátadó ceremónia stb.), és vannak olyan elemei, amelyek a rendező nemzet kulturális sajátosságainak, és hagyományvilágának bemutatására helyezik a hangsúlyt.

Mongólia azért volt különleges, mert a kongresszust hónapra Dzsingisz kán országegyesítésének 800-ik évfordulóján tartották. Nekem külön örültek, mondták is, hogy sok közös vonás van, mi is jurta-nép vagyunk, lovasnemzet, meg hallották, hogy a mi lányaink is nagyon szépek. És kedvesen biztosítottak róla, hogy az akkori dúlás nem fog megismétlődni. Ittunk is rá, biztos, ami biztos.
Egy évvel később India, szűkebben Tamilföld 6 milliós nagyvárosa Chennai (régi nevén Madrasz) volt a Költők Világkongresszusa házigazdája. Megható volt látni, hogy indiai költők azért buszoztak két-háromezer kilométert, hogy felolvassanak három verset, no meg verset és névjegykártyát cserélve megismerkedjenek mondjuk, a chilei, norvég vagy tasmán szaktársakkal.

Az idei acapulcói találkozó fő attrakciója számomra az volt, hogy az összes közép- és dél-amerikai országból érkeztek költők. És mondhatom, nemcsak a próza erős arrafelé.

Az eseményen „az irodalom tiszteletbeli doktora" címet vehetted át. Mit jelent ez a cím, kik kapták meg már előtted, s hogyan jelöltek rá?

T. I.: Nem kéne erről sokat beszélni. Az tény, hogy az Unesco által lajstromozott diplomáról van szó, rákérdeztem, sok helyütt számon tartják, tényleg megtisztelő cím. Idén öt világrész nyolc képviselője kapta meg, Európából most csak én. Szerintem azért kaptam, mert buzdítani, ösztönözni akartak a jövő évi budapesti kongresszus előtt. Mit mondjak, sikerült nekik.

A Magyar P.E.N. Club alelnöke vagy. Hány tagja van a P.E.N. Clubnak és milyen funkciókat lát el tagjai részére a szervezet?

T. I.: Pontosabban az egyik alelnöke vagyok. Legyünk korrektek a többiekkel szemben is. Az elnök Görgey Gábor, a főtitkár Benyhe János, az ügyvezető alelnök Sumonyi Zoltán, aztán jövünk mi. Kb. 230 tagja van, és amennyire figyelemmel kísérem, évről évre vannak új jelentkezők, bővül a klub, fiatalok is jönnek, ha nem is rajban. 2006-ban ünnepeltük a Nemzetközi P.E.N. magyar tagszervezete fennállásának 80. évfordulóját. Múltunk már van, csak jövő is legyen. S az egyre szűkösebb anyagi lehetőségek ellenére szerintem tisztességgel ellátja feladatát a szervezet, vezetői részt vesznek a nemzetközi közgyűléseken, konferenciákon. A Komlós Aladár- és az Illyés Gyula-díj gondozása szintén a mi szakmai hatáskörünkbe tartozik. Pár éve megindítottuk a Bulletinünk kiadását, amely magyar írók műveit hivatott megismertetni külföldi társszervezetekkel, kiadókkal. Szóval a hazai P.E.N. központ él, működik, teszi a dolgát.

A Világkongresszus döntött arról, hogy a jövő évi találkozót Budapesten tartják, 2009. szeptember 27. és október 3. között. Milyen szereped van a szervezésben?

T. I.: Tavaly Indiában nyeltem egyet, és azt mondtam magamnak, miért ne álmodjunk nagyot, nincs vesztenivalónk, megpályázom a 2009-es kongresszust. Rácuppantak az ötletre, mert egyszerre nagyon sok támogatója lett a magyar projektnek, szemben a pekingiek pályázatával. Peking annyi mindent megnyert már, meg az olimpia is ott volt, hajrá magyarok! Időközben alakilag is előbbre léptünk, megalakult a Parnasszus – Költők Világkongresszusa nevű közhasznú egyesület, amely a kongresszus előkészítését és bonyolítását végzi. Idén Acapulcóban már hivatalosan kandidáltunk. Nyugodtan mondhatom, senki nem tudja ellenőrizni, hogy nagy sikerünk volt. Tetszett nekik a 7 perces „országimázs”-film, amit levetítettünk (főleg azért, mert csak zene volt benne, szöveg nélkül, így az angolul alig értő spanyolajkúak is „értették”.) Ennél fontosabb talán, amit a rendezvény tartalmi részéről a küldötteknek elmondtam és gondolok.
Magyar szempontból akkor lehet sikeres egy ilyen típusú „seregszemle”, ha a hazai irodalmi életet reprezentáló nagy szervezetek, a Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága, a fiatalokat tömörítő JAK és FISZ, valamint a nemzetközi profil miatt természetes partnernek számító P.E.N. és a műfordítók szakmai szervezete is részt vesz a munkájában. Minden erőmmel azon leszek, hogy legalább ezen a téren megvalósuljon a magyar irodalom összefogása. De szeretném, hogy a mértékadó online irodalmi és kulturális folyóiratok, nem fogok ujjal mutogatni, vagy a kultúrát még befogadó tévék, rádiók is a szövetségeseink legyenek.
Lesznek olyan „légzőnyílások” ezen a találkozón, mint 1. az angol, szláv, latin és ázsiai szekciók, ahol az adott nyelvet valamilyen szinten bíró magyar költőknek módjuk lesz felolvasni a már lefordított verseikből néhányat, és 2. a különféle, közönség előtt zajló felolvasóestek, ahol a magyar és külföldi költők együtt szerepelnek. Jónéhány ideérkező költő maga is kiadó, tehát az eseményre a Palatinus Kiadó jóvoltából megjelenő nemzetközi versantológia mellett várhatóan több magyar költőtársunk külföldi megjelenését is megalapozhatja ez a kongresszus.

A Magyar Írószövetség Költői szakosztályának vezetője vagy, s a Parnasszus versfolyóirat szerkesztőjeként is találkozol a fiatal költők munkáival. Milyen tendenciákat fedeztél fel a mai versírók munkáiban? Vannak-e jól elkülöníthető irányok, kiket követnek a fiatalok, hogyan látod a kortárs költészetet?

Őrületes önkifejezési boom van. Megkétszereződött a hozzám havonta e-mailben és levélben beérkező versek száma, ez bizonyos. Már az 1990-92-es születésű fiatalok is írnak, nyomulnak. Ez első ránézésre szembemegy minden józan ésszel, hiszen mérhetően sokkal kevesebben olvasnak ma már szépirodalmat, pláne verset. Az eladott verseskönyvek száma a 0 és a 200 db/kötet között mozog. Eladottról beszélek, nem odaadottról, meg a család által stikában felvásárolt példányokról. A kiadók hozott vagy elnyert támogatás nélkül hozzá sem nyúlnak a kéziratokhoz. A terjesztők, köszönik szépen, verseskönyvet nem, vagy baráti csatornákon, szívességből terjesztenek. Kritikai, értékelő és orientáló írások pedig csak azokban a folyóiratokban jelennek meg hébe-hóba, amelyeket szintén alig olvas, még kevésbé vásárol bárki is. És a kör itt az esetek többségében bezárul. Mégis. Költőpalánták nőnek mindenfelé. Jól érzékelhető esztétikai irányokról, kikristályosodott ízlésvilágról azonban még az antológia- vagy kötet-érett alkotók esetében sem mernék beszélni. Jól példázza ezt a a tavaly összerakott Használati utasítás című, kötet nélküli költők antológiája is (Reményi József Tamással) . Ha valaki abból érvényes következtetéseket tud levonni a kortárs hazai líra irányairól, az egy hétig a vendégem a Vörös Vaszics nevű sörözőben.

A Rubophen versíróverseny egyik zsűritagjaként tapasztaltad, mekkora kedv mutatkozik a versírásra. 18600 vers érkezett be a felhívásra. Hogyan zajlik a zsűrizés, s lehet-e jól értékelni egy-egy verset, ha ilyen környezetbe kerül?

Azóta már lezárult a verseny, és 25ezer vers érkezett be több mint négyezer pályázótól! Ez egyszerre imponáló és rémisztő. A versenyt kiíró csapat, ha a mennyiséget nézzük és ennek marketingértékét, joggal beszélhet minden elképzelést felülmúló sikerről. A legvadabb előzetes becslések szerint sem vártak többet 2-3000 versnél, aztán tessék. Azt még tudni kell, hogy a „fájdalom” és a „láz” témakörben lehetett verset, vagy vershez hasonlító sorokba tördelt szövegkezdeményeket küldeni. Időközben az az áthidaló megoldás született, hogy minden regisztrált pályázó kiválasztja 1, korábban beküldött és általa favorizált versét, amellyel a továbbiakban képviseli önmagát. Szerkesztőkből, irodalmi szakemberekből létrejön egy előzsűri, megrostálja és kiválasztja azt a 100 verset, amelynek szerzője továbblép. A következő fordulóban azután a továbbjutott 100 költőszemély megjelöl 5 saját verset a beküldöttek közül, ezek kerülnek az ún. főzsűri asztalára. Szerintem az is jót tesz a végső kiválasztásnak, hogy a zsűri tagjai többfelől érkeznek: Péterfy Bori és Fenyő Iván a színészet, Karafiáth Orsi és én az irodalom, Bogáthy Judit a marketing felől. Mindenki a saját káoszából válogat, és emeli ki a neki tetszőt egy adott pontozási szisztémában. Őrültség ez az egész, de van benne rendszer!

Készül egy új, belső folyóirat Gólyakalifa címen, melynek próbaszámát szerkesztitek az Íróakadémián, az Íróakadémia tagjainak írásaival. Félévente jelentkező lapnak szánjátok – mióta készültök rá, mekkora terjedelme lesz, mit jelent, hogy belső folyóirat, s milyen forrásból tudtátok megvalósítani?

Az Íróakadémia szellemi és anyagi vállalkozásként egész jól bizonyítja életképességét. Jókor léptek ki a piacra, igen rangos, többnyire beszélni is tudó írókat vetettek be. Működik, legalábbis eddig. Amikor elmondtam nekik a belső folyóirat tervét, tényleg rögtön melléálltak. Ebből is látszik, hogy nincs rossz ízlésük. Amennyire látom, saját finanszírozásból, házilag készül a próbaszám. Meghirdették, hogy van ez a lehetőség a Turczival, adott időpontig különböző műfajú írásokat küldhettek be a hallgatók a verstől a regényrészletig, az interjútól a könyvkritikáig. Aztán az Uránia Kávézójában összeültünk, én két óra alatt végiggyepáltam őket és a szövegeiket, ők pedig látszólag sztoikus nyugalommal tűrték. Ebből lesz a próbaszám, csak előbb még egyszer átgereblyézzük, gatyába rázzuk. Meglepően erős írások egész sorát kaptam, ennyit elmondhatok előre is, mint névadó keresztapa. Bízom benne, hogy ütős kis szám kerekedik belőle, és a szerzők legalább olyan büszkék lesznek rá, mint amilyen büszke én vagyok rájuk.

A Palatinus Kiadó a Téli Könyvvásárra Palatinus eXtrém címmel 4 könyvvel jelentkezik; ennek Te vagy a sorozatszerkesztője, sőt Anaïs Nin kötetének fordítója is. Milyen kötetek jelennek meg most, mennyit szeretnétek egy-egy évben megjelentetni,s mi a sorozat koncepciója?

T. I.: Valóban 4 kötettel indul a kortárs világirodalmi regényszéria. A sorozat rövid és figyelemfelhívó címe fedi azt a szándékunkat, hogy az ebben megjelenő kötetek idővel fix tájékozódási pontot jelentsenek az irodalmi ínyencségek és különlegességek kedvelőinek. Mint anno a Modern Könyvtár. Tudjuk, hogy az extrém kifejezés jelentéstartalma állandóan változik: amit tegnap még extrémnek minősített a közízlés, az mára könnyen befogadott jelenséggé szelídül – és fordítva. Azok a művek kerültek és kerülnek be a jövőben is, amelyeket a témaválasztás, a megírás módja és nyelvezete, vagy a szerző személye okán ide tartozónak gondolunk.

A négy közül mindjárt az első nagy dobásnak ígérkezik. Az élő japán klasszikus Abe Kobó A negyedik jégkorszak című regénye, amely a jövőbe látás és a génmanipuláció lehetőségeivel, következményeivel foglalkozik. A második kötet, Peter Hoeg Az asszony és a majom című krimiszerűen izgalmas, eléggé letehetetlen regénye. Az az alapszitu, hogy a londoni állatkert igazgatójának szép felesége beleszeret egy majomba. Innen már nem nehéz elrugaszkodni... A harmadik könyv Alicia Erian Abroszfej című regénye. Erről most csak annyit, hogy az Amerikai szépség rendezője, San Mendes filmet készített belőle, ami nálunk is látható lesz Érzékeny pont címmel. És a negyedik Anais Nin Vénusz deltája.

Anaïs Nin különös szerző, 1903-tól 1977-ig élt, Franciaországban született, apja kubai komponista és zongorista, anyja kubai énekes, dán és francia gyökerekkel; fiatalkorától haláláig vezette naplóit, 1931-34 közötti első naplójában a Henry Millerrel töltött éveit írja meg. Naplóiban rendszeresen megírja kapcsolatait jeles művészekkel, írókkal, pszichiáterekkel; íróként sokan a női erotika legfinomabb alkotójaként tartják számon hazájában. A naplóírásról úgy nyilatkozik: „This diary is my kief, hashish, and opium pipe. This is my drug and my vice." (E napló a marihuánamézgám, hasisom és ópiumpipám. Én drogom, én vétkem.") Hogyan terelődött a figyelmed a szerzőre, mit választottatok tőle fordításra és miért, valamint tervezitek-e több kötetének fordítását, kiadását is?

T. I.: A Vénusz deltája című novellafüzér megírásának története 1940-be nyúlik vissza. Egy könyvügynök havi száz dollárt ajánlott Henry Millernek, a híres, ámde pénztelen írónak, aki együtt élt Anais Nin-nel. Azért kellett neki a pénz, hogy elutazhasson, és azt javasolta szerelmének, hogy amíg távol van, írjon ő helyette. Így születtek meg azok a naplószerűen összefűzött kitalált vagy másoktól hallott történetek, amelyeket csak sokkal később, a 70-es évek szabadszájú Amerikájában mert közreadni bátor kiadója. A könyvet lefordítva úgy gondolom, az a minimum, hogy Anais-ról nevezték el a világ legerotikusabb illatú parfümjét.